Dániel, Daniella
17 °C
35 °C
Index - In English In English Eng

Így terjedt el a 20. század pestise

2012.08.03. 14:59 Módosítva: 2012.08.03. 15:01
Az elmúlt harminc év alatt 35 millió ember halt meg az AIDS-ben. Ma mintegy 36 millió HIV-beteggel számolhatunk, és idén a becslések szerint további 2,7 millióan kapják el a fertőzést. David Keys, az Independent és a BBC History munkatársa kíséri végig az AIDS útját.

Az új gyógyszereknek köszönhetően világszerte csökken az AIDS-halálozások aránya. Ugyanakkor Oroszországban és Ukrajnában felgyorsult a betegség terjedése (évente 80 ezren halnak meg ezzel összefüggésben), és Afrika bizonyos déli területein akár a népesség 26 százalékát is eléri a fertőzöttek aránya.

A globális katasztrófa kibontakozásának története meglehetősen összetett, és jó része csupán az utóbbi évek tudományos kutatásai nyomán tárult fel. A gyökerek a 19. század második feléig,  Közép-Nyugat-Afrika dzsungeleinek felfedezéséig és gyarmatosításáig nyúlnak. A gumi és az elefántcsont iránti hatalmas igény meghatározta az európai kolonizáció természetét a 19. század végi Nyugat-Afrikában – északon a német befolyás alatt álló Kamerunban, a francia és belga érdekeltségű Kongó-vidéken, valamint délen a portugálok által ellenőrzött Angolában.

A két nyersanyag iránti vágy infrastrukturális és katonai fejlesztéseket eredményezett, valamint sajátos következményekkel járó kényszermunkarendszerrel járt. A lakóhelyük elhagyására kényszerített afrikaiak mozgása azt jelentette, hogy egyes veszélyes trópusi betegségek, így az afrikai álomkór (Encephalitis lethargica, nem tipikus agyvelőgyulladás) egy sor olyan területen is felütötte a fejét, ahol korábban nem nagyon fordult elő.

Az álomkór 1000x nagyításban
Az álomkór 1000x nagyításban
Fotó: Archivio B

A gyakorlatilag rabszolgaként dolgoztatott helyiek nem voltak képesek a létfenntartásukhoz elegendő élelmiszert előállítani, legyengült szervezetük kevésbé állt ellen a betegségeknek. Másfelől a szörnyű körülmények között éltek (a verés, kínzás, csonkítás, a családtagok foglyul ejtése, a gyilkosság mindennapos volt a gyarmatokon), emiatt sokan a vadonba menekültek, ahol vadászatból tartották fenn magukat. Így gyakrabban kerültek kapcsolatba a csimpánzokkal is – márpedig mai ismereteink szerint eredetileg éppen azok hordozták az AIDS-ért felelős HIV vírust.

A legújabb tudományos eredmények azt mutatják, a vírus valamikor 1900 és 1930 között terjedt át csimpánzról emberre, és majdnem biztos az is, hogy egy afrikai őslakos került vele kapcsolatba először, amikor levadászott, illetve feldolgozott egy csimpánzt. A csimpánzvér valószínűleg egy kis seben vagy karcoláson keresztül jutott az emberi véráramba. Sok-sok évtizeden keresztül az emberiségnek nem is volt tudomása az AIDS-ről, az afrikai álomkór terjedése is épp elég problémát okozott.

Félresikerült harc a kórokozók ellen

A helyi hatóságok csak fokozatosan ébredtek tudatára annak, hogy az álomkór hihetetlen sebességgel kezd terjedni, és afrikaiak tízezrei esnek áldozatául. Mindez persze munkaerőhiányt idézett elő a francia és belga gyarmatokon. Aztán az első világháború idején a korábban 1896 és 1906 között járványt okozó kór ismét aktivizálódni kezdett, mivel mind a polgári lakosság, mind a katonák mobilitása megnőtt, valamint tovább romlott a Kongó-medence területén a helyiek egészségügyi ellátása.

A francia, majd a belga gyarmati hatóságok 1917-től kezdve egészen az 1930-as évekig a kór terjedésének megakadályozására oltási akciókat indítottak. Ám a korbeli orvoslásban megszokottnak számított a fecskendők és az injekciós tűk többszöri felhasználása – ennek hosszú távon váratlan, sőt egyenesen katasztrofális következményei lettek. Az a személyt (vagy későbbi partnerei) ugyanis, aki a csimpánztól eredetileg elkapta a HIV fertőzést, injekciót kapott a kór elleni hadjárat során. A használt tűk miatt azonban afrikai álomkór ellen kezelt betegek tucatjait, sőt akár százait is megfertőzte a HIV, és ők továbbadták a kórt szexuális partnereiknek.

Ebben a stádiumban a még fel sem ismert betegség egyelőre tisztán helyi probléma volt. Ez azonban kezdett megváltozni. Az 1920-as években, majd a második világháború idején a rézben, gyapotban és pálmaolajban gazdag Kongó-vidék gazdasága ismét fellendült. Az 1940-es években az innen származó uránt is felhasználták például az első atombombák elkészítéséhez.

Egy feltörekvő város

Belga Kongó fővárosa, Leopoldville (a mai Kinshasa) hatalmas fejlődésnek indult. 1940 és a függetlenség elnyerésének éve, 1960 között ötévente duplázta meg a méreteit.
A belga gyarmati kormányzat kizárólag egyedülálló, könnyen ide-oda helyezhető férfiakat igyekezett a városba vonzani, akiket a kikötőben, a vasútvonalon, illetve az építkezéseken dolgoztattak. Ennek következtében a fővárosban túlnyomó többségben voltak a férfiak: a férfiak és nők egymáshoz viszonyított aránya 1,7:1 volt, az egyedülálló férfiaké és nőké pedig 5,4:1.

A nemek arányának felborulása miatt több férfi is osztozott egy nőn, és jelentősen megnőtt a szexuális úton terjedő betegségek, például a kankó és a szifilisz aránya – valamint az AIDS-é, amelyről még csak nem is tudtak. A belga hatóságok reakciója tovább rontotta a helyzetet. Megrémülve attól a lehetőségtől, hogy súlyos munkaerőhiány keletkezik a nemi betegségek miatt, újabb oltási kampányba kezdtek. Ez pedig ismételten az injekciós tűk többszöri felhasználásával járt – elősegítve a HIV fertőzés további terjedését.

Ám ekkor Belga Kongó (a későbbi Kongó-Kinshasa, Zaire, majd Kongói Demokratikus Köztársaság) történelmében nem várt fordulat következett be. A hidegháború erősödésével párhuzamosan egyre nőtt a nyomás az anyaországon, hogy adja meg a függetlenséget a gyarmatnak.

Gyermekfürdetés Leopoldvilleben 1957 körül
Gyermekfürdetés Leopoldvilleben 1957 körül
Fotó: Evans / Europress / Getty

Míg a nyugat az 1960-ban megválasztott független kongói kormányban helyet foglaló egyik kormányzó erőt támogatta, Szovjetunió és szövetségesei a másikat. A parlamenti elnök, Kaszavubu és a baloldali miniszterelnök, Lumumba közötti feszültség véres végjátékig fajult, amelynek során Lumumbát meggyilkolták, később pedig a vezérkari főnök, Mobutu hosszú időre átvette a hatalmat. Volt olyan időszak, amikor négy rivális kormányzat is igyekezett az irányítása alá vonni az országot, illetve annak egyes területeit.

Menekülés Afrikából

A vérontás és erőszak terjedésével az európai lakosok elmenekültek a régióból. És mivel nagyon kevés magasan iskolázott kongói volt a korábbi belga fennhatóságú területeken, nem maradt elég tanár, orvos, mérnök és tisztviselő. A probléma enyhítésére az ENSZ/UNESCO és a kongói kormány négyezer tanárt, több száz orvost és egyéb magasan kvalifikált szakembert küldött a Kongó-vidékre. Mivel Kongóban a francia volt a hivatalos nyelv, és európai ember számára nem volt kockázatmentes a politikai légkör, arra törekedtek, hogy ezek a szakemberek franciául beszéljenek, de lehetőleg ne fehérbőrűek legyenek.

Kézenfekvőnek látszott, hogy a szintén francia nyelvű Haitiről toborozzanak iskolázott, ám viszonylag szegény tanárokat, akiket aztán a Kongó-vidékre küldenek. Új felvonás kezdődött az AIDS tragédiájában. Ugyan még fel sem ismerték (hiába irtott ki több ezer embert a Kongó-vidéken), egyre csak terjedt a tömeges fertőzés a fővárosban és a többi kongói városban. A Haitiről érkező tanárok közül legalább egy szintén elkapta a fertőzést, és amikor hazatért (úgy 1967 körül), öntudatlanul eljuttatta a kórt Amerikába.

A Haitin uralkodó állapotok ugyanis nem csupán az olcsó vendégtanárok toborzásának kedveztek. Két másik réteg, illetve csoport is megtalálta itt a számítását. Az egyik az a réteg volt, amelyik igénybe vette a homoszexuális turizmusra szakosodott utazási irodák szolgáltatásait, és ezek ideális célállomásként tekintettek Haitira. Nagyon olcsón lehetett férfi prostituáltakhoz jutni az országban, és a homofóbia sem volt annyira erős, mint más karibi államokban.

Ez a társadalmi klíma talán az ország mélyen gyökerező vudu tradíciójából következett. Papa Doc (azaz François Duvalier) diktatúrája igen véres volt, ám a vudu varázslóként is tevékenykedő diktátor komoly teret engedett a misztikus vallásnak a „konvencionális” kereszténységgel szemben, és a kormányzat nem üldözte olyan kíméletlenül a homoszexuálisokat.

E helyzet, valamint az 1959-ben győzedelmeskedő kubai forradalom (és az Egyesült Államok blokádja) következtében Haiti átvette Kuba helyét a régióba irányuló homoszexuális turizmusban.
A másik csoportot, amelyik Haitire függesztette a tekintetét, az amerikai vérplazma-társaságok alkották. Az Egyesült Államokban növekedett a vérkészítmények iránti igény, főként a hemofília kezelése miatt. A zavaros közállapotok között vergődő, meglehetősen szegény haiti népesség körében heti véradásra ötezer embert gyűjtöttek – szinte biztosan köztük volt a HIV-fertőzött tanár valamelyik heteroszexuális partnere.

Ahogy az a világ számos tájékán szokásban volt akkoriban, az injekciós tűket ebben az esetben sem csak egyszer használták. Ennek következtében a donor- és vérplazmakészlet valószínűleg HIV-fertőzött lett. Az AIDS tehát megjelent az Egyesült Államok területén is (nagyjából 1970-ben), és kezdetben a homoszexuális, valamint a hemofíliában szenvedő közösségben terjedt. A haitiak által adott vérplazma orvosi szűrés nélküli felhasználása – valamint a fizetett donorok szintén szűrés nélküli alkalmazása az Egyesült Államokban – azért volt lehetséges, mert a vérkészítményekkel foglalkozó iparág zömmel üzleti vállalkozások kezében volt Amerikában. Az Amerikai Egyesült Államokból az AIDS hamar továbbterjedt Dél-Amerikába, Nyugat-Európába és Ausztráliába.

Modern poligámia

Időközben a betegség Afrikában is kitört a Kongó-medencéből, és felbukkant a korábbi brit gyarmatokon, Zambiában, Malawiban, Zimbabwében (talán a visszatérő függetlenségpárti harcosoknak köszönhetően), valamint Dél-Afrikában. A HIV a szubszaharai Afrikában katasztrofális helyzetet idézett elő. Ez a régió ma már a világ össznépességének 12 százalékát teszi ki, ám a HIV-fertőzöttek kétharmada is itt található.

HIV fertőzött anya és egészségesen született gyermeke Tanzániában
HIV fertőzött anya és egészségesen született gyermeke Tanzániában
Fotó: Siegfried Modola / AFP

A szexuális szokások számítógépes modellezésével a kutatók arra jutottak, hogy bár számos afrikai ugyanannyi szexuális partnerrel lép kapcsolatba élete során, mint a többi kontinens lakói, e viszonyok többsége egyidejűleg, és nem egymást követően zajlik. A poligámia tradíciójának ez a modern hajtása – a szegénységgel és a rossz egészségügyi ellátással karöltve – jelentős szerepet játszhat a szubszaharai terület fertőzöttségének magas arányában.

Afrika középső és déli területeinek problémái, valamint Oroszország és Ukrajna növekvő érintettsége miatt az AIDS terjedésének kronológiájára rávilágító új vizsgálatok akár figyelmeztetésként is értelmezhetők: a történelmi folyamatok nagyon szorosan összefüggnek egy gyilkos vírus láthatatlan elburjánzásával.