Az igazi Maci Laci életét áldozta a repülésért

Ejection d'une capsule de sauvetage d'un B-58.png
2020.03.26. 04:46

Az amerikai gyerekek 1958-ban ismerkedhettek meg a Hanna-Barbera rajzfilmstúdió egyik legnépszerűbb karakterével, Maci Lacival, a Jellystone Nemzeti Park hedonista, lusta, mindig csak a hasára gondoló, folyton-folyvást kalandokba keveredő medvéjével (eredeti nevén: Yogi Bear). Ahogy az a korszak rajzfilmhőseivel jellemzően történni szokott, Maci Laci is rengeteget csetlik-botlik a sorozat egyes epizódjaiban, testi épségét életveszélyesen fenyegető szituációk sorozatán megy át rendszeresen. Így történik ez például az 1958. november 27-én adásba került "A repülő Maci Laci" című részben (eredetileg: "High Fly Guy") is. Ebben az epizódban Maci Laci egy gyámoltalan sasfiókát próbál repülni tanítani, de a próbálkozásai rendre kudarcot vallanak, általában azzal, hogy ő maga emelkedik levegőbe akaratán kívül. A végén persze minden jóra fordul, a sasfióka szárnyra kap, sőt még Maci is, igaz, tanulságként azért leszögezi, hogy a repülés szigorúan csak madaraknak való.

A repülés történetében a rajzolt Maci Laci légi megpróbáltatásai voltak valószínűleg az első és utolsó ilyen vidám kalandok, és ennek egy kísérleti állat, az igazi Maci Laci lehetne igazán a megmondhatója – ha túlélte volna 1962 tavaszát.

A repülésbiztonsági fejlesztések (amikben a katonai célú repülés mindig is élen járt, a hidegháború idején meg főként) ekkortájt értek válaszúthoz, legalábbis abban a tekintetben, hogy az egyre gyorsabb, bőven hangsebesség fölött repülő sugárhajtású repülőgépek személyzetét milyen megoldásokkal menekítsék ki, védjék meg vészhelyzet esetén. Katapultülésekkel már az 1920-30-as években és a II. világháború alatt is kísérleteztek, de igazán a sugárhajtású gépek térhódításával jutottak fontos szerephez. A 40-es, 50-es évek fordulóján, a hangsebesség felé tendálva már semmiképp nem lehetett a bajba jutott gépekből pusztán emberi erőfeszítéssel élve kijutni, szükség volt a megbízható mentőrendszerre, a katapultülések pedig terjedni kezdtek.

A hatvanas évekre aztán a fejlesztések elágaztak: a katapultülések mellett felvetődött az egy- vagy többszemélyes mentőkapszulák ötlete is, amit az egyre extrémebb körülmények között szolgáló, a hangsebesség többszörösével, nagyon nagy magasságokban száguldó repülőgépek miatt láttak indokoltnak. A mentőkapszula lényege, hogy zárt védőburkot alkot a személyzet körül és nagy sebességgel, biztonságban lehet benne elhagyni a repülőgépet, így olyan körülmények között is biztosítani tudja a túlélést, amik esetében a katapultülések használata kockázatos lenne.

Az amerikai légierőnél két szuperszonikus repülőgép, a hangsebesség kétszeresével repülő Convair B-58 Hustler stratégiai atombombázó és a 2,5 Mach-ra képes General Dynamics F-111 Aardvark vadászbombázó esetében rendszeresítettek mentőkapszulákat a személyzet védelme érdekében: a B-58-ba három kapszulát szereltek, egyet-egyet a pilóta, a bombázótiszt-navigátor és a védelmi operátor számára, míg az F-111 esetében az egész pilótafülke volt kétfős mentőkabinná alakítható.

És itt tudunk visszakanyarodni Maci Lacihoz: az 1961-ban szolgálatba állított, eredetileg katapultülésekkel fölszerelt B-58-asokhoz, az amerikai légierő fölkérésre a Stanley Aviation Company tervezett egyszemélyes túlnyomásos, élelemmel, vízzel túlélőkészlettel felszerelt mentőkabint, ami az első ilyen jellegű mentőeszköz volt a repülés történetében. A Stanley-féle kabint alapos földi és légi tesztelések után 1962. március 21-én próbálták ki élesben, hangsebesség fölötti repülés közben. És éles teszt alatt itt azt kell érteni, hogy a kapszulának már utasa is volt: egy Yogi névre hallgató amerikai feketemedve.

Ez idő tájt világszerte elterjedt gyakorlat volt különféle kísérleti állatokat használni a repülés és űrhajózás területén – elég ha csak a leghíresebbekre, Lajkára, vagy Félicette-re gondolunk. A B-58-as mentőkapszulájának földi és légi teszteléséhez is több csimpánzt és medvét is bevetettek, ez utóbbiakat azért, mert testfelépítésük és tömegük nagyban hasonlított az emberekére. A rajzfilmhős nevét viselő, nagyjából 90 kilogrammos nőstény medve először földi állványról indított kapszulatesztekben vett részt, mielőtt eljött volna számára a történelemkönyvekbe illő nap.

A jellegzetes sziluettű, négy hajtóműves, deltaszárnyú bombázó a mentőkapszulába szíjazott, alaposan benyugtatózott medvével a fedélzetén 10,7 kilométeres magasságig emelkedett és bőven hangsebesség fölött, 1 400 km/órás sebességgel száguldott, amikor a rakétatöltetek kilőtték a mentőegységet. A kapszula jól vizsgázott, megvédte a brutális menetszéltől, a metsző hidegtől, az alacsony légnyomástól, és 7 perc 49 másodperccel később épségben visszahozta a földre a medvét. A medvés kísérletről korabeli szemléltető film is készült, helyenként nyugalom megzavarására alkalmas részekkel (állatbarátok ennek tudatában nézzenek bele):

A légierő úgy ünnepelte Yogit, hogy ő a Földön az első élőlény, ami sikeresen katapultált egy szuperszonikus sebességgel száguldó repülőgépből, túlélve az extrém körülményeket. Ez kétségkívül jól hangzott, de nem volt igaz: 1955-ben George F. Smith, a North American Aviation tesztpilótája már kénytelen volt átélni ezt az élményt, amikor F-100 Super Sabre vadászgépe meghibásodott, zuhanórepülésbe kezdett, és Smith-nek nem volt más választása, mint katapultálni az 1,05 Mach (1263 km/óra) sebességgel az anyaföld felé tartó gépből.

Mindez semmivel nem csökkenti persze Yogi érdemeit, akit kissé kótyagos állapotban, de alapvetően sértetlenül emeltek ki a kapszulából. Az állatbarátok eddig is bizonyára elszoruló torokkal követték a nőstény feketemedve történetét, együttérezve a valószínűleg benyugtatózva is komoly sokkot átélő állattal. Sajnos mindezek után sem folytatódik a hivatalos ünnepléshez méltó módon a történet, az igazi Maci Laci életútja nem rajzfilmbe illő happy enddel zárult, nem öregedett meg tisztességben, nem lettek utódai, medvebocs-unokái. Yogira még várt egy újabb szuperszonikus teszt 1962 április 6-án (13,7 km magasban, 1700 km/órás sebességnél lőtték ki az átalakított B-58-asból), majd utolérte a kísérleti állatok szomorú végzete. A végső teszt után csak rövid ideig élvezhette a földi létet, a jutalomfalatokat: pár nappal később elaltatták és felboncolták, hogy a kutatók megvizsgálhassák belső szerveit, így tanulmányozva a szuperszonikus katapultálás élettani hatásait.

Yogi
Yogi
Fotó: U.S. Air Force

Az igazi repülő Maci Lacit tehát a haditechnikai fejlődés szülte és emésztette el. Hogy volt-e értelme a halálának? Így csaknem hat évtized távlatából már elég jól lehet látni, hogy nem sok, mondhatni Yogi és medvetársai egy zűrös korszak állatáldozatai voltak. Nyilván fontos része volt a hidegháborús évtizedek feszített tempójú aeronautikai kutatásainak és katonai fejlesztéseinek, azok bizonyos irányú haladásának, de sajnos mai szemmel nézve ezek zsákutcának bizonyultak: a B-58-as szuperszonikus stratégiai atombombázókat pár év alatt nyugdíjazták az interkontinentális ballisztikus atomrakéták, a mentőkapszulák sem terjedtek el, helyettük a túlnyomásos pilótaruhák és katapultülések együttesen bizonyultak jó megoldásnak, és a hetvenes évekre a kísérleti repülő állatokat fölváltották a szenzorokkal alaposan megpakolt antropomorf tesztbábuk. Maci Laci életét áldozta a repülésért, javarészt feleslegesen.

Források: