Konstantin
9 °C
21 °C
Index - In English In English Eng

A legrövidebb háború az első napon eldőlt

2012.06.05. 21:56
Részben második világháborús gépekkel vívták, és már korán eldőlt minden egy jól tervezett légitámadással. A negyvenöt éve lezajlott hatnapos háború fényes győzelmet hozott Izraelnek, de ennek árát az állam még ma is fizeti. Cikkünkkel indul az Index és a BBC History Magazin együttműködése.

Negyvenöt éve, 1967. június 5-én reggel az izraeli harci gépek – jelképesen szólva másodpercekkel megelőzve négy arab ország összehangolt támadását – csapást mértek az egyiptomi légierőre. Ezzel az akcióval kezdődött a modern történelem legrövidebb ideig tartó igazi háborúja, a hatnapos háború.

Az izraeli légierő támadását megelőző hetekben már nem is az volt a kérdés, hogy lesz-e háború a Közel-Keleten, hanem az, hogy pontosan mikor és hogyan fog kitörni. Izrael és a környező arab államok – Egyiptom, Szíria és Jordánia – között a feszültség napról napra nőtt, sűrűsödtek a kisebb-nagyobb fegyveres incidensek főként a szír határon, az arab csapatösszevonások pedig nyilvánvalóvá váltak.

Az első a légi fölény megszerzése volt
Az első a légi fölény megszerzése volt
Fotó: Getty Images

Lépéskényszer

Valamennyi szakértő egyetértett abban, hogy az arab államok állandó fenyegetőzése Izrael „tengerbe szorításával”, egyoldalú lépéseik nem hagytak más választást a minden oldalról veszélyeztetett zsidó államnak, minthogy egy váratlan csapással még azelőtt meggyengítse az ellenséges haderőket, mielőtt azok összpontosított támadást indíthatnának.

Egyiptom május 22-én lezárta Izrael déli tengeri kijáratát, az Akabai-öböl végén található Tiráni-szorost. Ezt maga Nasszer egyiptomi elnök is úgy értékelte egy 26-i beszédében, hogy „egy ilyen lépés azt is jelenti: készek vagyunk az Izrael elleni általános háborúra”. Egyiptom még május 19-én felszólította a Sínai-félszigeten állomásozó ENSZ-erőket a távozásra, majd a korábban Szíriával megkötött paktum után 30-án Jordániával is kölcsönös katonai segítségnyújtási egyezményt kötött.

A három ország csapatai felvonultak az izraeli határon, miközben a szintén csatlakozó Irak is egységeket indított Jordániába. Összességében arab oldalon mintegy 500 ezer katona, 1000 harci repülő és 2500 tank nézett szembe az izraeli hadsereg (IDF) tartalékosokkal együtt 250 ezer fős haderejével, amelyet 300 repülőgép és nagyjából 800 harckocsi támogatott. A tengerbe szorítás tehát nem csupán üres fenyegetőzés volt. Azt sem lehet mondani, hogy az izraeli támadás felkészületlenül érhette volna az arabokat – de az események végül mindenkit, még az izraeli haditerv kidolgozóit is meglepték.

Döntő légtéruralom

Az egyébként sem hosszú háború ugyanis tulajdonképpen már az első napon eldőlt. A Fókusz-hadművelet keretében az izraeli gépek első felszállása után három órával gyakorlatilag megsemmisült az egyiptomi légierő. Az izraeli vezetés abban reménykedett, hogy az eseményeket látva a többi arab ország inkább csendben kimarad a háborúból, ehelyett azonban szír gépek válaszként polgári célpontokat támadtak az ország északi részén. A válasz nem maradt el: délutánra súlyos veszteségeket szenvedett a szír és jordániai légierő is, Izrael uralta a légteret minden hadszíntéren.

A légitámadással egy időben az izraeli szárazföldi csapatok is támadásba lendültek a Sínai-félszigeten. Itt jóval hevesebb ellenállásba ütköztek, az előrenyomulás néhány óra után elakadt, az egyiptomiak pedig megpróbáltak ellentámadásba lendülni. Az IDF számbéli hátrányát a jobb taktikai felkészültség és természetesen a légi támogatás ellensúlyozta.

A legsúlyosabb harcokra a Mitla-szorosnál került sor, a két oldalon összesen nagyjából ezer harckocsi csapott össze, ilyenre utoljára a második világháború keleti frontján lezajlott hatalmas tankcsaták alatt volt példa. A többek között Ariel Saron tábornok, későbbi miniszterelnök (2001-2006 között) vezette izraeli erők végül legyűrték az ellenállást, és június 7-én elérték a Tiráni-szorost, ellenőrzésük alá vonva az egész Sínai-félszigetet.

Többfrontos küzdelem

Ciszjordániában a legsúlyosabb harcok június 5-én éjjel, illetve 6-án zajlottak. A még a gyarmati idők brit kiképzési hagyományait őrző, iraki támogatású jordániai hadsereg egységei keményen küzdöttek, különösen a mindkét fél számára szimbolikus jelentőségű, 1948 óta kettéosztott Jeruzsálem térségében.

Végül aztán az IDF csapatai az ikonikus szemkötőjéről is elhíresült Móse Daján vezetésével június 6-án estére körülzárták Kelet-Jeruzsálemet. Itt azonban az izraeli katonai és politikai vezetés komoly dilemmával szembesült. A hadvezetés féltette a katonákat és a város műemlékeit az utcai harcoktól, a politikusok pedig attól tartottak, hogy a világ egyik legszentebb városának véres elfoglalása az ország ellen fordítaná a nemzetközi közvéleményt.

Az első izraeli katonák, akik megérinthették a Siratófalat
Az első izraeli katonák, akik megérinthették a Siratófalat
Fotó: David Rubinger

A döntést viszont végül nem kellett nekik meghozniuk, amikor ugyanis Daján értesült arról, hogy az ENSZ fegyverszünetre készül kötelezni a feleket, felsőbb szintű jóváhagyás nélkül parancsot adott katonáinak a támadásra, viszont a város épületeinek megóvása végett sem a tüzérség, sem a páncélos egységek nem vettek részt a hadműveletben. Néhány órával Mordecháj „Mota” Gur tábornok híres rádióüzenetet küldött a parancsnokságnak: „A Templom-hegy a kezünkben van!”. Az egykori jeruzsálemi templom maradványai kétezer év után újra zsidó fennhatóság alá kerültek. Este 8 órakor életbe is lépett a tűzszünet, amely gyakorlatilag szentesítette az izraeli hódításokat.

Északon a szír hadsereg az egyiptomi front eseményeire várva csak 6-án fokozta aktivitását, de az izraeli ellenállás és a többi hadszíntérről érkező katasztrofális hírek hatására 8-án Szíria is elfogadta a tűzszüneti megállapodást, majd újra tűz alá vette az izraeli határvidéket. Válaszul az IDF összpontosított támadást intézett a stratégiailag fontos Golán-fennsík ellen, amelyet végül 10-én délelőttre el is foglalt. A valójában csak öt és fél napos háború megsemmisítő izraeli győzelemmel ért véget.

Precíz terv, régi gépek

Izrael gyakorlatilag megsemmisítette az ellene felsorakozott arab erőket, miközben kevesebb mint ezer katonája esett el, a légierő pedig 46 gépet veszített. Ez különösen megdöbbentő, ha figyelembe vesszük, hogy 1967-ben az IDF még korántsem volt az a hipermodern fegyverekkel felszerelt félelmetes erő, mint manapság. A légierő főként francia gyártmányú Mirage gépei semmivel sem számítottak modernebbnek az arab államokban rendszeresített szovjet repülőknél, amelyek közül a Mig–21-esek a kor csúcstechnikáját képviselték. A szárazföldi egységeknél sem volt más a helyzet, az izraeliek még számos, második világháború végén kifejlesztett – igaz, átalakított – amerikai Sherman harckocsit állítottak hadrendbe a hasonlóan régi konstrukciójú arab T–34-esek és SU–100-asok ellen.

A mindent eldöntő Fókusz-hadműveletet viszont mérnöki precizitással készítették elő. A támadás előkészületeként az izraeli pilótáknak az összes, célpontnak számító repülőtér minden egyes részletét a fejükbe kellett vésniük, néhány létesítmény pontos mását is felépítették a gyakorlásra. A csapást is szándékosan időzítették nem hajnalra – amikor az ügynökök információi szerint az egyiptomi hadsereg teljes készültségben volt –, hanem reggelre, amikor viszont a váltásra igyekvő magas rangú tisztek egy része a hírhedt kairói dugókban ücsörgött vagy reggelizett.

A földi személyzetre is kulcsfontosságú feladat várt: a számbéli fölény ellensúlyozására az izraeli Mirage vadászgépeket és Vautour vadászbombázókat két bevetés között mindössze 7 perc alatt tankolták és fegyverezték fel újra. Így a gépek naponta 4-6-szor szállhattak fel, míg az egyiptomi repülők például csak kétszer emelkedhettek a levegőbe. A kis kötelékekben, a radarok alatt repülő gépek így szinte folyamatosan támadhatták a célpontokat.

A páncélos és az ejtőernyős alakulatok felduzzasztása mellett a szárazföldi erőknél is figyeltek az olyan apróságnak számító részletekre is, hogy a Sínai-félsziget sivatagában harcoló katonáknak minden fronton eltöltött órára jusson egy liter ivóvíz, miközben a szembenálló egyiptomi katonáknak jó, ha napi egy liter jutott.

Nagyhatalmi játszma

Bár korábban egyesek tudni vélték, hogy a háborúhoz vezető arab lépések mögött a Szovjetunió állt, mára egyértelmű, hogy még csak nem is egyeztették ezeket Moszkvával. Mi több, Brezsnyev kínai vagy kubai provokációt sejtett az események mögött, és mindenképpen el akarta kerülni a háborút, annak kitörése után pedig azt, hogy a Szovjetunió belesodródjon az eseményekbe. Noha Moszkva már csak a szovjet fegyverek erejének bebizonyítása miatt is az arabokat támogatta, Brezsnyev és Johnson amerikai elnök forródróton tartották a kapcsolatot, hogy elejét vegyék a konfliktus eszkalációjának.

A rettenetes vereséget magyarázva arab oldalról többször felröppent a hír, hogy a britek és az amerikaiak műholdfelvételekkel, fegyverszállítmányokkal, sőt az egyiptomi repterek bombázásába bekapcsolódva tevőlegesen is segítették Izraelt. Bár az például könnyen elképzelhető, hogy az amerikai hírszerzés juttatott információkat az izraeli kollégáknak, az kizárható, hogy a nyugati haderők beavatkoztak volna konfliktusba.

Győzelmi csapda

Ennél hatalmasabb hadi diadalt nem is arathatott volna Izrael. A zsidó állam nemcsak szétverte a megsemmisítésére készülő arab hadseregeket, de megszerezte a Gázai-övezetet, a Sínai-félszigetet, Ciszjordániát és a Golán-fennsíkot is, nem beszélve a felbecsülhetetlen szimbolikus értékkel bíró Kelet-Jeruzsálemről. Az ország területe közel háromszorosára nőtt, a korábbi határokhoz képest stratégiai szempontból is nagy jelentőségű ütközőzónák kialakítására nyílt lehetőség.

Közel fél évszázad távlatából azonban a mérleg nem ilyen egyértelmű. Egyes történészek szerint Izrael többet vesztett a hatnapos háborúban, mint amennyit nyert. Persze olyan szempontból értelmetlen a kérdésfelvetés, hogy egy esetleges vereség Izrael állam végét jelentette volna, de a hosszú távú következmények vizsgálata érdekes következtetésekhez vezet.

Míg a háború előtt Izrael elsősorban a világi alapokon szerveződő pánarab szocializmus eszméjével állt szemben, ennek helyét azóta a radikális iszlám vette át. A háborúval megoldható területi és nemzeti konfliktusok helyét a katonai eszközökkel lezárhatatlan palesztin kisebbség problémája és egy kibékíthetetlennek tűnő vallási ellentét vette át. Nagyon leegyszerűsítve: 1967-ben Izrael nagyjából 200 millió arabbal áltt szemben, ma közel másfél milliárd muszlimmal.

Ráadásul a zsidó államban is megerősödtek a győzelem hatására a vallásos zsidó szélsőségesek, és a főként általuk szorgalmazott ciszjordániai telepek létesítésével illetve Kelet-Jeruzsálem elfoglalásával Izrael olyan csapdába manőverezte magát, ahol a területekhez való ragaszkodás meggátolja a békefolyamatot, viszont bel- és külpolitikai értelemben is felvállalhatatlan presztízsveszteséget hozna a kivonulásnak még a terve is.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!