Nem tudjuk, miért csúszik , de nem kéne jégre menni korcsolya nélkül

Ha nem szakad be alattunk, jégre menni akkor is veszélyes. Futni rövid távon sem érdemes rajta, a jég ugyanis keményebb a csontoknál. Még  óvatosan baktatni sem ideális terep, legfeljebb csoszogni, amivel viszont nem jutunk sehova, miközben indokolatlanul és frusztrálóan sok energiát emésztünk fel. Valószínűleg ezt elégelték meg tízezer évvel ezelőtti őseink, amikor üreges csontokon keresztül átfűzött szíjakat erősítettek állatbőrökkel burkolt lábfejükre, és a kor mértékei szerint eszeveszett sebességgel suhanni kezdtek. A régészeti leletek szerint.

Az izlandi Edda-mondák olyan mondatokat rejtenek, mint: „Uller, a tél istene, állatok csontján csúszott a síkos jégen”.

Magyarországon először az Esztergom melletti Szentkirályfalva

dokumentáltak a korcsolyáról bármit is. Egy adásvételi szerződésben, miszerint a mester „Hench dicti korcolyas” szakemberként iparkodott. Marhalábszárcsontból készítette az alakjukat nézve ma műkorcsolyákat idéző darabjait.

Először a hollandoknak jutott eszükbe, milyen jó ötlet vaséleket applikálni csontokba. Eleget küzdenek a mélyföldre időről időre bezúduló tengerrel, kijár nekik némi szórakozás. Szorgalmasan gondozott csatornáik évről évre befagytak a kis jégkorszakban, és a művészettörténet híres németalföldi festői is megannyi önfeledten korcsolyázó életképet hagytak ránk. Néhány polgár botokkal érkezett csúszkálni, nem is sejtve, hogy pár száz év múlva ilyen mókát csak komoly védőfelszerelésben és sisakban lehet majd űzni. 

A világ első korcsolyaegylete az Edinburghi Korcsolya Klub volt 1742-ben. Sikk volt szervezeti körülmények között csúszkálni, még egyházügyi miniszterként is. Azért egy-egy nagyobb zakó nem feltétlenül erősíthette őexcellenciája renoméját. Hamar megszerettük ezt az időtöltést mi is, már 1872-ben megalakult a Budapesti Korcsolyázó Egylet.

Aztán jöttek (megint) a norvégok

Axel Paulsen norvég műkorcsolyázóként szerzett először hírnevet magának. Övé volt a történelem első híres ugrása. Bal lábán siklott előre, jobbal lendített egyet, és másfél fordulatot téve jobb lábára, hátrafelé érkezett vissza a jégre. Ez lett a szimpla axel. Ma már háromszor is megteszik.

Az ugrást 1882-ben Bécsben mutatta be, az első igazán jelentős nemzetközi versenyen. A háromszoros axel ma sem mindennapi. A négyszeresre azonban még várni kell. Már ha meg lehet valaha is csinálni.

Axel Paulsen nem sokat pörgött ezen a problémán, érdekelte a korcsolyakészítés is, figyelme a gyorskorcsolyázás felé fordult. Rájött, hogy hosszabb, a jégre egészen ráfekvő élekkel sebesebben lehet csúszni. A műkorcsolya viszont éppen akkor a legjobb, ha az élek csak pár centi hosszan érintkeznek a jéggel. A rövid pályás gyorskorcsolyázók Európa-bajnoksága épp vasárnap zárult, Magyarország egy ezüstérmet nyert.

A siklás elsimítja az emberi mozgás darabosságát, nem kell balettleckéket venni ahhoz, hogy szinte repüljünk. És elég csak járómozdulatokat tenni acélélekkel a talpunkon, és akár 50 kilométer/órára is felgyorsulhatunk (a rögzített rekord 54 km/óra).

Nem számít ilyenkor, hogy még ma sem tudjuk pontosan, miért csúszik a jég. Azt igen, hogy egy nagyon vékony vízfilmréteg okozza a síkosságot. Valahogy úgy, ahogy esünk-kelünk egy nedves járólapon is, de a jég azért sokkal sikamlósabb tud lenni a konyhakőnél.

• Cáfolták azonban az iskolákban is tanított elképzelést, hogy a korcsolya élének nyomása olvasztja meg a felszínt. A nagyobb felületű cipőtalp is jól csúszik, annak ellenére, hogy nem fejt ki akkora nyomást, hogy megolvaszthatná a jeget. 
• Az a teória is elesett, hogy a jeget hasító korcsolya súrlódási hője felelős a vízrétegért. Hiszen ha csak állunk a jégen, akkor nincs súrlódás, mégsem érezzük magunkat szilárd talajon.
• Az utóbbi években a felszínen elszabadult vízmolekulákat okolják a síkosságért. Hiába fagypont alatti a hőmérséklet, legfelül csak az alattuk lévőkkel tudnak kapcsolódni, ezért nem fagynak bele erősen a jégrácsba, szabadon elmozdulhatnak. Ezen siklanak a korcsolyák is. 

Minél nagyobb azonban a hideg, úgy tűnik el síkosság. Egyre kevesebb ugyanis a szabaduláshoz szükséges energia, az individualista vízmolekulák kénytelenek betagozódni a konformista jeges kötelékbe. Legjobban –7 Celsius-fokon érzik magukat, ekkor izegnek-mozognak a legszabadabban, nem véletlenül pont ezen a hőmérsékleten a legcsúszósabb a jég. 

És az sem véletlen, hogy a korcsolyaversenyek műjegének hőmérsékletét a szintén szabadulni vágyó vízmolekulák igényeinek legmesszemenőbb figyelembevételével állítják be. 

Hogy meglegyen a tripla axel, vagy a leszúrt rittberger.

(Borítókép: Hendrick Avercamp festménye. Fotó: Wikipedia)