Ha James Bond lelki beteg, mi is azok vagyunk

Nem is gondolnánk, hogy a mélyebb mondanivalót és a társadalom valós tükörképét nem csak esszékötetekben vagy a művészfilmekben kereshetjük. A kémfilmek fenyegetései, gonoszai csodálatosan megmutatják egy adott korszak társadalmának és politikai kultúrájának félelmeit.

Kémfilmeket már száz éve gyárt a mozi, és a nagy termésből a James Bond-szakértő Vincent Chenille szerint megkülönböztethetünk három elkülönülő érát: az 1940-es, az 1960-as és a 2010-es éveket, aszerint, hogy milyen geopolitikai feszültségek és problémák voltak épp a világban. A filmek ugyanis ezekre reflektálnak.

Alfred Hitchcock 1935-ös filmje, a 39 lépcsőfok az első híresebb kémfilm, ami egy brit katonai titkokat ellopni készülő bűnszervezetről szól. A negyvenes évek filmjeiben a fő veszély persze a nácizmus volt, a hatvanas években a hidegháború, a kétezres évek óta a terrorizmus.

Kiábrándult Amerika

A hetvenes években az amerikai illúzióvesztettség jelenik meg A keselyű három napjában. Kennedy 1963-as meggyilkolása után a délkelet-ázsiai konfliktus felpörgése, a sikertelen, de feszültségek közepette legalább elinduló feminista, polgár- és melegjogi harcok és a hippik erőszakba forduló béketörekvései (Manson-gyilkosságok) mind rányomták bélyegüket Amerika hatvanas éveire. A hetvenes évek elejére a békés és boldog élet lehetősége elszállt, és jött egy óriási kiábrándulás. Ezt láthatjuk Sydney Pollack mára klasszikussá vált mozijában, A keselyűben, amiben Robert Redfordnak és Fay Dunawaynek gyanús a CIA – és mindenki.

Vincent Chenille több könyvet írt James Bondról, szerinte a lázadó kém kategóriája a 70-es évek óta velünk van, épp a vietnámi háború és a Watergate-botrány óta. A 60-as évekbeli filmek sok hőse titkos ügynök volt, de ez tíz évvel később megváltozott, mert a hírszerző ügynökségek már nem a megbízható anyacég szinonimái voltak. És ez csak tovább fokozódott a 80-as évekre, mikor az ellenség már a belsőbb körökből került ki, gondoljunk csak az 1987-es James Bondra, amiben Timothy Dalton a feletteseivel száll szembe. És ez a renitenskedés a Bondokban rendszeressé is válik.

A kilencvenes és a korai kétezres évek viszonylagos geopolitikai nyugalmi időszakában inkább vígjátékok, kémparódiák készültek, például az Austin Powers vagy Mr. Bean kémfilmje, a Johnny English, de gondolhatunk a 2006-os francia Képtelen kémregényre is. A rendszerváltások, a szovjet blokk bukása után és az iraki háború előtt egy kvázi kiegyensúlyozott, nagyobb fenyegetés nélküli korszak köszöntött be, a filmekben is inkább az űrben keresték az ellenséget. Ekkor készül tehát az Armageddon (nézése sokak szerint felért egy valódi armageddonnal), vagy a Deep Impact és a Függetlenség napja is. Aztán a 2000-es években óriásit ütött a Jason Bourne-trilógia, amiben a Bondtól eltérő karakterű, de ugyanolyan furfangos Matt Damon lázad felettesei ellen. És jött a Mission: Impossible is.

Fantomellenségek

A 2015-ös James Bondban A fantom visszatér, ami még egy régi és Ian Fleming képzeletéből kipattanó bűnszervezet, szemben a korábbi Bondokkal, amikben valós ellenségek bukkannak fel. Például az 1964-es Goldfingerben komoly utalást tesznek Kína atombomba-fejlesztésére, mikor a főgonosz Goldfinger atombombát akar robbantani az USA aranybázisán.

A kortárs kémfőszereplők inkább a magánéletüket helyezik előtérbe, és készek elárulni a nemzeti érdekeket, ha magukat, családjukat kell megvédeni. Ez az új karakter Rami Maleké Az amatőrben, vagy Keira Knightleyé a Fekete galambban, de Michael Fassbenderé is Cate Blanchett mellett A fekete táskában. A hetvenes években volt jellemző ez a mentalitás, a küldetéshez való hűség és a személyes érdekek közötti őrlődés.

Az amatőrben A Keselyű három napja köszön vissza: belső ellenséggel kell harcolni, mert ma olyan bizonytalanság érezhető Amerikában (de sok más helyen is a bolygón), ami a hetvenes években volt jellemző:

Malek inkább kocka, mint tűzrőlpattant kém, a számítógépek, a komputeres intelligencia képviselője a CIA-nál, ahogy elődei is az elmúlt 30 évben. Logikusan gondolkodnak, de nem ugranak óriásiakat vonatszerelvények tetején, maximum lólépésben a sakktáblán, inkább jól kezelik a gépeket, a mesterséges intelligenciát – persze a sármos Bond más, ő ugrik, lő, rázva, de nem keverve, és okos is.

Az ukrajnai háború, az állandó közel-keleti konfliktus véres valósága azonban a filmekbe is begyűrűzött, és most már nem elég a gépnél ügyeskedni, hiszen reális probléma, hogy ki támogatja fegyverekkel Ukrajnát. Vagyis éles helyzetek vannak, a fikciós kémeknek is be kell szállni a harcba, mert úgy tűnik, a kiberfegyverek nem elegendőek.

A kémfilmek tehát sokkal többet jelentenek, mint egyszerű szórakozást, a jó és rossz, igaz és hamis alapkérdéseit feszegetik, az igazság és igazságtalanság témáit. Ráadásul aktualitásukat, úgy tűnik, sosem vesztik el, ma már mindenki kémnek számít, hisz telefonjával bármit kideríthet bárkiről. Hol jár, merre, kivel találkozik.