Európában is ehető a lisztkukac

2021.05.11. 18:21

Mennyei illatfelhő szállt a légben, a grillrácson megnyugtatóan sültek a steakek, oldalasok, pácolt húsok. Ismerős látvány és ínycsiklandó szagok, alig vártuk, hogy elkészüljenek, amikor hirtelen egy hegyes botra szúrt, natúr, ropogósra sült zöldsáskát kínáltak fel, nehogy éhen haljak, mire elkészülnek a pecsenyék.

Határozottan állították, hogy jó, kóstoljam csak meg, nem fogok belepusztulni. Nagy levegőt vettem, és beleharaptam. Enyhén sülthal-íze volt, amúgy semmi különösebb. Mindenesetre erősen kellett koncentrálnom, hogy le tudjam nyelni.

Az efféle szituációk mostantól egyre gyakoribbak lesznek Európában is, miután az EU, a világon elsők között, biztonságos fogyasztásra alkalmas élelmiszernek minősítette a lisztkukacot, a mindenevő bogarak alrendjébe, a gyászbogarak családjába tartozó lisztbogár lárváját. És további rovarokat, csúszómászókat is vizsgálat alá vetettek, köztük a tücsköt és a sáskát is.

De hogyan kerül mindenféle tücsök és bogár az asztalra?

Erre több okot is felsorolnak. Az egyik legerősebb állítás, hogy fehérjékben rendkívül gazdagok, és messze kevesebb erőforrás felhasználásával, sokkal kisebb területen, kevesebb vízigénnyel, végső soron alacsonyabb károsanyag-kibocsátással lehet őket nevelni, mint a disznókat, marhákat, csirkéket és más haszonállatokat.

Hiába számítanak ezek a jószágok az emberiség fő fehérjeforrásának, tartásuk nem fenntartható. Egy bogárlárva-kolónia jóval kevesebb takarmányt igényel és kevesebb hulladékot termel, mint a háziállatok, ezért ugyanakkora mennyiségű fehérjét gazdaságosabban lehet előállítani például lisztkukacból, mint mondjuk, mangalicából vagy szürke marhából.

Hát jó. Végül is érthetőek ezek a racionális érvek.

Nem is gondolnánk, de a világ nagyobbik felén esznek valamilyen ízeltlábút. Egyes fajokért aggódnak, másokat tenyésztenek: gyászbogárlárva, selyemhernyó, bambuszhernyó, különféle hangyafajták, termeszek, szöcskék.

A pazar lakomákban Kína és Vietnám viszi a prímet. Több százféle rovar szerepel az étlapjaikon. Vietnámban mint afféle street food csemegéket árulják őket botokra szúrva úton-útfélen. Erősen versenyben van Mexikó is.

Nem sokat finnyáskodtak a hollandok, a svájciak, britek, belgák, dánok sem. Már évekkel ezelőtt beengedték a szupermarketek polcaira a soklábú élelmiszereket. Nem szokatlan az sem, hogy arrafelé

egy kiadós tücsökburgerre hívják meg kedvesüket a grál lovagok.

Közép- és Észak-Európa, valamint a volt Szovjetunió viszont eddig nem tanúsított különösebb érdeklődést a bogaras reformkonyha iránt. Magyarországon jogilag egyszerű a képlet: rovart értékesíteni élelmiszeripari céllal illegális. Sőt, vannak olyan politikusok is, akik szerint a rovarevés propagálása nem más, mint a Soros-terv része

Befektetők viszont élénken érdeklődnek iránta szerte a világon. Elemzések szerint évente 40-45 százalékkal nő majd az ehető ízeltlábúakból származó globális bevétel. Évente. A lárvákat leginkább szárítják, majd lisztté őrlik, amelyet aztán kedvük szerint ízesítenek az élelmiszercégek. Amúgy állítólag a szárított lisztkukacnak mogyoróhoz hasonló íze van, és kenyerek, kekszek, muffinok, levesek, gyümölcsitalok készülnek belőle.

Tücsöklisztből pedig energiaszeletek.

A lisztkukac persze kezes jószág, a tücsökkel ellentétben nem ugrik, nem is repül el, boldogan elvan egy egyszerű dobozban a polcon. Kiváló tenyészállat.

Ezek a csúszómászó lárvák, majd hatlábúvá alakuló teremtmények az állatvilág legnépesebb osztályát alkotják: az ismert fajoknak több mint a fele, mintegy egymillió faj tartozik közéjük. Kész csoda, ha eddig nem robbantak be a gasztrovilágba.

Pontosabban nagyon is érthető, mert itt tornyosul egy leküzdhetetlennek tűnő magas fal:

az undor.

Értjük persze jól, hogy fenntartható, és tápláló, és könnyen tenyészthető. Mégis a nyugati kultúrkörökben meglehetősen nehéz felcsigázni az étvágyat a soklábú falatok iránt. Evolúciós gyökerei vannak, hogy a csúszómászók és a rovarok betegségeket terjesztő kártevőknek számítanak. Egészen a közelmúltig nem voltak tudományosan alátámasztott racionális érvek, csak sok tízezer év tapasztalata, ez sűrűsödött bele generációkon keresztül a rovarok ellen érzett tartózkodó félelembe, szélsőséges esetben rovarfóbiába (entomofóbia).

Persze ahogy megtanuljuk az undort, úgy meg is lehet szabadulni tőle: szintén tanulással, az alaptalan előítéletek módszeres lebontásával. Nemegyszer fordult már elő, hogy egy-egy táplálék megítélésében gyökeres fordulat állt be. A homár például ma luxuséteknek számít, miközben nem is olyan rég az indiánok még a tengerek férgének tekintették, és legfeljebb földjeik trágyázására vagy horgászcsaliként használták. A belsőségek sem voltak a főúri asztalok sztárjai. Ha belegondolunk, nem is túl gusztusosak. De megszerettük őket, és ma már máshogy nézünk, mondjuk, egy csirkemájra.

Hogy a világ egy része önfeledten ropogtat ízeltlábúakat, azt jelzi, hogy

a rovaroktól való rettegés inkább tanuláson,

mintakövetésen keresztül alakul ki, mintsem velünk született ösztön. Egy kisgyerek elfogultság nélkül, tisztán áll a világhoz. Minden további nélkül megfog egy kukacot, játszik egy hernyóval, ugráltat szöcskét. Ám amikor a rémült anya felsikolt, hogy „fúj, ez undorító, azonnal tedd le!”, akkor, abban a pillanatban, sok minden eldől. Talán egy életre.

Ma is tanultam valamit 5

Megint 150 vadonatúj, izgalmas téma ismét meglepő válaszokkal

MEGVESZEM
Ma is tanultam valamit 1-2-3-4-5

5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!

MEGVESZEM