Miért tekintik a szerbek Koszovót a szellemi kultúrájuk bölcsőjének?

Koszovó közismerten szorosan kötődik déli szomszédaink nemzeti identitásához. A mai napig olyan emocionális töltetű kifejezésekkel illetik, mint „Szerbia bölcsője” vagy „Szerbia szíve”. A kötődés oda vezethető vissza, hogy itt zajlott le az 1389-es rigómezei csata, amit a középkori szerb állam a hódító oszmán törökökkel vívott és elvesztett. A történelmi traumaként fennmaradt ütközet köré szőtt népi-egyházi történetek, az évszázadok alatt összefüggő nemzeti mitológiává álltak össze, és a kötelező iskolai oktatás bevezetését követően még a korábbinál is erősebben meghatározták a szerb emberek gondolkodását, illetve identitását.

A szerb gyerekek számára egy Milos Obilics nevű harcos lett a hősiesség szinonimája, mivel azt tanulták, hogy halált megvető bátorsággal férkőzött a török szultán közelébe, hogy tőrével végezzen az ellenséges hadsereg vezérével. Az álnok árulás megtestesítője az a Vuk Brankovics nemesúr lett, aki a legenda szerint otthagyta a szerb sereget a harcban, és ezzel egyik fő előidézőjévé vált a vereségnek. A szerbek hadvezére, Lázár fejedelem annak a spirituális keresztény vezetőnek lett a szimbóluma, aki kész hitének védelmében életét áldozni, majd ezért üdvözül a mennyekben. A koszovói legendakör egyik alakja, a csata után a sebesülteket ápoló „koszovói lány” (Kosovska devojka) a könyörületesség, de egyben egyfajta női ideál megtestesítője is a szerb kultúrában.

Kiverték a törököket

Fél évezredes török uralom után, az 1912-es balkáni háborúban a Szerb Királyság seregei a „Megbosszuljuk Koszovót!” jelszóval vonultak csatába a törökök és az oldalukon harcoló iszlám hitű albánok ellen. A nemzeti mitológia olyan elhivatottsággal, fanatizmussal vértezte fel ezeket az egyszerű sorból érkezett katonákat, hogy néhány hét alatt kiverték a törököket Európából, majd utána még a bolgárokkal is készen álltak egy háborúra, amit szintén megnyertek.

A mitikus rigómezei csata helyszíne a 12. század végén került a középkori szerb állam fennhatósága alá, jó 500 évvel azután, hogy a szerbek elődei megtelepedtek a Balkánon a 7. században. Első államuk a mai Koszovó és Bosznia-Hercegovina közötti területen jött létre, ezt hívták Raskának, latinul Rasciának, és ezért hívtuk őket magyarul „rácoknak”. A Nemanjida-dinasztia által felvirágoztatott raskai királyság kihasználta a Bizánci Birodalom válságát, majd 1204-ben bekövetkezett első összeomlását, és hódító hadjáratokkal igyekezett bekebelezni annak területeit, így a mai Koszovót is.

Sokféle központ lett

Ezt követően Koszovó a szerb Nemanjidák adminisztratív, kulturális és végül, de nem utolsósorban egyházi központjává vált. Számos templom és monostor létesült ezen a vidéken a 13–14. században, ezek építését mindegyik szerb uralkodó szent köteleségének tekintette. Koszovó keleti része éppen azért kapta a Metóhia (szerbül: Metohija) elnevezést, mert a vidék földjeit a szerb uralkodók az egyház birtokába adták. (A metochion/metochia görög szó, kolostori birtokot jelent.) A felívelő középkori szerb állam építészetének és vallási kultúrájának néhány gyöngyszeme – a történelem viszontagságai ellenére – a mai napig fennmaradt, és felkerült az UNESCO világörökségi listájára.

Az egyik legrégebbi ebben a sorban a Rugova-völgy festői szépségű bejáratánál álló ipeki kolostor, amelynek első templomát a 13. század legelején építettek a területet meghódító szerbek. Ipek jelentősége főleg akkor nőtt meg, amikor a szerb pravoszláv egyház székhelyét ide tették át. A síkvidéken épült korábbi székhely könnyű prédának bizonyult: a Magyarországról kiüldözött kunok 1241-ben megtámadták és elpusztították az ottani kolostort. A tragédia világossá tette, hogy biztonságosabb helyet kell találni a pátriárka székhelyének. Így esett a választás a szinte áthatolhatatlanul magas hegyek által körbevett Ipekre, amit ma albánul Pejának, szerbül pedig Pećnek neveznek.

Templomokat épített a rossz természetű király

A világörökségi listán szereplő másik emlék a Milutin király által 1321-ben emelt gracsanicai templom. Ennek helyén már korábban is állt egy kápolna, hiszen nem feledhetjük, hogy Koszovóban a kereszténység ekkor már ezeréves múltra tekintett vissza.

A koszovói ezüstbányákból busás jövedelemre szert tevő szerb király mind a templom építészeti technikájában, mind belső falainak freskófestészetében megengedhette magának a kor akkori legmagasabb színvonalát. A Krisztus és a Szűzanya életének pillanatait ábrázoló, vallásos témájú, illetve a szerb Nemanjida-dinasztiát megjelenítő világiasabb falfreskók a középkori, bizánci hatású festőművészet csúcsát képviselik. A király által a freskók elkészítésére felkért két bizánci görög mester olyan alkotást hagyott hátra, amit hétszáz évvel később a kulturális világörökség részévé nyilvánítottak.

Az egyik freskó magát a királyt, a vele szemben lévő pedig feleségét, a bizánci Szimonidát ábrázolja igencsak idealizált formában. Kapcsolatuk azonban távolról sem volt harmonikus. A konstantinápolyi hercegnő a módfelett rossz természetéről hírhedt szerb uralkodó negyedik feleségeként lépett az oltár elé, ráadásul évtizedekkel fiatalabb volt férjénél. Egy alkalommal apácának akart állni, hogy férje elől menedéket találjon, de a szerb uralkodó háborúval fenyegette meg apósát, a bizánci császár pedig erre sürgősen visszavitette a lányát. Milutin jellembeli hiányosságai azonban nem bizonyultak akadálynak szentté avatása előtt, mint ahogy a pravoszláv egyházjoggal is teljesen összeegyeztethetetlen négy házasságkötése sem. A templomépítések iránt mutatott eltökéltsége mindezt sikeresen ellensúlyozta az egyház szemében.

Milutin érdeme a prizreni Ljevisi Szűzanya-templom megépítése is 1307-ben. Ennek helyén a korai kereszténység időszakában szintén állt már szakrális építmény: a Szent Péntek-templom. Az albánok ilyen példákkal próbálnak rámutatni arra, hogy nem a szerbek hozták el a kereszténységet Koszovó területére, amiben igazuk is van, hiszen a Biblia szerint Pál apostol térítő tevékenysége nyomán, de legkésőbb Marcus Aurelius császár legionáriusain keresztül az „új vallás” már a 2. században megjelent a Balkánon. A szerbek a bizánci építészet és templomi freskóművészet virágkorát hozták el, itt bontakozott ki középkori szellemi kultúrájuk legpazarabb formájában a 14. században. Sajnos ebből éppen a prizreni templom esetében keveset láthatunk, mert a 2004 márciusában lezajlott zavargások súlyos károkat okoztak benne, a vandálok benzinnel okoztak tüzet a belső terében.

A négy, ma is létező és világörökségi listán szereplő templom közül időben utolsóként a decsani Megváltó Krisztus-kolostor épült, amelyet „Decsanszki István”, azaz III. Uroš István király idejében (1327–35) szenteltek fel. Háború, politika és vallás természetesen kéz a kézben járt. „Decsanszki István” a kolostor első alapító oklevelét a bolgárok felett nagy győzelmet hozó 1330-as velbuzsdi csatáját követően, mintegy az isteni segítség iránt érzett hálája jeléül bocsátotta ki. Az oklevél felsorolja a kolostornak adományozott hatalmas földbirtokokat, amelyek kiterjedése meghaladta a 20 ezer hektárt. A templom számos kiemelkedő kultúrtörténeti értékkel bíró falfestménye között található a Nemanjida-dinasztia családfájának teljes és egyedülálló ábrázolása, az alapító Nemanja Istvántól egészen „Erőtlen” Uros királyig, mind a tizenegy uralkodóval.

A kolostorok szerzetesei gyümölcsöskerteket műveltek, bort és pálinkát csináltak, állatokat tartottak, amelyek tejéből sajtot készítettek, étrendjüket pedig mézzel egészítették ki. A szerzeteseknek tiltva volt a magántulajdon, a családdal vagy barátokkal való bármilyen kommunikáció, böjtidőszakban pedig csak gyümölcsöt, kenyeret és köménymaggal ízesített forró vizet fogyaszthattak. A kolostorok csendjében viszont élénk szellemi élet zajlott: a szerzetesek teológiai írásokat másoltak szorgalmasan vagy maguk írtak újakat, sokszor papírra vetették a helyi szent életű emberek életét és cselekedeteit. Könyvtáraik megteltek a kor legértékesebb pravoszláv keresztény irodalmával, ami valóban azt az érzetet keltette, hogy itt van a középkori szerbség szellemi bölcsője.