Az amerikaiak, a kozákok és a németek együtt mentették meg a lipicai ménest

Az Anschluss után a bécsi spanyol lovasiskolában használt lipicai lovakat a fellépő állatok kivételével a németek a csehszlovákiai hostaui tenyészközpontba szállították (ma Hostouň, Csehország). A lipicai lovakat arra akarták használni – arab telivérekkel és a legjobb versenylovakkal együtt –, hogy kitenyésszék az árja lovat.

A lipicaiak a háború szinte teljes időtartama alatt Hostauban időztek, de 1945 tavaszára a Vörös Hadsereg egyre közelebb jutott hozzájuk. Nagy volt a valószínűsége, hogy pont Hostau vonalában fognak egymással találkozni az amerikaiak és a szovjetek. Az amerikaiak részéről George Patton tábornok Harmadik hadserege várta a parancsot Hostautól 30 kilométerre nyugatra, hogy felszabadíthassa Prágát, a másik irányból pedig a Vörös hadsereg nyomult előre. (Végül erre a szovjeteknek nyílt lehetőségük.)

A lipicaiakat őrző Wehrmacht-tisztek nyilván az amerikaiaknak adták volna meg magukat szívesebben, már csak azért is, mert néhány hónappal korábban a Magyarországot elfoglaló oroszok az itteni lipicaiakat egyszerűen lelőtték vagy igavonó állatot csináltak belőlük.

Hostauban egy bizonyos Holters ezredes volt a rangidős tiszt, aki az egységével akkor ragadt a városban, amikor épp ott fogytak ki az üzemanyagból. Próbálta meggyőzni a lovakat gondozó tiszteket, hogy adják meg magukat a lovakkal együtt az amerikaiaknak, amíg nem késő, de a német elöljárók többsége a végsőkig ki akart tartani a Harmadik Birodalom mellett.

Úgyhogy Holters titokban menesztett tárgyalóküldöttséget Patton hadseregéhez, és szerencséje volt, mert a másik oldalon is sok volt a lovak iránt elkötelezett tiszt, akik átlátták az aggodalma indokoltságát. A megkörnyékezett egység parancsnoka, Charles Reed ezredes elég öreg volt ahhoz, hogy korábban a ténylegesen lovakat használó lovasságnál szolgáljon. Egy német állatorvost küldtek keresztül a frontvonalon, hogy letárgyalja a több száz ló harcmezőn való átcsempészése kapcsán felmerülő esetleges logisztikai problémák megoldását.

Patton sosem hagyta ki, ha borsot törhetett a szovjetek orra alá, így áldását adta a nem hivatalosan Cowboy-hadműveletnek elnevezett akcióra, de csak nagyon korlátozott erőforrásokat adott, és kevés embert engedett részt venni benne. Összesen 325 ember, néhány tank és egyéb jármű tört át 1945. április 28-án a német védelmi vonalakon, és bár gyakorlatilag minden faluban ellenállásba ütköztek, elérték a tenyésztőfarmot. Itt már csak fel kellett pakolniuk azt a pár száz lovat (amelyek között sok vemhes volt), és vissza kellett szállítaniuk őket az amerikaiak ellenőrizte zónába.

Reed ezredes a helyszínen jött rá, hogy közel sincs elég embere ahhoz, hogy a lovakra vigyázzanak, eközben pedig még tartsák a kisvárost, illetve a visszavezető utat is a folyamatos ellentámadásokkal szemben. A farmon kiszabadítottak néhány szövetséges hadifoglyot (briteket, új-zélandiakat, franciákat, lengyeleket, szerbeket), akiket ott dolgoztattak, de velük együtt sem voltak elegen.

Még több emberre volt szükség. A régióban harcoltak a németek oldalán kozákok is, akik a Szovjetunió német inváziója idején csatlakoztak önként a nácikhoz. Érthető okokból annyira nem vágytak arra, hogy a Vörös Hadsereg fennhatósága alá kerüljenek, ezért mindent megtettek, hogy inkább az amerikaiak vegyék őket őrizetbe. Tehát őket is felvették a Cowboy-hadműveletbe. De még így sem voltak elegen. Reed ekkor ajánlotta fel a német tiszteknek, hogy újra felfegyverzik az embereiket, ha azok amerikai parancsnokság alatt fognak harcolni – az SS ellen.

Utóbbiak körbevették Hostaut, és két támadást is indítottak az amerikaiak (és szövetségeseik, köztük a Wehrmacht) ellen. Bár az SS volt számbeli fölényben, de az amerikaiak és a lovak szerencséjére tankjaik nem voltak, így vissza tudták verni őket. A csaták szünetében megszervezték a lovak szállítását. Nagy részüket lábon vitték át a frontvonalon, lovagolták vagy terelték őket. A csikókat és a vemhes kancákat amerikai és német teherautókon szállították.

A Vörös Hadsereg épp akkor ért Hostauba, amikor az utolsó lipicaiak is elhagyták a várost. Egy ideig vacilláltak, hogy üldözőbe vegyék-e az amerikaiakat, de aztán ettől eltekintettek, nem akarták kockáztatni a szövetségesek közötti összetűzést.