Áll egy 46 méter magas moduláris torony a Nevadában, egész pontosan a Yucca Flat néven ismert sivatagi medencében, a négy nagy szigorúan őrzött terület egyikén, amin az Egyesült Államok 1951 és 1992 között 739 kísérleti nukleáris robbantást hajtott végre. A Yucca Flat Area 7 nevű helyszínén 92 atomrobbantás történt korábban, a kilencvenharmadikra már nem került sor, mivel 1992. október 3-án idősebb Bush elnök aláírta a földalatti nukleáris robbantásokra vonatkozó 9 hónapos kongresszusi moratóriumot. Az elnöki kézjegynek köszönheti a torony, hogy látványossággá vált, egy rémisztő korszak mementójává, ami azonban Trump elnöknek köszönhetően manapság ismét hosszú árnyékot vet.

Üzbegisztán és Kazahsztán határán, az Aral-tóban évszázadokon át volt egy sziget, a neve Vozrozsdenyija, magyarul Újjászületés-sziget. A név meglehetősen ironikus, hiszen a Szovjetunió az ötvenes évektől kezdve évtizedeken át a legborzasztóbb tömegpusztító biológiai fegyverek tesztelésére használta a szigetet: itt próbálták ki a katonai célokra bevethető anthraxot, fekete himlőt, bubópestist, kísérleteztek tularémiával, brucellózissal, és szinte minden, súlyosan fertőző és potenciálisan halálos betegség kórokozóival.

A Szovjetunió összeomlásával a sziget és a kutatóbázis lakatlanná, a hadsereg tudósainak felhúzott városka, az egykor 1500 lakosú Kantubek omladozó szellemvárossá vált. A talajban pedig az anthrax spórái, a pestis felturbózott, antibiotikumoknak ellenálló baktériumai, és egészen változatos halálos mérgek maradtak. Az Aral-tó kiszáradásával párhuzamosan pedig a 200 négyzetkilométeres, nagyjából a Csepel-szigettel összemérhető területű Vozrozsdenyija először félszigetté változott, majd teljesen csatlakozott a szárazföldhöz, ma egy nagy dombnak tűnik a pusztában. Az ember által valaha kifejlesztett legdurvább nem-nukleáris tömegpusztító fegyverek maradványaival.

A középkori krónikák, a történelemkönyvek, meg úgy általában a közhiedelem szerint 1212 nyarán, amikor a Vatikán már négy sikertelen keresztes hadjáraton volt túl, de még mindig nem sikerült visszafoglalniuk a Szentföldet, valakinek remek ötlete támadt: küldünk 30 ezer gyereket Jeruzsálembe, akik a romlatlan, gyermeki tiszta jóság és hit erejével majd felszabadítják a várost. Hát, nem volt egy gyakorlatias, és részletesen kidolgozott terv, és csúnya vége is lett: szegény gyerekeket lemészárolták, eladták rabszolgának, vagy még odafelé útközben meghaltak. Eddig a sztori, amit mind ismerünk, és a középkor legsötétebb epizódjaként, a vallási fanatizmus egyik legborzasztóbb példájaként szokás hivatkozni rá.

Csakhogy a valóságban senki nem volt annyira hülye még a 13. században sem, hogy gyerekeket küldjön a biztos halálba tízezrével, azt remélve, hogy majd csoda történik.

Halláskárosultaknak riasztót tervezni nem egyszerű feladat. Aki nem hallja a szirénázást, nem értesülhet a közelgő veszedelemről. Jól felszerelt helyeken – vagy filmeken, ahol fontos vizualizálni a történéseket – a riasztókhoz vörös, villogó lámpa is tartozik, amivel eggyel több érzékszervre lehet hatni. De ha a riasztó mondjuk a lépcsőházban van, ott aztán villoghat bárkinek; a halláskárosultak ettől még nem fogják tudni, hogy lángokban áll az épület, és meg kell kezdeni az evakuálást.

Bár az amazon alapvetően a görög mitológia és az online kereskedelem közismert figurája, egészen néhány évvel ezelőttig az egykori líbiai diktátor, Moammer Kadhafi legendás női testőrségének tagjait is így ismerte a világ.

Tökéletes hang, mi? Jó, hogy nem a világ legjobb lemeze! Hogy egy hang mennyire kellemes vagy szerethető, azt csak az esztétika eszközeivel lehet meghatározni, az esztétika pedig nem egzakt tudomány. Hogy lehetne hát megmondani, hogy milyen a tökéletes emberi hang?

A grapefruit elég különleges gyümölcs: az 1750-es években, valószínűleg természetes kereszteződéssel jött létre a jamaicai édes narancs, és az Indonéziában honos pomelo hibridjeként. Később addig-addig nemesítették, hogy egy rakás variációja alakult ki, amelyek a héj és a gyümölcshús színében, illetve utóbbi ízében különböznek.

Magyarországon szinte mindet lehet kapni, attól függően, hogy ahonnan behozták az országba, éppen melyik típust termesztik. Az egészen halvány sárga, szinte fehér húsú, majdnem teljesen mag nélküli verzió az Oro Blanco; a rózsaszín húsú, aránylag savanyú ízű a Pink Marsh, míg a sötétvörös, és egészen édeskés ízű változat a Star Ruby néven fut. Utóbbi adja az amerikai termelés nagy részét, Texasban szinte csak ezt termesztik, és zseniális marketinggel adták be a népnek, hogy a grapefruit úgy általában annál jobb minőségű, minél pirosabb.

Fotó: Shutterstock

Ja igen, és még azt érdemes tudni róla, hogy úgy jött létre, hogy a rózsaszín gyümölcsöt radioaktív sugárzásnak tették ki, az pedig ezzel a genetikai mutációval válaszolt.

A nemzetközi hadijog szabályait a Genfi Egyezmények foglalják össze, ezek rendelkeznek többek közt arról, hogy miként kell kezelni a sebesülteket, a hadifoglyokat, és hogy mi számít háborús bűncselekménynek. Például bármilyen enyhe dolognak is tűnhet a hitszegés, a háborúban szigorúan tiltott.  

Ausztrália délnyugati csücskében, egy elhagyatott félszigeten van egy tó, Hillier-tónak hívják. Nem túl nagy, 600 méter hosszú, 250 méter széles, majdnem szabályos téglalap alakú. Sűrű erdő veszi körül, a megközelítése így a szárazföld irányából elég nehézkes; az egészen közeli óceánpart felől szoktak a turisták átvágni az erdőn a tóhoz. Ezért:

Igen, a tó vize természetesen ilyen neonrózsaszín, a YouTube-on több száz videó található turistáktól, akik úsznak benne, vagy a levegőből örökítették meg (fentről nézve egyébként sokkal élénkebb a rágógumiszín). A tavat 1802-ben fedezte fel egy Matthew Flinders nevű brit felfedező, amikor a világon elsőként körbehajózta Ausztráliát. A tó már akkor is ilyen színű volt a feljegyzései szerint. A dolog nem optikai csalódás: ha kimerünk a tó vizéből egy kicsit egy üvegbe, ott is megtartja az árnyalatát.

Megesett már, hogy átvirrasztott egy teljes éjszakát? Esetleg kettőt is egymás után? Akkor biztos felmerült már önben is a kérdés: vajon meddig lehet ezt fizikailag bírni? Mennyi folyamatos ébrenlétet képes elviselni a szervezetünk?

A dolgot azért is nehéz meghatározni, mert már maga az ébrenlét definíciója sem egészen tiszta. Létezik ugyanis az úgynevezett mikroalvás, amit sokszor mi magunk sem veszünk észre, de ha nagyon fáradt az ember, rendszeresen jelentkezik. Tarthat fél percig, de egy töredék másodpercig is, ilyenkor az agy átmenetileg pont ugyanúgy viselkedik, mintha aludnánk. Ez az agyhullámokon jól megfigyelhető, és egyébként egy rettenetesen veszélyes jelenség, rengeteg közlekedési baleset okozója.

Kongóban 2006-ban parlamenti választást tartottak, a hatvanas évek óta az elsőt. Az ország éppen kilábalt egy hosszú és véres, éhínséggel és járványokkal kísért, több millió áldozattal járó háborúból - vagyis a választás nem csak a demokrácia ünnepe, hanem a rég várt béke kezdete is lehetett volna.

A feltételes módból már sejthető, hogy a dolgok kicsit másképp alakultak.

Évtizedeken át az Alcatraz volt az otthona az Egyesült Államok több száz elvetemült bűnözőjének, akik különleges bánásmódban részesültek, hogy ne akarjanak meglépni onnan.

Fotó: Josh Edelson

Az Ernst Thälmann-sziget, vagy ahogy a helyiek nevezik, Cayo Ernesto Thaelmann egy egészen kicsi, 15 kilométer hosszú, 500 méter széles földdarab a Karib-tengerben, Kuba délnyugati partjainál, a híres-hírhedt Disznó-öböl közvetlen szomszédságában. Teljesen lakatlan, és mivel a korallzátonyok miatt a megközelítése sem egyszerű, turisták is ritkán látogatják (amikor igen, akkor az itt fészkelő ritka madárfajokat megfigyelni jönnek).

A kubai fennhatóság alá tartozó szigetet 1972-ben Fidel Castro a két ország megbonthatatlan barátságának szimbólumaként odaajándékozta az NDK-nak, amikor Erich Honecker Havannában járt. Komoly protokollesemény volt, több mint százfős diplomáciai delegációval, még a keletnémet tévé is közvetítette.

A teljes napfogyatkozás nem csak roppant látványos jelenség, de a tudósoknak is különösen nagy jelentőségű, ilyenkor ugyanis egy csomó olyan dolog tanulmányozására adódik lehetőség, amire egyébként nem. Ilyen például a Nap koronájának, vagy a kromoszférának a megfigyelése, és úgy általában: a Nap vizsgálata anélkül, hogy megzavarna az, hogy közben a szemünkbe süt. A gond ezzel az, hogy a napfogyatkozások elég ritkák, és akkor is nagyon rövid ideig tartanak, általában csak 2-3 percig, de az elméleti maximum is alig több mint hét és fél perc.

A csillagászok azóta próbálják különféle trükkökkel meghosszabbítani a napfogyatkozás megfigyelési idejét, hogy rájöttek, mit is takar a jelenség: a Nap elé kerülő Hold árnyékának végigsuhanását a Földön. A megoldás egyszerű, az árnyék után kell menni, és menet közben megfigyelni. Ezzel csak az a gond, hogy az árnyék elég gyorsan szalad végig a földgömbön, a sebessége nem állandó, de amikor a leglassabb, akkor is bő 2000 kilométer óránként. Menjünk utána repülővel, jó magasan, hogy a felhők se zavarjanak a vizsgálatban! – adja magát az ötlet.

Hétezernél is több ciprus és eukaliptusz fából kirajzolódó gitár tárulhat a szemünk elé, ha átrepülünk az argentin pampák hatalmas és termékeny földjei fölött. A repülőről és műholdról egyaránt észlelhető tájépítészeti remekmű egy kilométernél is hosszabb, és a hozzá kapcsolódó történet teszi igazán különlegessé.

Van olyan diplomata, aki állítólag teljesen megsüketült az USA havannai nagykövetsége elleni rejtélyes hangtámadások miatt, Amerika hazarendelte kubai embereit, a sajtó hajlamos az oroszokat sejteni a háttérben. A hidegháborút idéző sztori kapcsán előkerült egy fél évszázados történet is, amire azóta sincs magabiztos magyarázat: a Szovjetunió évtizedeken át bombázta mikrohullámú sugarakkal az USA moszkvai nagykövetségét. Tényleg a konteók agykontroll-fegyverét vetették be? És miért titkolta el Amerika az egészet a saját emberei elől is?

1965-ben ismeretlen fehér köpenyesek tűntek fel a moszkvai amerikai nagykövetség robusztus épületében, hogy vért vegyenek az ott dolgozó több ezer embertől. Az ilyesmi azokban az időkben sem volt része a diplomáciai mindennapoknak, és feltehetően az sem nyugtatott meg mindenkit teljesen, hogy az Amerikából érkezett orvosok közölték: egy újfajta vírus felbukkanása miatt vesznek mintát mindenkitől. A  „ moszkvai virológiai vizsgálat” néven futó fedősztoriból ráadásul semmi sem volt igaz.

Aki látott már akár csak egyetlen amerikai repülős filmet – eredeti nyelven, felirattal mondjuk –, az biztos hallotta, hogy a földi irányítással rádión beszélgető pilóták szinte minden kapott szóbeli üzenet, utasítás hallatán azt mondják, hogy „Roger!” vagy „Roger that!” Elevenítsük is fel az emlékezetes, talán a legtöbbet idézett jelenetet az Airplane! című filmvígjátékból:

Bizonyára akadnak sokan, akikben felmerült már a kérdés: mi a bánatért rogereznek a pilóták, ki érti ezt, nem tök értelmetlen az egész? Nos, nem, épp ellenkezőleg: az érthetőséget szolgálja a laikus fülnek furcsa hangzású pilótazsargon. A repülés ugyanis veszélyes üzem, ahol minden rosszul hallott, félreértett szónak, hibásan végrehajtott utasításnak súlyos következményei lehetnek. Ennek elkerülése érdekében vezették be a kétirányú rádiózásban az egyszerűsített, sztenderdizált kommunikációt, amivel a maximális érthetőségre törekedhetnek a pilóták és az irányítótornyokban ülők.

Ma már kézenfekvő – még ha a szavak konkrét jelentése folyamatosan változik is –, hogy értékrend szerint nagyjából be lehet sorolni a politikai pártokat a jobb- és a baloldalra. (Vagy éppen nem lehet, de akkor is ehhez a felosztáshoz képest nem.) Na de honnan jött ez az elnevezés? Miért pont így hívják a két tábort, és nem mondjuk úgy, hogy elülsők meg hátulsók? Na és miért nem például a konzervatívok kerültek balra, a liberálisok meg jobbra?

Semmi sem biztos a világon, csak a halál és az adó

– tartja a régi bölcsesség (ami a közhiedelemmel ellentétben nem Albert Einsteintől és nem is Benjamin Franklintől származik, hanem Daniel Defoe-tól). Ez azonban nem feltétlenül igaz, ugyanis Svédországban az élőhalottaknak nem kell az adózással törődniük. 

Amit Pelikán József gátőrnek még egy röhejes tanúvallomásban kellett volna előadnia Bacsó Péter filmjében, az a szovjet haditechnikában – legalábbis részleteiben – valósággá vált. Az imperialista békaemberek és búvárkommandósok létezését a Szovjetunió nagyon komolyan vette. Ezért úgy döntöttek, hogy víz alatt használható lőfegyvereket terveznek, hogy a búvárok víz alatt is lyukakat lőhessenek egymásba.

William Hanna és Joseph Barbera. A rajzfilmipar halhatatlan zsenijei. Hatvan év alatt hét Oscart és nyolc Emmy-díjat kaptak, és olyan karakterek fűződnek a nevükhöz, mint Maci Laci, a Flintstone család, Turpi úrfi és Scooby Doo. Remekműveiket húsz nyelvre fordították le, és több mint 300 millióan látták. Ennyi elég is az örökkévalósághoz. Subidubidú.

Fotó: Paul Harris / Getty Images Hungary

Koncertek és nagyobb rendezvények előtt bevett gyakorlat, hogy a résztvevők táskáját megszagoltatják a rendőrkutyákkal, hogy kiderítsék, nem akarnak-e drogot vagy robbanószert csempészni a rendezvény területére. Ezt a trendet több országban is követik: Németországban, Angliában és az Egyesült Államokban rendszeresen használnak ártalomcsökkentő kutyákat.

Fotó: Mark Metcalfe / Getty Images Hungary

Közel 70 éve már, hogy a tévéproducerek rendszeresítették a konzervnevetést a vicces vagy annak szánt műsorokban. A finnyásabb közönség és a kritikusok megvetése ellenére a poénok után bejátszott műkacaj kiirthatatlannak tűnik a szitkomok egy válfajából, bár ma már egyre többen merik bevállalni, hogy nélküle dolgoznak. 

Megvan Douglas Adams híres jelenete a kamikaze pilótáról, akit 19 sikertelen öngyilkos bevetés után kérdőre von a felettese, hogy miért él még? Magyar nyelven a legendás Holló Színház tette ismertté a kilencvenes években, de Galla Miklósék verziója nincs fenn a YouTube-on, szóval hallgassuk meg az eredetit, ahogy a BBC-ben elhangzott annak idején:

A vicc a vicc mögött az, hogy mindez majdnem teljesen így megtörtént a valóságban is (a végső poéntól eltekintve természetesen, amiből kiderül, hogy hősünk a szárazföld felett keresi az ellenséges hajókat, és a háborúnak már 32 éve vége).

„Míg a halál el nem választ” – mondja az anyakönyvvezető minden esküvőn. Kivéve azokon, ahol az egyik házastárs már csak lélekben lehet jelen a szertartáson. Van, ahol ez nem számít különlegességnek; Franciaországban a törvény biztosítja a jogot, hogy valakinek egy halott legyen a férje vagy a felesége.

A gyakorlat nagyjából az első világháború idején terjedt el. Néhány nő úgy döntött, hogy örök hűséget fogad a harcmezőn néhány héttel korábban elhullott kedvesének. A francia kormány néhány évtizedet várt, mire törvényszövegbe foglalta a gyakorlatot; ekkor született meg a posztumusz házasság fogalma.

Azt a minap megtanultuk, hogy Csendes-óceánban van egy sziget, amiben van egy tó, amiben van egy sziget, amiben van egy tó, amiben van egy sziget (a Fülöp-szigetek Luzon nevű szigetén található Taal-tóról, illetve az abban létrejött kis vulkáni szigetről és annak még kisebb tavacskájáról, no meg az abban megbúvó pöttöm szigetről itt írtunk részletesebben). A természet csodálatos földrajzi játékát nem könnyű emberi szinten leutánozni, de a politikai földrajz azért ismer legalább egy hasonlóan összetett társadalmi képződményt: az Egyesült Arab Emírségekben található Madha körzet és azon belül Nahwa falu megérdemli a figyelmet.

Az űrverseny lázában égve, egy fiatal francia geológus 1962-ben radikális önkísérletbe fogott. Michel Siffre leereszkedett egy nem sokkal korábban felfedezett alpesi jégbarlangba, vitt némi olvasnivalót, és ha már ott volt, ki sem jött a 114 méteres mélységből 63 napig. Mivel az izolációs teszt elsőre egész jól sikerült, tíz év múlva megismételte a földalatti önkéntes magányt, ekkor már fél évre emelve a tétet. Kis híján beleőrült.

Christopher Nolan, az egymásba ágyazott történetszálakról ismert Inception (magyar mozikban: Eredet) rendezője jó kis természetfilmet forgathatna a Fülöp-szigeteken Islandception címmel. Az országban ugyanis létezik egy Vulcan Point nevű sziget, amely egy tóban található, az pedig egy nagyobb szigeten, ami viszont szintén egy tóban terül el, aminek pedig egy még nagyobb sziget az otthona. És mindezt még körülveszi az óceán. Lássuk mindezt kicsit konkrétabban.

A legtöbb nagy felfedező emlékét máig őrzi az emberiség, és – függetlenül a gyakran a nyomukban érkező hódítók tevékenységétől – az ismeretlen veszélyeket önként és bátran vállaló úttörők valóban megérdemlik a tiszteletet. De mit gondoljunk egy olyan emberről, akiből a körülmények összejátszása csinált nagy felfedezőt?

Francisco de Orellana

Fotó: Wikipedia

A valamikor az 1500 körüli években, spanyol földön született Francisco de Orellana valószínűleg nem a felfedezés izgalma, hanem a gyors meggazdagodás reményében ment 1526 körül az Újvilágba, ahol 1533-ban az Inka Birodalom meghódításán dolgozó Pizarro fivérek szolgálatába szegődött. Így lett tagja annak a quitói kormányzó, Gonzalo Pizarro vezette expedíciónak, amelynek fő célja az „Aranyváros” és a mesék szerint Dél-Amerika belsejében található „Fahéjföld” megtalálása lett volna, ahol égig érő fahéjfák várták volna a felfedezőket.

Az 1541 februárjában útnak induló, nagyjából kétszáz spanyolból és 3000 indián teherhordóból álló kompánia azonban megtizedelődött az Andokon való átkelés során, majd a hegyek túloldalán is szorult helyzetbe került: az élelem fogytán volt, az indiánok elszökdöstek, betegségek is szedték áldozataikat.

Pizarro ekkor azt az utasítást adta Orellanának, hogy 57 emberrel a később Coca nevet kapó folyón egy helyben ácsolt bárkával induljon lefelé, élelmet keresni. Amikor azonban a kis csapat elérte a mai Ecuador területén levő Napo-folyót, emberei közölték vele, hogy vele vagy nélküle, de ők folytatják inkább az utat lefelé a folyón. Orellana beadta a derekát és egy újabb, nagyobb hajót ácsoltatott, majd újra útnak indult, s a mellékfolyók után végül 1542 februárjában elérték az Amazonast.

Fotó: Wikipedia

A világ hosszabb és legbővizűbb folyamán haladva a spanyoloknak mindenféle veszélyekkel kellett megküzdeniük (hozzátéve persze, hogy maguk is veszélyt jelentettek az őslakosokra: a kisebb falvakat megtámadták és kirabolták, csak a nagyobbakban próbáltak békés eszközökkel élelmet szerezni). A szintén a hajón utazó, az expedíció történetét megíró domonkos szerzetes, Gaspar de Carvajal feljegyezte például azt is, hogy amazonok támadtak rájuk.

Űrhajósok általában az emberiség testileg és szellemileg legegészségesebb és legerősebb, csúcsformában levő tagjaiból lesznek. De hiába a gondos válogatás, és a felkészülés, az űr elég stresszes környezet, ahol bárki belefuthat kellemetlen meglepetésekbe. Mint például James Irwin, az Apollo–15 holdkomp-pilótája, a nyolcadik ember, aki a Holdra lépett.