Oszkár
20 °C
29 °C

60 éve született a harmadik atomhatalom

2012.10.03. 13:30
Miután 1945-ben a Hirosima és Nagaszaki elleni támadás az egész világnak megmutatta az atomfegyverek rettenetes erejét, egyértelművé vált, hogy a háború után csak azok az országok tartozhatnak majd a nagyhatalmak közé, amelyeknek rendelkeznek saját atombombával.

Persze az amerikaitól független atomprogramok nem ekkor indultak be: közismert, hogy a náci Németország is közel járt az atomfegyver megalkotásához, de a Szovjetunióban is már 1942-től feszített ütemben dolgoztak a bomba létrehozásán. Sztálin a háború után még gyorsabb munkára ösztökélte a szovjet tudósokat, így aztán a Szovjetunió lett 1949-ben a második atomhatalom.

Nagy-Britannia pedig három évvel később a harmadik. Persze a britek sem a háború után kezdtek hozzá a bomba megépítéséhez, két, a Birminghami Egyetemen dolgozó emigráns tudós, az osztrák születésű Otto Frisch és a német származású Rudolf Peierls már 1940-ben felvetette, hogy az általuk „szuperbomba” néven emlegetett fegyver megvalósítható. Azt is megjósolták, hogy a bomba körülbelül egy nagyobb város központját lenne képes elpusztítani, sőt azt is már ekkor kimondták, hogy egy ilyen fegyver ellen csak egy ugyanilyen bomba birtoklása jelenthet védelmet.

A bomba, amiből nem kaptak

A két tudós munkáját 1940-ben, amikor a Nagy-Britannia még és már egyedül állt szemben a hitleri Németországgal, természetesen nem kezelték egyszerű gondolatkísérletként, azonnal bizottság alakult a terv gyakorlati megvalósításának előkészítésére. A testület 1941-re állított össze egy jelentést, amely szerint a bomba határozottan megépíthető, mi több, Nagy-Britannia elemi érdeke is, hogy a fegyver birtokába kerüljön. A jelentés azonban azt is leszögezte, hogy a háború miatt szűkös erőforrásokkal rendelkező országnak ez belátható időn belül csak az Egyesült Államokkal együttműködve sikerülhet.

Így aztán a brit atomprogramon dolgozó tudósokat 1943-ban Új-Mexikóba, a Manhattan-terven dolgozó kutatócsoporthoz küldték. A 19 tagú brit küldöttség fontos részt vállalt a munkában, bár a legfőbb elméleti áttörések nem az ő nevükhöz fűződnek, de Hans Bethe, az Elméleti Divízió vezetője szerint „a brit küldöttség tagjai nélkül nem elképzelhetetlen, hogy a végül elkészült fegyver hatékonysága jóval alacsonyabb lett volna”.

Ezt is figyelembe véve még meglepőbb, hogy az amerikaiak megtagadták az eredmények megosztását legfőbb szövetségesükkel. Hiába fogalmazott Attlee brit miniszterelnök egy Truman elnöknek írt 1945. augusztus 8-i üzenetében úgy, hogy „mi, akik olyan kormányzatok vezetői vagyunk, akik e hatalmas erő felett rendelkezünk”, a briteknek valójában nem volt bombájuk, sőt tudósaikat a Manhattan-terv végső szakaszából – amikor a bomba végső változatát megépítették – is kizárták.

Az amerikai vezetésnek két fő oka volt erre a magatartásra, egyrészt Truman azt az álmot dédelgette, hogy az atomfegyver sokáig az Egyesült Államok monopóliuma maradhat, másrészt féltek attól, hogy ellenséges – vagy baráti – kémek a britektől könnyebben megszerezhetik a titkot. Ezt némileg igazolja, hogy a szovjet hírszerzés sok fontos adatot szerzett meg a britektől, de a Manhattan-terven dolgozók között is volt informátora. Ebben a tekintetben egyik országra sem vet túl jó fényt, hogy a brit küldöttség tagjai közül pont arról a Klaus Fuchsról derült ki, hogy a szovjet hírszerzésnek dolgozik, aki egészen 1946-ig maradt Los Alamosban.

Attlee gyorsan belátta, hogy nem számíthat az amerikai segítsége, így már 1945-ben beindította a saját programot, amely persze az Egyesült Államokból visszatérő tudósokra épült. A brit vezetés gyorsan belátta, hogy a bomba birtoklása nem csak egy esetleges újabb háború idején lehet kulcsfontosságú, hanem puszta léte is befolyásolja egy ország nemzetközi súlyát. Márpedig a Brit Birodalom nem süllyedhet a másodrangú hatalmak közé. „Szükségünk van rá. Nem magam miatt, de nem akarom, hogy a mi akármelyik külügyminiszterünkkel bárki még egyszer úgy beszéljen, ahogy velem az amerikai külügyminiszter… kell nekünk egy ilyen, bármibe kerüljön is… és a rohadt Union Jack kell, hogy virítson rajta” – mondta Ernest Bevin külügyminiszter egy kormányülésen.

Gomba helyett Z

A program tehát elindult, de a háborúban gazdaságilag is kivérzett Nagy-Britannia nehezen mozgósított erőforrásokat a feladatra. A nehézségek ellenére a munka viszonylag jól haladt, persze ebben sokat számított a Manhattan-programból hazatért szakemberek tapasztalata is. A brit atombomba 1952-re készült el, a közben újból megválasztott Churchill pedig az év elején bejelentette, hogy kísérleti robbantást fognak végrehajtani.

Már csak helyszínt kellett találni. A választás Ausztráliára esett, amelynek nyilvánvaló brit kötődése mellett miniszterelnöke, Robert Menzies is „velejéig angolnak” titulálta magát, nem csoda, hogy Attlee megkeresésére kabinetjének véleményét sem kikérve mondott igent. Emellett olyan prózai okok is szerepet játszottak, hogy Ausztráliának a brit kormány angol fontban is kifizethette a költségeket, így nem kellett az erős dollárra váltani az összeget.

A robbantást nem a levegőben és nem is a föld alatt hajtották végre, mégpedig azért, mert egy 1950-es titkosszolgálati jelentés az országra leselkedő legnagyobb veszélyt abban látta, hogy hatalmas forgalmú kikötőibe viszonylag könnyen be lehet csempészni egy atomtöltetet egy hajó rakománya közé rejtve. Ezért aztán a bomba tesztelése mellett egy ilyen helyzetet is igyekeztek szimulálni azzal, hogy egy kiszolgált fregatt fedélzetén robbantották fel a bombát az Ausztrália északnyugati partjaitól nagyjából 120 kilométerre fekvő Montebello-szigetcsoportnál. A detonáció 1952. október 3-án, helyi idő szerint 9 óra 24 perckor történt, de a következő percekben nem a jellegzetes gomba alakú, hanem egy hatalmas Z betűre emlékeztető felhő emelkedett a magasba. Ezért a robbantás módja tehető felelőssé, de egyébként a kísérlet teljes sikert hozott, azt leszámítva, hogy a radioaktív szennyezés sokkal nagyobb területre terjedt ki, mint előzetesen számították.

Nagy-Britannia lett a harmadik atomhatalom, de ez sem a birodalmat, sem a világhatalmi státuszt nem tudta megőrizni az országnak. Részben azért is, mert már a kísérlet sikerét is gyorsan elhomályosította, hogy majdnem pontosan egy évvel később, 1953. november 1-jén az Egyesült Államok már egy, a brit kísérleti atomtöltet pusztító erejének 400-szorosát produkáló hidrogénbombát robbantott fel a Csendes-óceánon.

Nagy-Britannia újra hátrányba került a fegyverkezési versenyben, ráadásul az atombombáról a hidrogénbombára váltás majdnem akkora tudományos előrelépést követelt, mint az első nukleáris fegyver megépítése. A britek 1957 májusában a „hidrogén klubba” is beléptek, ezután pedig egy ma is érvényben lévő szerződés értelmében Nagy-Britannia és az Egyesült Államok újra partneri viszonyba léptek ebben a tekintetben is. A britek így soha nem építettek és tartottak fent akkora saját fegyverarzenált, mint a két szuperhatalom a hidegháború idején.