Cecília
4 °C
6 °C

Nixon utolsó pillanatai

2012.08.09. 14:00
Augusztus 9. Richard Nixon amerikai elnök lemondásának évfordulója. Dominic Sandbrook, a BBC History szerzője felidézi a Watergate-ügybe belebukott politikus utolsó napját, amit elnökként töltött.

1974. augusztus 9-én, az Egyesült Államok elnökeként eltöltött utolsó reggelén, Richard Nixon hatkor kelt. Még pizsamában megkérte konyhafőnökét, készítse el kedvenc ételét: marhahúspogácsát buggyantott tojással. Egyedül étkezett kedvelt Lincoln-nappalijában, a parázsló tűzbe bámult, és kétségkívül a Watergate-botrányon tűnődött, amely megrendítette szavahihetőségét, és amely miatt az első amerikai elnök lett a történelemben, akinek le kellett mondania. Reggeli után kopogtak az ajtón: szárnysegéde a hivatalos lemondólevelet hozta. Az „Ezennel lemondok az Egyesült Államok elnökének hivataláról” szavak alá Nixon odakanyarította a nevét.

Reggel kilenckor Nixon a Fehér Ház keleti termébe vezette családját, ahol tisztségviselőinek sora üdvözölte. Még ebben az utolsó, érzelmileg átfűtött pillanatban is mindent a televízió szempontjának rendeltek alá, apró matricák jelezték mindenki számára, hová álljon. Nixon nagyobbik leánya, Tricia szörnyű emlékként őrizte meg ezeket a perceket: „Előttünk az emelvény – jegyezte fel naplójában. – Lépj fel az emelvényre. Keresd meg a névkitűzőt. Ne taposs a drótokra. Állj oda, ahová a neved van írva. Nyúlj ki anyád kezéért. Fogd meg. Tapsolj. Apa beszél. Az emberek arcán könnyek gördülnek le. Nem szabad odanézned. Most nem szabad erre gondolnod.”

Álmatlanságtól kimerülve, a 18 hónapig tartó nyomástól megrendülve állt ott az apja, izzadva a tévékamerák előtt. Hiába harcolta meg csatáit, hiába dolgozott keményen, hogy Kalifornia szikkadt földjétől a Fehér Ház elegáns dísztermeiig küzdje magát, most mégis kegyvesztetten kellett távoznia. A szégyen lesújtó lehetett számára. Ott állt Nixon a világ előtt, kivörösödött szemmel, félmosollyal az arcán. És mint stresszes pillanatokban oly gyakran, most is a self-made man önsajnálatába kapaszkodott. „Messzire jutottam: a Yorba Linda-i kicsi háztól ehhez a nagy washingtoni házig – elmélkedett. – Emlékszem az öregemre. Azt hiszem, kisembernek, hétköznapi embernek nevezték volna. De ő nem annak tekintette magát. Tudják, mi volt ő? Először villamosvezető, aztán farmer, majd volt egy citromültetvénye. A legszegényesebb citromültetvény Kaliforniában, biztosíthatom önöket. Eladta, még mielőtt olajat találtak volna a földjén.”

Egy pillanatra teljes csend támadt. Majd, szemhunyorgatással visszafojtva könnyeit, Nixon magához tért. A nyilvánosság előtt először vette fel a szemüvegét, majd remegő hangon azokat a megindító szavakat olvasta fel, amelyeket Theodore Roosevelt írt le első feleségének halála után. Az utolsó sornál – „S amikor a szívemnek legkedvesebb meghalt, a fény örökre távozott az életemből” – a hangja majdnem megtört a feszültségtől, az előtte levő székekből halk zokogás hallatszott. Nixon azonban folytatta. „Az igazi nagyság nem akkor jő el, amikor a dolgaid mindig jól mennek. A nagyság akkor jő el, amikor valóban próbatétel elé állítanak, amikor beléd rúgnak, csalódások érnek, amikor eljő a szomorúság, mert csak ha már voltál a legmélyebb völgyben, akkor tudhatod meg, milyen remek dolog eljutni a legmagasabb hegyre.”

Az utolsó szavaknál Nixon lehunyta a szemét. Majd hirtelen folytatta. Hallgatóságát néhány végső tanáccsal szerette volna ellátni. „Mindig tégy meg mindent, ami telik tőled – mondta. – Soha se csüggedj, soha se légy kishitű; mindig emlékezz rá, hogy mások esetleg gyűlölnek, de akik gyűlölnek, csak akkor győzhetnek, ha te is gyűlölöd őket, s akkor magadat teszed tönkre.”
Még a fülében csengett a taps, amikor Nixon odavezette a családját Gerald Ford alelnökhöz és feleségéhez, Bettyhez. „Sok szerencsét, elnök úr” – mondta Nixon hűvösen. Kiléptek a déli kapun, és a vörös szőnyegen lassan vonultak a katonai helikopter felé. A lépcső alján Nixon megállt, Ford pedig idegesen így szólt: „Írjon majd pár sort, ha van rá módja. Hadd tudjuk, hogy megy a sora.”

Nixon fellépett a lépcsőn, majd a Fehér Ház felé fordult. Dühös tekintettel jobb kezével esetlenül búcsút intett, majd – elnöksége utolsó bizarr mozzanataként – mindkét kezével a rá jellemző győzelmes V-betűt mutatta a levegőbe. Egy pillanat erejéig belemerevedett ebbe a gesztusba, arca grimaszba torzult. Aztán a helikopter felszállt, és ő eltávozott.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?