A sárkány éve van, de miért léteznek ősidők óta a világ minden táján?

Pár napja kezdődött a sárkány éve a kínai horoszkóp szerint, és akár komolyan, akár játéknak vesszük – ha csak Kína lakosságát nézzük – legalább egymilliárd ember biztosan hallott róla, számol vele, és azt is tudja: ez a jegyek közül a legerősebb és a legszerencsésebb. Az éleslátás, a következetesség és a kitartás minőségét hordozza, és senki sem akad fönn azon, hogy a nyúl, kutya, majom és a többi állatjegy közül a sárkány az egyetlen, amelyik nem valós lény. Kínában például ma is ugyanúgy jelen van a mindennapokban, mint ötezer éve, amikor először felbukkant.

Hogy honnan erednek a sárkánymítoszok, szinte lehetetlen megmondani, ugyanis

Mintha mindenhová követte volna az embereket, nincs olyan kontinens, ahol a mítoszokban ne riogatna, röpködne, vagy őrizné a természet örök rendjét.

Ázsiában ma is hatalmas kultusz övezi őket, és számunkra meglepő módon arrafelé a bölcsesség hordozói, és küllemük dacára jóságos teremtmények, akik gyakran segítenek az embereknek. Furcsa az is, hogy nincs szárnyuk, kígyószerűen mozognak, de tüzet okádnak, és esőt hoznak, ha fohászkodnak hozzájuk.

A keresztény Európában senki nem hívogatta őket, merthogy errefelé a sárkányok gonoszak, a Sátán jelképei. Ahogyan Jób könyve plasztikusan leírja:

szájából láng lövell elő. Nyakszirtjén az erő tanyáz, előtte félelem ugrándozik.

 

Nem óriáskígyóra hasonlít, hanem inkább oroszlánszerű, de pikkelyes teste van hatalmas tüskés farokkal és szárnyakkal, na és négy lába félelmetes karmokkal. Szemei sárgán vagy vörösen izzanak, és még a feje is tüskés, fogai pedig hatalmasak.

Mint tette azt sárkányölő Szent György, a keresztény hitéért mártírhalált halt ókori római katonatiszt, aki jóval később, a kereszteses háborúktól kezdve Európa legnépszerűbb harcos szentje lett (Magyarországon is). Az európai sárkányok nem éppen galamblelkű lények, ráadásul kifejezetten antiszociálisak: királylányokat rabolnak el, és addig nem engednek, amíg le nem vágja mind a három, hét vagy tizenkét fejüket egy fehér lovon érkező királyfi, vagy a legkisebb, ám fölöttébb eltökélt szegény legény.

Miért lakták be az egész világot?

Annyira sokféle sárkányt ismerünk a mesékből, hogy szinte már önálló karakterük, személyiségük van nekik, mindegyik egy kicsit más. A kérdés azonban az, mi az oka annak, hogy az emberiség közös képzeletét már ősidők óta ennyire betöltik ezek a természetfölötti teremtmények? Hogyan lehetséges, hogy más-más kontinenseken élő, eltérő nyelvű, kultúrájú civilizációk mindegyikének mítoszaiban feltűnnek már ezer évek óta? Mert nyilván nem transzkontinentális kultúraantropológiai konferenciákon cseréltek eszmét és sárkányokat a népek.

A kérdés a tudósokat is régóta foglalkoztatja, és azonnal fel is merül az egyik legkézenfekvőbb magyarázat: nyilván nemcsak nyugati egyetemek paleontológusai, hanem mások is találtak már nem egy és nem kettő dinoszauruszcsontot vagy komplett csontvázat a történelem során.

Dinócsontok ihlették lényüket

Adrienne Mayor, a Stanford Egyetem klasszikus folkloristája és az ókori tudomány történésze könyvet is írt erről az elméletről The First Fossil Hunters (Az első csontvadászok) címmel, amelyben leírja, hogyan foganhattak meg az ókori történetek fantasztikus mitológiai, köztük sárkányszerű szörnyei, miután az akkori emberek rég letűnt teremtmények félelmetes kövületeire bukkantak.

A sárkányok szerinte nem teljesen fantáziavilág szülte lények, mert

A különféle sárkányokat a legfélelmetesebb ragadozókból gyúrták össze. Például egy dinoszaurusz sok méter hosszú farkából, egy óriáskrokodil koponyájából, egy óriáskígyó pikkelyéből és egy sas szárnyaiból. Hasonlóan, ahogyan a mesék óriásait is minden további nélkül megihlethette az utolsó jégkorszak végén, 10 ezer évvel ezelőtt hirtelen kihalt megafauna bármelyik faja: a 8 méteres óriáslajhár, a 3-4 méteres gyapjas orrszarvú, a barlangi medve, a barlangi oroszlán, vagy az életében 10 tonnát nyomó amerikai mamut csontjai is. De ha megnézzük egy 66 millió éve élt Dracorex dinoszaurusz koponyájának alakját, hosszú orrával, bizarr dudoraival és szarvaival a fején, azonnal furcsán ismerős lesz. Ez csakis egy sárkány lehetett.

Bennünk lapulnak…

Vannak, akik szerint nem is kellenek fosszíliák. Joseph Campbell amerikai író, mítoszkutató mint a jungi pszichológiai elvek feltétlen híve kijelentette, hogy az emberiség kollektív tudatalattijának tapasztalatai önmaguktól megalkották a mitikus szörnyeket.

Mindenütt a világon. A sárkány is egy olyasfajta közös szimbólum, bennünk lapuló ősi kép, amelyet minden ember felismer anélkül, hogy beszélni kellene róla.

Joseph Campbell írta amúgy a milliókra nagy hatást gyakorló, kultikus könyvet, Az ezerarcú hőst (Hero with a Thousand Faces, 1949) is, igaz, abban a hős útját és annak szakaszait és a hős fejlődését, átalakulását írja le, mint bennünk lakozó közös tudást. Nem mellesleg ez a könyve inspirálta George Lucast Luke Skywalker alakjának megformálásához. Ha ez a könyv nincs, akkor Star Wars sincs.

…és félünk tőlük

A kollektív tudásnak (tudatalattinak) tudja be a sárkányok egyetemességét David E. Jones amerikai antropológus is, aki szerint sok millió évnyi evolúció során az emberbe kódolódtak azok a veszélyes állatok, amelyektől jobb félni. Úgy, ahogyan a főemlősökben is ösztönösen riadalmat keltenek a kígyók, nagymacskák, vagy a nagyobb ragadozó madarak.

An Instinct for Dragons című könyvében határozottan leszögezi: nem gondolja, hogy a sárkánymítoszokat dinoszauruszkövületek felfedezései motiválhatták. Szerinte ugyanis olyan vonásaik vannak a sárkányoknak a mítoszokban és a folklórban, amelyeket képtelenség elképzelni kövületekből. A sárkányok hibridszörnyek, ezért valószínűbb, hogy inkább több félelmetes ragadozó ellenség vonásaiból gyúrták össze őseink a különféle sárkányok képét. Ösztönösen.

Még az inuitoknak is van sárkányszerű szörnyetegük, pedig a fagyos északon soha nem láthattak valódi hidegvérű hüllőt, dinócsontot pedig végképp nem. 

Világhírű a magyar mennydörgő

Persze mivel nem zárják ki egymást, valószínűleg mindegyik elképzelés igaz lehet, és akár egymást is erősíthették. Egy félelmetes óriáskoponya csak megerősíthette az amúgy is bennük dolgozó ősi félelmeket, a többi pedig már csak fantázia kérdése volt.

J. K. Rowling például a Magyar mennydörgőt (Hungarian Horntail) képzelte el, és állította szembe Harry Potterrel a Tűz serlege című könyvében (és a filmben). Akár büszkék is lehetünk rá, hiszen az egyik legveszélyesebb sárkány hírében áll a varázslóvilágban. Egy igazi vérfagyasztó klasszikus: fekete óriásgyíkszerű testét pikkelyek borítják, szárnyai gigantikusak, fején szarvak, szeme sárga, farkából kiálló tüskék pedig bronzvörösek. Ráadásul 15 méteres lángcsóvát tud fújni. Harry Potter mégis megszerezte tőle az aranytojást a Trimágus Tusán.

De azért mégis közelebb áll hozzánk Süsü, akit sárkánynemzetsége kitagadott, mert rútul elfajzott. A magyarok sárkánya ugyanis egyáltalán nem akar mennydörögni, lángot fújni (legfeljebb néha-néha némi füstöt), csapkodni-toporzékolni, inkább rózsát szed, kergeti a pillangókat és vígan dalol.