Kilencezer náci háborús bűnös menekült a „patkányútvonalon” Dél-Amerikába

Miután Hitler berlini bunkerében végzett magával és Németország feltétel nélkül letette a fegyvert nyolcvan éve, 1945. május 8-án, több náci vezető önként megadta magát a szövetségeseknek, vagy hamarosan elfogták őket. Közülük 24 parancsnokot, elöljárót, felelős személyt az amerikai, brit, francia és szovjet bírókból és ügyészekből álló Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt vontak felelősségre és ítéltek el háborús bűnökért Nürnbergben, abban a német városban, ahol többek között 1935-ben Hitler meghirdette a hírhedt faji alapú „nürnbergi törvényeket”, az intézményesített antiszemitizmust.

Tizenkettő náci vezetőt kötél általi halálra ítéltek, amit 1946. október 16-án végre is hajtottak. Pontosabban csak tízet, mert a Führer személyi titkárának, Martin Bormann-nak halálát akkor még nem tudták bizonyítani, ezért távollétében kapott halálbüntetést. Hitler legfőbb bizalmasa, a Harmadik Birodalom második embere, Hermann Göring pedig az akasztás előtti napon, október 15-én öngyilkos lett egy börtönbe csempészett ciánkapszulával. Kivégezték azonban a fegyverletételt aláíró két tábornokot, Alfred Jodlt, a Wehrmacht vezérkari főnökét és Wilhelm Keitel főparancsnokot, valamint Hitler külügyminiszterét, Joachim von Ribbentropot is. Nem úszta meg Alfred Rosenberg, a náci párt főideológusa sem. 

Sok náci háborús bűnös, például koncentrációs táborok vezetői, viszont eltűntek, felszívódtak évekre, évtizedekre. Nyomukra csak később bukkantak rá, mindössze néhányukat kapták el – igencsak kalandosan – és vontak felelősségre.

Akasztották a hóhért 

Az egyik kivétel éppen Rudolf Höss (Hoeß vagy Hoess), a legnagyobb halálgyárkomplexum, az auschwitzi megsemmisítő táborok parancsnoka volt, aki 1,3 millió ember elhurcolásáért és több mint 1,1 millió ember, köztük 400 ezer magyar meggyilkolásáért volt közvetlenül felelős.

Hitler náci pártbeli helyettesével, aki 1941-ben saját szakállára Skóciába repült egyedül, hogy tárgyaljon a britek kilépéséről a második világháborúból. Fogságba esett, és a háború befejeztével őt is elítélték Nürnbergben, méghozzá életfogytiglani börtönre. 1987-ben lett öngyilkos egy berlini katonai büntetésvégrehajtási intézményben.

Höss viszont a nácik kapitulációja után családjával egy észak-németországi faluba költözött, ahol Franz Lang álnéven rejtőzködve kertésznek állt. Közel egy évig sikerült észrevétlennek maradnia, mígnem egy évekkel korábban Angliába menekült, brit kormánynak dolgozó,

1946. április 15-én Höss tanúvallomást tett a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt, ahol nem tagadta bűnösségét és nem is bánta a történteket. Majd átadták a lengyel Legfelsőbb Nemzeti Törvényszéknek, ahol kötél általi halálra ítélték. 1947. április 16-án akasztották fel az ex SS-Obersturmbannführert az egykori Auschwitz I. koncentrációs tábor krematóriuma mellett.

Ezt követően azonban hosszú évekre, évtizedekre kámforrá vált a legtöbb szabadlábon maradt náci háborús bűnös. Amint az nemsokára kiderült, részben azért, mert mágnesként vonzotta őket a messzi Latin-Amerika, különösen Argentína.

Miért pont Dél-Amerika?

Dél-Amerika már a 19. század végétől és a 20. század elejétől népszerű emigránscélpont volt. A hatalmas térségek, kiaknázatlan lehetőségek egyre több európai bevándorlót vonzottak, ezért jóformán egyik európai nép sem a senki földjére érkezett, a háború végétől elindult náci, fasiszta vagy kollaboráns menekülthullámban sem. Dél-Amerika országai között különösen barátságos és befogadó volt Juan Domingo Perón elnök Argentínája.

Perón korábban Mussolini Olaszországában és Hitler Németországában is dolgozott katonai attaséként, ezért közelről ismerte az olasz fasizmust és a német nemzetiszocializmust. És persze szívesen fogadta a pénzes befektetőket, még ha azok Európában rabolt kincseik egy részét is hozták oda.

Nemcsak az volt a nyitottság oka, hogy jelentős számban éltek német és olasz származásúak Argentínában, hanem az állami antikommunizmus is, ami rögtön Berlin elfoglalása és Németország ellenőrzési zónákra osztása után a nyugati szövetségesek, az amerikaiak, britek és franciák politikáját is meghatározta. Magyarország szovjet megszállásával mi is pontosan tudjuk, hogy a náci Németország legyőzése után szinte azonnal elkezdődött a hidegháború kora.

Kiépült a „patkányút”

Legalább 20 ezerre becsülik a titokban Dél-Amerikába, leginkább Argentínába menekülő nácik, fasiszták és német megszállókkal kollaborálók számát a háború után,

akik rejtett hálózaton, a „patkányúton” keresztül érkeztek a déli kontinensre.

Az első állomás többnyire a fasiszta diktátor, Francisco Franco vezette Spanyolország és Olaszország volt, ahol 1945. április 28-án olasz partizánok megölték a Svájc felé menekülő Benito Mussolinit. Sokan ebből a két országból indultak tovább a világ távolabbi részeibe. Mindehhez pedig a Nemzetközi Vöröskereszt és a Vatikán nyújtott számukra hathatós segítséget. A segélyszervezet szerepe nem mindig volt aktív, mivel a tízezres nagyságrendben kiadott igazolásokat sokszor csak felületesen ellenőrizték a szövetséges hatóságok. A Vatikán támogatása azonban nyilvánvalóbb.

aki már 1944 decemberében belefogott a szervezkedésbe. A háború után pedig olyan körözött náci háborús bűnösök szökését irányította, mint:

• Franz Stangl, a lengyelországi sobobori és treblinkai megsemmisítőtáborok parancsnoka,
• Gustav Wagner, a sobibori megsemmisítőtábor parancsnokhelyettese,
• a Párizs melletti Drancy internálótábor parancsnoka és az Ausztriából görögországi, franciaországi és szlovákiai deportálások irányítója, Alois Brunner,
• az 1944. március 24-i római mészárlásért felelős Erich Priebke,
• na és Adolf Eichmann, a Harmadik Birodalom hóhérja, a zsidókérdés végső megoldásának atyja, Hitler holokausztmegtervezője.

Hudal püspök nyíltan vállalta náciszimpátiáját és 1963-as haláláig meg volt győződve igazáról.

Elindultak a nácivadászok

Izrael állam 1948-as megalapítása, majd az izraeli titkosszolgálat, a Moszad 1951-es megalakulása után aktívan keresni kezdték a zsidó népirtásért felelős, bujkáló, legfőbb náci háborús bűnösöket. A kutatásba más nácivadászok is bekapcsolódtak, például a holokauszttúlélő Simon Wiesenthal.

Az évtizedekig tartó hajsza azonban felemás eredményeket hozott.

Akik megúszták...

Josef Mengelét, az auschwitzi koncentrációs tábor orvosát, a „Halál Angyalát” a foglyokon végzett kegyetlen, brutális (és felfoghatatlan) emberkísérletei miatt üldözték. Miután álnéven amerikai fogságba esett, hamarosan hazaengedték és egészen sokáig, 1949-ig sikerült Nyugat-Németországban maradnia, majd megragadta az alkalmat és Genován keresztül Buenos Airesbe hajózott, ahol könnyedén német útlevelet kapott és feleségül vette sógornőjét. Tíz évig élt háborítatlanul, majd a nácik elleni nemzetközi hajsza fokozódásával 1959-ben Paraguayba repült, ott kis híján elfogta a Moszad, ezért São Pauló mellé menekült elrejtőzni.

mert 1979-ben halt meg szélütésben, miközben a tengerben fürdött. Halálát családja sokáig titkolta, de 1992-ben exhumálták Wolfgang Gerhard néven eltemetett testét és DNS-vizsgálattal azonosították őt.

Hiába leplezte le Simon Wiesenthal 1978-ban a püspöki segítséggel megszökött, fent említett (brutalitásáért „A Szörnyeteg” és „Farkas” névvel is illetett) Gustav Wagnert, a legalább 200 ezer zsidó meggyilkolásáért felelős háborús bűnös kiadását megtagadta Brazília Nyugat-Németországnak. Wagnert 1980-ban São Paulóban találták holtan, késsel a mellkasában. Állítólag öngyilkos lett.

Az egyik legkeresettebb náci az előbb is említett, több mint 100 ezer európai zsidó meggyilkolását megszervező Alois Brunner volt, Adolf Eichmann jobbkeze. Kilenc évig éldegélt titokban Nyugat-Németországban a háború után, majd amikor 1954-ben égni kezdett a lába alatt a talaj, különutasként nem Dél-Amerikába, hanem először Egyiptomba, majd Szíriába ment, ahol menedékjogot kapott és haláláig a Baasz-rezsimet szolgálta:

Az izraeli titkosszolgálat és más nácivadászok is nyomára bukkantak, és sikerült is két levélbombát kézbesíteni neki 1961-ben és 1980-ban, de nem halt meg egyik robbanásban sem, viszont elvesztette egyik szemét, majd bal kezének ujjait. Annyira védett személy volt, hogy csak annyit tudni, hogy 89 évesen 2001-ben, vagy 97 évesen 2010-ben halt meg Damaszkuszban, anélkül hogy felelnie kellett volna bűneiért.

...és akik nem

Erich Priebke, aki egy partizántámadás megtorlásaként 335 olasz civilt mészároltatott le Rómában, 50 évig szabad emberként élt Otto Pape néven Argentínában, Bariloche városában. Kezdetben mosogatóként és pincérként dolgozott, később csemegeüzletet nyitott és a Német–Argentin Kulturális Egyesület vezetője lett. Az ABC news riportere bukkant rá 1994-ben és készített vele egy rövid interjút, 

Ezután az események felgyorsultak, letartóztatták, majd másfél éves huzavona után kiadták Olaszországnak, ahol életfogytiglani házi őrizetre ítélték 1998-ban. 100 éves korában halt meg 2013-ban Rómában. Egy börtöntemetőben temették el, mivel egyetlen egyházi közösség sem volt hajlandó temetkezési helyet felajánlani számára.

A lengyelországi sobibori és a 900 ezer emberrel végző treblinkai megsemmisítőtáborok parancsnoka, Franz Stangl amerikai fogságból az osztrák hatóságokhoz került, ahonnan megszökött és Alois Hudal püspök segítségével 1948-ban Rómán keresztül először Szíriába, majd 1951-ben Brazíliába költözött, ahová családja is követte. A helyi Volkswagen-gyárban dolgozott, amíg Simon Wiesenthalék rá nem találtak 1967-ben. Nyugat-Németország kérésére a brazil hatóságok őt például kiadták. 1970. december 22-én, a harmadik Treblinka-perben, életfogytig tartó börtönre ítélték, ahol egy év múlva meghalt.

Lebukott a tömeggyilkos favágó-raktáros

A legnagyobb fogás mindenképpen Adolf Eichmann, a holokauszt legfőbb kitervelőjének és végrehajtójának kézre kerítése volt. Miután egyszerű favágóként négy évig sikerült különböző álneveken észrevétlennek maradnia Németországban, Hudal püspök segítségével Buenos Aires mellé vezetett útja 1950-ben, ahol egy Mercedes-Benz márkakereskedésben tevékenykedett Ricardo Klement néven raktárosként. 1960-ban bukkantak nyomára,

Az eset hangos diplomáciai csörtét eredményezett a tiltakozó Argentína és Izrael között, de a kitűzött cél teljesült: Eichmannt Izraelben bíróság elé állították, 56 napos tárgyalást követően bűnösnek találták, és 1962. május 31-én felakasztották. A bujkáló háborús bűnös Adolf Eichmann kalandos elfogása a nácivadászat legnagyobb sikerének számít, amiről egy film is készült Az ember, aki elfogta Eichmannt címmel.

Szálasi nem fogta ki Dél-Amerikát

Miután meghiúsult Horthy Miklós kiugrási kísérlete a háborúból, a németek megszállták Magyarországot 1944. március 19-én és májusban elkezdődött a vidéki zsidóság deportálása.

és mivel nem volt elég embere a lebonyolításához, a magyar csendőrség és a vidéki államapparátus együttműködésére is szüksége volt. Július végéig 437 ezer magyart hurcoltak el főként Auschwitzba, akik közül körülbelül 400 ezren soha nem térhettek vissza. Mikor Hitler jobb híján hatalomra juttatta a szerinte is bolond (ezt pedig már nem lehet hová fokozni) Szálasi Ferenc nyilas vezetőt 1944. október 15-én, Eichmann újabb 50 ezer munkaképes zsidó férfi kiállítását követelte, amit a németeket feltétel nélkül kiszolgáló nyilasok teljesítettek is. Jeruzsálemi perében Eichmann említette, hogy még embereit is elképesztette a „zsidótlanítást" végrehajtó magyar szervek embertelen viselkedése. 

Féléves rémuralmuk alatt a nyilasok sok ezer embert megöltek, a már elhurcoltakon kívül további 80 ezer zsidót kényszerítettek halálmenetekbe az osztrák határ felé. Egy nyilas keretlegény verte agyon puskatussal a nyugati határnál a munkaszolgálatra hurcolt Szerb Antal írót (Utas és holdvilág, Pendragon legenda), irodalomtörténészt, de munkaszolgálatban ölték meg 1944 novemberében Radnóti Miklóst is, Rejtő Jenő pedig egy Ukrajnába vezényelt munkaszolgálaton fagyott halálra 1943. január 1-jén.

Az 1944–45-ös pusztulásért, lerombolt városokért, országért felelős Szálasit 1946. március 12-én, nyilvános kivégzésen, nagy érdeklődés közepette akasztották fel a Markó utcai börtön udvarán, Budapesten.