Konstantin
9 °C
21 °C
Index - In English In English Eng

A Szovjetunió nem akart háborút Izraelben

2012.06.05. 21:58
Az 1967-es hatnapos háború a szocialista blokk vezetői között is éles ellentéteket hozott a felszínre. Kovács András, a Közép-Európai Egyetem professzora, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos tanácsadója a BBC History júniusi számában a Kádár-titkárság dokumentumait felhasználva arra a következtetésre jut, hogy a háború döntő érvet adott a Szovjetunió egész világpolitikai stratégiájának megváltoztatásához.

A Kádár-iratok alapjában megerősítik azt, amit más forrásokból már eddig is tudtunk: a Szovjetunió nem akart háborút az arab országok és Izrael között; nem tudott előre a 45 évvel ezelőtti háború kirobbanásához vezető egyoldalú arab lépésekről, és mindvégig forró dróton tartott kapcsolatot az amerikai elnökkel, sőt eleinte abban bízott, hogy együtt bírhatják fegyverszünetre és a korábbi fegyverszüneti vonalra való visszavonulásra az izraelieket.

A válság tetőpontján, június 9-én a kommunista pártok és kormányok első emberei egy nap alatt összehívott, rögtönzött csúcstalálkozót tartottak Moszkvában, a harcok és az azokat követő diplomáciai csatározások első hullámának elültével pedig július 11–12-én Budapesten találkoztak újra. A június 9-i moszkvai értekezlet összefoglalója árulja el a legtöbbet arról, hogyan is reagált a Varsói Szerződés országainak vezetése a kialakult helyzetre és a szovjet politikára. Gomułka, Novotny és Zsivkov – a lengyel, a csehszlovák és a bolgár pártvezér – azonnal a szovjet álláspont mögé állt, és támogatta Brezsnyevnek azt a javaslatát, hogy az értekezlet résztvevői az izraeli agressziót elítélő, és az arab országokat fenntartás nélkül támogató nyilatkozatot adjanak ki.

Brezsnyev és Kádár 1967-ben a Ferihegyi repülőtéren
Brezsnyev és Kádár 1967-ben a Ferihegyi repülőtéren

Ellentétek a keleti blokkban

Ettől a kórustól eltérő hangot ütött meg a keletnémet Walter Ulbricht, aki szerint katonai lépések is szükségesek lettek volna, és célzásokat tett arra is, hogy a szocialista országok közötti együttműködés hiányosságai is hozzájárultak a  válság kialakulásához. Brezsnyev viszontválaszában ezt a kritikát visszautasította – Ulbricht fellépése nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a keletnémet pártfőtitkár fokozatosan kegyvesztetté vált, majd 1971-ben meg is kellett válnia a hivatalától.

Ceaușescu román pártfőtitkár hozzászólása váltotta ki a legnagyobb vitát. Elutasította, hogy egyedül Izraelt tekintsék felelősnek a háború kirobbanásáért, szerinte az arab országok Izrael megsemmisítésére törtek, ezért a közös nyilatkozat kiadását is ellenezte. A találkozó legfontosabb hozzászólása a jugoszláv államelnök, Josip Broz Tito felszólalása volt. Kiderült, hogy Tito tudott mindarról, amiről a szovjet vezetés a saját állításai szerint nem (például az Akabai-öböl lezárásának szándékáról), és támogatta is az akciót.

Tito beszédének kétségkívül a legfontosabb része az az általános stratégiai következtetés, amit a jugoszláv elnök a hatnapos háború tapasztalataiból levont. Azt javasolta, hogy a kommunista országok vizsgálják felül a helyi háborúkkal kapcsolatban eddig követett stratégiájukat. Szerinte az atomfegyverek elterjedésével jelentősen csökkent annak a veszélye, hogy a helyi konfliktusok világháborúvá váljanak, és ha a szocialista országok világháborútól tartva továbbra is a helyi háborúk elkerülésére törekszenek, akkor téves helyzetértékelésükkel lehetővé teszik az „imperialisták” számára, hogy helyi háborúk sorozatos kirobbantásával terjesszék ki befolyási övezetüket.

Provokációs félelmek

Tito ezzel a gondolatmenettel egy olyan kérdést érintett, amely minden jel szerint a szovjet vezetést is megosztotta. Az iratokból kiderül, hogy Brezsnyev és kollégái úgy vélték: a kínaiak (és a kubaiak) biztatták fel az egyiptomi és a szíriai vezetést, hogy háborúig fokozzák a közel-keleti konfliktust, sőt ez a magyarázata annak, hogy miért tettek az arab vezetők olyan provokatív lépéseket, amelyeket nem egyeztettek a Szovjetunióval.

A szovjet vezetés egészen addig az időpontig a kínai stratégiát olyan provokációnak tekintette, amelynek célja a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti háború kirobbantása lett volna, amelyből Kína nevető harmadikként kerülhetett volna ki.

Nagyon valószínű, hogy Titónak komoly szerepe volt abban a stratégiai szemléletváltásban, amelynek következményeként a hetvenes évek közepétől fogva a Szovjetunió olyan, számára katasztrofális következményekkel járó konfliktusokba bonyolódott, mint az afrikai, illetve az afganisztáni polgárháborúk.

(A cikk teljes terjedelmében a BBC History júniusi számában olvasható.)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!