A szovjet hős, aki kivette a saját vakbelét

A hidegháború békésebb összecsapásai arról szóltak, hogy melyik nép keményebb: az amerikai vagy a szovjet. Nem csak az űrbe és Holdra jutásért  versengett a két nagyhatalom, hanem a Föld kies vidékeinek meghódításáért is. A Szovjetunió többek között ilyen megfontolásból, 1955-től egészen a feloszlásáig rendszeresen küldött tudományos expedíciókat a déli sarkkörön túlra. Az első kutatóállomásuk az 1956 februárjában létrehozott Mirny volt.

Bár mindegyik antarktiszi küldetés veszélyes volt, a hatodik kiemelkedik az expedíciók közül. A 12 fős csapat 1961-ben indult útnak, és a fő küldetésükkel hamar megvoltak: február végére már be is üzemelték a Novolazarevskaya állomást, és már csak arra vártak, hogy hónapokkal később elindulhassanak haza. Az első hónapok nem voltak unalmasak: a csapat egyik tagja, a 27 éves Leonid Rogozov először fáradékony lett, majd émelygett és alhasi fájdalmakra panaszkodott. Az orvos megállapította, hogy Rogozovnak vakbélgyulladása van, meg kell műteni.  Ezzel csak egy probléma volt:

Sebészként nem esett nehezére diagnosztizálni az akut vakbélgyulladást. Többször műtött már ilyet, és a civilizált világban ez egy rutin beavatkozásnak számít. De sajnos nem a civilizált világban volt, hanem a sarki pusztaság kellős közepén

– mesélte Vladislav, Leonid Rogozov fia évtizedekkel később a BBC-nek.

Április végére az orvos panaszai már súlyosak voltak, de a hajóra, ami hazavitte volna őket, még egy évet kellett volna várni. A repülő ki volt zárva, a folyamatos hóviharban lehetetlen lett volna berepülni. Rogozovnak két választása volt. Vagy megvárja a segítséget, amiről tudta, hogy nem jön, vagy megműti saját magát. Gyakorlatilag a biztos halál és az erősen esélyes halál között dönthetett.

Félő volt, hogy szétdurran a vakbélnyúlványa, ami szinte biztosan a halált jelentette volna. Míg a lehetőségeket fontolgatta, az állapota csak egyre romlott. Végül úgy döntött, hogy végrehajtja az operációt. Nem csak azért volt nehéz meghozni ezt a döntést, mert fájdalmas és veszélyes beavatkozásról volt szó. Az is közrejátszott a dilemmában, hogy a sarkköri expedíciók presztízskérdésnek számítottak. Nem vetett volna jó fényt a szovjet anyaföldre, ha az orvos a saját kése alatt hal meg az expedíció közben.

Rogozov amennyire tudta, felkészítette a kollégáit, és kidolgozott egy részletes műtéti tervet. Két társa asszisztensi szerepet kapott, ők igazították a lámpát, fertőtlenítették és adták át az eszközöket, és az egyikük fogta a tükröt, amiben Rogozov nézte műtét közben, mit is csinál. Az állomás igazgatója is jelen volt, hátha be kell ugrani egy gyenge gyomrú asszisztens helyett.

Szegény asszisztenseim! Az utolsó percben rájuk néztem. Ott álltak a fehér műtős köpenyben, az arcuk fehérebb volt a fehérnél is. Én is féltem, de ahogy megfogtam a novokainos tűt és beadtam magamnak az első injekciót, valahogy automatikusan átkapcsoltam műtős üzemmódba, és azután már nem nagyon tűnt fel semmi

– írta Rogozov a naplójában.

Extra nehézség volt, hogy csak helyi érzéstelenítőt használhatott, hiszen tiszta fejre volt szüksége a műtéthez. A kezdeti mozzanatok után lemondott a tükörről, mert túl nehéz volt alkalmazkodni a fordított képhez. Végül kesztyű nélkül, tapintás alapján műtött. Az operáció vége felé, a legnehezebb résznél elkezdett szédülni, de szerencsére eszméleténél maradt. Erősen vérzett, és amikor felnyitotta a hashártyát, felsértette a vakbelet (a vakbélműtétkor valójában nem a vakbelet vágják ki, hanem az ahhoz kapcsolódó féregnyúlványt), amit össze kellett varrnia. Eközben egyre gyengébbnek érezte magát és elkezdett szédülni, ezért négy-öt percenként tartania kellett egy 20-25 másodperces szünetet.

Amikor végre eljutott a nyúlványig, akkor vette észre, hogy már sötét foltok jelentek meg a tövénél. Ez alapján akár egy napon belül szétdurranhatott volna. Érezte, ahogy egyre lassabban ver a szíve, de még ki kellett vágni a féregnyúlványt. Szerencsére sikerült, és az első metszés után két órával már össze is varrta magát.

Bár a műtét teljesen kimerítette, még elpakoltatott és feltakaríttatott az asszisztenseivel, és csak azután vett be antibiotikumot és altatót, majd megpihent.

Meghaladta a korát

A '60-as években az orvosi egyetemeken azt tanították, hogy ha valaki vakbélgyulladást vesz észre magán egy sarkköri expedíció közben, ne késhez nyúljon, hanem vegyen fel egy speciális pózt, és reménykedjen. Fel kellett ülni, és a térdeket fel kellett húzni a mellkashoz. Ha ebben a pozícióban durran szét a nyúlvány, így van az embernek a legjobb esélye, hogy a genny a medencecsont aljába csorog, és ott elszigetelődik egy tályogban. Ha eljut a hashártyához, halálos kimenetelű fertőzés és gyulladás kísérheti.

Rogozov nem fogadott szót, és izgatottan várta az 1962 áprilisára ütemezett hajót. A Szovjetunió vezetése azonban úgy döntött, hogy az orvoshoz hasonló nemzeti kincset nem hagyhat a sarkkörön tengődni, így repülőkkel kimentették a csapatot (az egyik gép majdnem a tengerbe csapódott).

Az államnak kapóra jött a sebész története. 18 nappal a műtét előtt Gagarinnal megnyerték az űrbejutási versenyt, és így Rogozov hamar a második számú szovjet szuperhőssé vált. Látható, hogy a pártnak hála milyen jóképű, erős, intelligens és elhívatott férfiak nőnek ki a munkásosztály termékeny, kommunizmussal trágyázott talajából. Meg is kapta a Munka Vörös Zászló érdemrendjét.

Amikor hazatért, azonnal visszatért a praxisához. Több leningrádi (ma Szentpétervár) kórházban is dolgozott, 1986 és 2000 között pedig a Szentvétervári Tüdőgyógyászati Kutatóintézet sebészetét igazgatta. 2000-ben, 66 évesen halt meg tüdőrákban.