Edit
9 °C
26 °C
Index - In English In English Eng

Nyomozás egy ókori városrombolás után

2012.10.08. 08:19
II. Nabú-kudurri-uszur, az Újbabiloni Birodalom uralkodója időszámításunk előtt 604-ben földig rombolt egy filiszteus kikötővárost. Egy nemrég publikált tanulmány a régészeti leletekből következteti ki, mi volt az oka a kegyetlen tettnek.

Időszámításunk előtt 604-ben, Kislev havában – azaz a héber naptár szerint november-decemberben – a Bibliában Nabukadneccár vagy Nabukodonozor névvel illetett babilóni uralkodó, az előző évben elhunyt Nabú-apal-uszur fia egy merész húzással elfoglalta a gazdag Askelón kikötővárost, az Egyiptom és a Közel-Kelet közötti kereskedelem egyik csomópontját, és ezzel megrendítette a térségben kiépített egyiptomi hatalmat. A várost lerombolta, lakóit lemészárolta vagy fogságba kényszerítette.

Az askelóni filiszteusok – más filiszteus települések lakóival együtt – tehát már egy-két évtizeddel Jeruzsálem kétszeri elfoglalása, és a zsidó elit elhurcolása előtt megtapasztalhatták azt, amit a biblikus hagyomány babilóni fogság néven ismer – el kellett hagyniuk városukat, és a birodalom szívébe száműzték őket, ahol a rabság és az asszimiláció várta őket. Bár az i. e. 597-ben, illetve 587–586-ban elhurcolt zsidók végül 538-ban, a babiloni birodalmat legyőző Nagy Kürosz perzsa uralkodó engedélyével visszatérhettek őseik földjére, az askelóniak további sorsáról már nem szólnak a krónikák.

Askelón méreteiről és jelentőségéről ugyan megoszlik a kutatók véleménye, abban azonban egyetértenek, hogy az askelóni uralkodó, Aga megbüntetése kirítt a sorból, „Hatti” városai ugyanis sorban és komoly ellenállás nélkül adták meg magukat az előrenyomuló babiloni hadaknak. Nabú-kudurri-uszur még trónörökösként i. e. 605-ben Karkemisnél komoly vereséget mért II. Nékó egyiptomi fáraó csapataira, és ezzel kiszorította a fáraót és a meggyengült asszírokat a mai Szíria és Palesztina területéről, a menekülő fáraó üldözését azonban feladta, amikor apja halálhírére sietve visszatért a birodalom székhelyére, így végül csak 601-ben, Pelusium mellett, hatalmas veszteségek árán sikerült szétzúznia az egyiptomi befolyást a térségben.

Kő kövön nem maradt

Askelón egyike volt annak az öt filiszteus városnak, amelyek egymással szövetségben és Júdeával folyamatos konfliktusban szilárd hatalmat építettek ki Palesztina földközi-tengeri sávján, stratégiai helyet foglalva el a Szíria és Egyiptom közötti útvonalon. Gáza, Asdod, Ekrón, Kiltu és Askelón, amelyeket zömében az i. e. 12. század közepén a tengeri népek második hullámában érkező, a kánaánitákat legyőző filiszteusok laktak ebben az időszakban, előbb Asszíria vazallusai lettek, majd a viszonylag rövid ideig tartó egyiptomi befolyást követően kénytelenek voltak meghódolni a térség új nagyhatalma, a Babiloni Birodalom előtt.

Ha hihetünk Hérodotosz tudósításának, Askelón igazán megérhette a fáradságot, hiszen a szkíták Egyiptom felől visszavonulva sem restellték kirabolni. A földöntúli átok viszont azonnal lesújtott rájuk: a ciprusi szentély mintaképének számító ragyogó Aphrodité-templom fosztogatóit és utódaikat „az istennő valami orvosolhatatlan női betegséggel sújtotta, amelynek okát a szküthák is ebben látják”, és amely transzszexuális vonásokkal látta el az érintetteket. (Hérodotosz I. 105.)

Amikor több mint 2600 évvel ezelőtt a föníciai partvidéken végigsöpörve Askelón alá ért, Nabú-kudurri-uszurnak egy 50, egymástól 20 méterre elhelyezkedő és fallal összekötött toronyból álló erődítéssel kellett szembenéznie. Az ostrom pontos lefolyását ugyan nem őrizte meg a Babiloni Krónika, a régészeti leletek alapján azonban a kutatók megpróbálták rekonstruálni, mi is történhetett valójában. Alexander Fantalkin, a Tel Aviv-i Egyetem régészeti fakultásának munkatársa egy nemrég publikált cikkében sorra veszi azokat az okokat, amelyek a tragikus végkifejlethez vezethettek.

Vonakodó vazallusok

A történészek körében korábban általánosan elfogadott vélekedés szerint Askelón kihívta maga ellen a sorsot akkor, amikor ellenállni merészelt Babilonnak, és nem adta át nyíllövés nélkül a várost Nabú-kudurri-uszurnak. Fantalkin tanulmánya azonban új fényt vet az eddig ismert tényekre, és felteszi a provokatív kérdést: mi van akkor, ha Agának éppen azért kellett bűnhődnie – talán szándéka ellenére, hiszen fiait később a babiloni királyi udvar élelmiszer-kiutalási listáin is ott találjuk i. e. 592-ben –, mert már létezett egy egyiptomi helyőrség a város területén, és a babiloni uralkodó példát akart statuálni? Erre utalhat az is, hogy éppen Kislev havában – még mielőtt a tél beálltával a part menti hajózó utak navigálhatatlanná válnának, és az egyiptomiak erősítést küldhetnének – csapott le a városra, és az egyiptomi visszatérést megakadályozandó rombolta le az erődítéseket. Ugyanakkor (uralmának mindjárt a legelején) üzenni is kívánt a terjeszkedő birodalom vonakodó vazallusainak: ők is erre a sorsra jutnak, ha dacolnak Babilon hatalmával.

A babiloni rombolást bizonyító régészeti leletek egyelőre igen szűkösek, ám a következtetéseknek már most tág teret hagynak. Ezen következtetések egyike, hogy mivel a királyi pincészetben és a nem sokkal korábban kiépített piachoz közeleső raktárakban egy rövid idősávot átölelő rétegben egyiptomi kultikus szobrokat, illetve nagy mennyiségű görög cserépdarabot találtak a régészek, az egyiptomiak és a zsoldjukban álló görögök száma közvetlenül az ostromot megelőző időszakban növekedhetett meg a városban. A régészek elszenesedett júdeai gabonamaradványokat is találtak a raktárakban, amelyeket Fantalkin szerint a júdeaiak az egyiptomiaknak szolgáltattak be, és részben az itteni zsoldosok élelmezésére is fordítottak. Ráadásul két, szokatlan felirattal ellátott cserépdarab is előkerült a maradványok közül: az egyiken egy görög, a másikon egy egyiptomi tulajdonos neve olvasható, akik feltehetően a helyőrséghez tartoztak – az utóbbiról, Kanūpiról egyértelműen kiderül, hogy katona volt.

Egy másik filiszteus város, Ekrón királyának, Adonnak az egyiptomi fáraóhoz írott leveléből eddig is tudtuk, hogy hűbéresei várták az egyiptomiak katonai segítségét a babiloni veszedelem ellen, ám e leletek szerint Askelónban már Nabú-kudurri-uszur váratlan támadását megelőzően is állomásoztak katonák. A tanulmány ezek után levonja a kézenfekvő konzekvenciát: éppen a helyőrség léte lehetett a fő oka annak, hogy Babilon nem kegyelmezett. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a régészeti leletek tanúsága szerint útban Askelón felé a babiloniak már két állomáshelyet is leromboltak: Kabrit, illetve Meẓad Ḥashavyahu-t, amely utóbbiból harc nélkül menekültek el a katonák, talán éppen Askelónba.

A leszboszi hős

Az ostromot egyébként egy vitatott történelmi hitelességű személyes történet is színesíti: Szapphó kortársa, a híres leszboszi költő Alkaiosz egy méltató versében megemlíti, hogy bátyja, Antimenidász a babiloniak seregében zsoldosként harcolva megmentette kenyéradóit, mivel megölt egy Góliáthoz hasonlatos rettentő vitézt: „egy királyi bajnok férfit, aki öt könyöknél csak eggyel volt alacsonyabb”. (Sztrabón XIII. 2. 3.) Egyes kutatók szerint azonban az is lehetséges, hogy Alkaiosz valójában kigúnyolta hősi erényekkel kérkedő bátyját, amikor az évekkel később hazatért. Néhányan még azt is feltételezést is megkockáztatják, hogy minden éppen fordítva történt: Alkmenidász görög zsoldosként igazából az egyiptomi seregben harcolt, és Askelónnál babiloniak fogságába került. Sem Alkaiosz verstöredékéből, sem a világjáró bátyról tudósító Sztrabón szövegéből azonban nem derül ki egyértelműen, komolyan vették-e az Alkmenidász körüli híreszteléseket.

A balvégzetű filiszteus városról természetesen nem Nabú-kudurri-uszur hadjárata kapcsán emlékeznek meg utoljára a történelemkönyvek. A filiszteusok időszakának azonban ekkor leáldozott, az újjáépített város később perzsa, majd hellenisztikus befolyás alá került, miután Nagy Sándor i. e. 332-ben meghódította. A zsidók a Makkabeus-felkelés idején vették át a hatalmat az elgörögösödött településen, a római uralom alatt pedig valószínűleg e városban született Nagy Heródes. Az első keresztes hadjárat végére az az askalóni csata tett pontot, amelyben Buillon Gottfried megszilárdította Jeruzsálem meghódításával frissen kiépített hatalmát a Közel-Keleten, ám maga a város nem került a keresztesek kezére, épp ezért az egyiptomi Fátimidák innen kiindulva továbbra is alaposan borsot törtek a keresztesek orra alá.

Stratégiai elhelyezkedése miatt a keresztes háborúk idején gyakran cserélt gazdát Askelón, és bizony nem egyszer előfordult, hogy aktuális hódítója el is pusztította, nehogy az ellenség kezére kerüljön (így tett például Szaladin szultán 1191-ben, 1270-ben pedig a mamlúkok). Ezt követően ugyan évszázadokra eltűnt a történelem süllyesztőjében, amíg az arabok al-Majdal néven a 16. század folyamán újra nem alapították.

Az eddigi eredményeket szintetizáló és új hipotéziseket felvető tanulmány révén a történészek kezdik már tisztábban látni az összefüggést Askelón időszakos prosperálása és törvényszerű hanyatlása között: földrajzi elhelyezkedése és a folyamatosan változó politikai-hatalmi helyzet a gazdag kereskedővárost egyben az egyik legsebezhetőbb előretolt helyőrséggé tette a Közel-Keleten.