Hogy lett a közel-keleti zsidó Jézusból angyalarcú fehér férfi?

Jézus, a világ egyik legmeghatározóbb történelmi és vallási alakja Galileában született 2020 évvel ezelőtt. Ez a terület akkoriban a Római Birodalomhoz, ma Izraelhez tartozik. Mivel a régió a Közel-Keleten található, és Jézus korában leginkább zsidók éltek ott, a helyieknek elég ritkán született fehér bőrű, hullámos szőke hajú, kék szemű gyermekük.

Ennek a valóságban kicsi az esélye, de ahogy Anna Swartwood House művészettörténész írja a Conversationön, fontos kijelenteni, hogy valójában senki nem tudja, Jézus hogyan nézett ki, nem maradt fent olyan hiteles ábrázolás vagy leírás róla, ami még életében íródott. Ha a Bibliát vesszük alapul, kétféle kép alakulhat ki bennünk: Ézsaiás azt írja (53:2), hogy

Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna,

míg a Zsoltárok könyvében (45:2) az áll, hogy

Legszebb vagy az emberek között.

Ez egyrészt tökéletesen illusztrálja, hogy a tudományos világ miért nem tekint a Bibliára gránitszilárdságú történelmi forrásként, másrészt egyáltalán nem segít, hogy rájöjjünk, hogy nézett ki a keresztények megváltója.

Jézus zsidó volt, a felmenői (és itt most tekintsünk el a szentlélektől) is zsidók voltak, így valószínűleg hasonlított a környéken élőkre. 2001-ben Richard Neave antropológus elkészítette egy galileai férfi arcának modelljét egy korabeli koponya alapján. A modell nem Jézust ábrázolja, csak egy férfit, aki akkoriban élhetett, közel Jézushoz.

Ez alapján a korai ábrázolások állhatnak a legközelebb a valósághoz. A lerombolt Dura-Eropósz templomában találtak egy 3. századi ábrázolást, amin Jézus nem isteni megváltóként, hanem hétköznapi emberként szerepel: egyszerű ruházat, rövid haj, sima arc. Persze könnyen előfordulhat, hogy a sok vándorlása miatt volt szakálla. Arra azonban nagyon kicsi az esély, hogy szőke lett volna, fehér bőrű vagy kék szemű.

Egyenes út az árja és koreai Jézushoz

Valószínűleg azért nem készült róla sok ábrázolás az utána lévő első századokban, mert sokan tartottak a bálványimádat vádjától. Amikor mégis készült róla kép, nem a személyén vagy a külsején volt a hangsúly, hanem a szerepén - ezért ábrázolták leggyakrabban pásztorként. Az idealizált kinézetét korabeli pogány istenábrázolásokból vették át, ezért leginkább Hermészre vagy Apollóra hasonlít.

Nem sokkal később kialakult a ma is ismert egyik ábrázolásmód: a hosszú haj és a szakáll. Ezeket kombinálva a császár öltözékére emlékeztető ruhákkal isteni magasságba emelik Jézust. Pont ezért nem valószínű, hogy hosszú haja és nagy szakálla lett volna - ezeket a külsőségeket  akkoriban az istenekkel azonosították, és nagyon kilógott volna a társadalomból.

Ezeket követték a hetedik századi legendák, amik alapján hivatalossá vált a hosszú haj és szakáll kombinációja. Az akheiropoiétonok, azaz nem kéz alkotta dolgok elvileg Jézus által készített önarcképek. A keleti keresztény egyházak ikonjai ezeknek a másolatai. Az eredeti legenda szerint (bár több változat is létezik) Jézus meggyógyított egy Abgarus nevű edesszai királyt úgy, hogy maga helyett elküldte Tádét, aki magával vitte Jézus képmását. A király ezt látva meggyógyult és megtért. Azóta a képre, a Mandylionra sokan úgy tekintenek, mint Jézus önarcképére.

Ekkor még a bőrszín nem feltétlenül változott meg, a fennmaradt alkotásokon nem is feltétlenül kivehető, hogy hogy ábrázolta Jézust a festő (gyakran aranyszínű volt az arca). Ahogy teltek az évszázadok, egyre gyakrabban ábrázolták fehérként amire aztán a reneszánsz festők is ráerősítettek: a 15. századi Antonello da Messina készített egy portrét Jézusról, amit ugyanúgy komponált meg, mint a többi festményét: az alak egy korlát és egy fekete háttér között áll. A festményt úgy írta alá, hogy „Antonello da Messina festett meg engem."

Albrecht Dürer önarcképén a saját vonásait ötvözte Jézuséval (mármint ahogy Jézust elképzelték akkoriban). Ez akkoriban még nem arról szólt, hogy Jézust a sajt képükre formálják, hanem pont fordítva: azt sugallva, hogy hasonlóak a Megváltóhoz, a művészek egyszerűen saját festői tehetségüket magasztalták.

A propaganda kicsit később következett. Andrea Mantegna 1505-ös festményén a három napkeleti bölcs egyértelműen közel- és távol-keleti, illetve afrikai. Bár Jézus ugyanabban a térségben született, mint a közel-keleti bölcs, ránézésre ezt senki nem tudná megmondani, ugyanis a kisded hófehér és kék szemű. Ebben a korban Itáliában sok helyen lángolt az antiszemitizmus (ekkor alakultak ki az első gettók), így meglepő, hogy a festményen Mária kézelőjén kamu-héber írás látható.

Ebben a korszakban a fülbevalókat a zsidó nőkkel asszociálták, így egy ékszer nélküli átlyukasztott fül Márián egy átmenetet sugall, ahogy maga mögött hagyta a zsidó vallást. Ez persze csak a művészek egyik eszköze volt.

A gyarmatosítással az európaiak exportálták a megerősödött nézetet, miszerint Jézus úgy nézett ki, mint egy szelíd tekintetű, jól fésült Thor. A jezsuita hittérítők iskolákat alapítottak szerte a világban, és mindenhova magukkal vitték, hogy Isten fia bizony fehér ember, mi más is lenne. A spanyolok ezzel is megerősítették a Latin-Amerikában kialakult kasztrendszert, ahol sokáig a gyarmatosító fehérek és az ő leszármazottaik uralkodtak. Az első Latin-Amerikában született szent Limai Szent Róza volt, akit 1695-ben Nicolas Correa úgy ábrázolt, hogy metaforikus házasságot köt a fehér, bongyor szőke hajú Kisjézussal.

Amikor egy őslakos vagy egy afroamerikai bement, vagy akár a mai napig bemegy egy templomba, mindenhonnan fehér arcok mosolyognak vissza rá. Ez egyrészt történelmileg gyakran hiteltelen, másrészt megerősíti, amit egész életükben sulykoltak beléjük: ők bizony másodrendű állampolgárok, hiszen még a megváltó is fehérnek született. A fehérek viszont azt érezhették, hogy így rendben van az őslakosok és a rabszolgák elnyomása.

A nácik is felhasználták Jézust a propagandájukban. A Zsidó Befolyást Tanulmányozó és a Német Vallási Életből Kiirtó Intézet a saját képére próbálta formálni a kereszténységet, és a náci kereszténység középpontjába az árja Jézus került. Valamint a zsidók elleni háború természetesen.

Ez az egész Warner Sallman 1940-es Head of Christ című művében kulminálódott. A festményt több mint 500 milliószor reprodukálták, van belőle kamu olajfestmény, szerepel naptárakon, énekeskönyveken, kislámpákon, imakártyákon, festett üveglapokon, mindenhol. Sallman reklámkampányokhoz készített rajzokat, festményeket, ezt a művet két keresztény szervezet megrendelésére készítette. Ez talán a fehér Jézus legismertebb megjelenése.

Máshol is divat

Természetesen más népek is saját képükre formálták Jézust. Létezik etiópiai és indiai ábrázolás is, és persze nem szabad elfeledkezni a kigyúrt koreai Jézusról sem - de az tagadhatatlan, hogy az európai verzió a legelterjedtebb.

A legtöbbeknek nem feltétlenül az ábrázolásmóddal van problémája (bár napjainkban egyre fontosabb szerepet kap a reprezentáció a kultúrában), hanem azzal, hogy mire használták azt.

Június végén Canterbury érseke azt mondta, hogy ideje lehet esetleg újragondolni Jézus ábrázolását, és azt is hozzátette, hogy több olyan egyházközösséggel is tartja a kapcsolatot, ahol Jézust nem fehérként ábrázolják. Szerinte egyébként a keresztények úgy általában nem Jézus ábrázolásait imádják, azok csak megtestesítik az emberré vált Isten egyetemességét.

(Borítókép:  Jézus Krisztus megjelenése Maria Magdolna előtt (1835) Kép:  The Print Collector/Getty Images)