Márta, Flóra
20 °C
33 °C

Roosevelt, a nagyvadak réme

2012.10.14. 13:30
Második elnöki ciklusa lejártával Theodore Roosevelt útra kelt Afrikába, hogy részt vegyen egy szafarin. Denis Judd, a New York-i Egyetem professzora idézi fel a leköszönt elnök legendás kalandját, és bemutatja vadásztársát, aki többek között Indiana Jones alakját is ihlette.

Amerika 26. elnöke, Theodore Roosevelt államférfiként és elnökként valódi gigásznak, igazi hősnek látszott. Harsány, kérkedő stílusa, sportrajongása, természetszeretete, „kemény legényre” utaló korábbi haditettei és az a tehetsége, hogy folyamatosan ébren tartsa a sajtó figyelmét személye iránt, hallatlan népszerűséget szereztek neki választói és az újonnan formálódó újságolvasó tömegek körében. Mégis, második elnöki ciklusának vége felé, 1908-ban egy időre úgy döntött, nem indul többé a Fehér Házért folyó versenyben, és lényegében átadta a következő megmérettetést párttársának, William Howard Taftnak.

Nem mintha „Teddy” Rooseveltnek valóban az lett volna a szándéka, hogy szép csendesen meghúzódjon a történelem árnyékában. Mihelyt utódját beiktatták, elindult Afrikába nagyvadra vadászni, és példányokat szerezni a Smithsonian Institute számára. Cinikus vélemények szerint az utazásra nemcsak azért került sor, hogy Taft szabad kezet kapjon, hanem azért is, hogy az elnök még jobban kidomboríthassa férfias imázsát, új, egzotikus környezetben mutatva be azt.

A „gonosz” orrszarvú

Roosevelt 1909 áprilisában szállt partra Mombasában, fia, Kermit társaságában. Több mint 200 teherhordó élén szafarira indult azon a területen keresztül, amelyet akkor Brit Kelet-Afrikaként ismertek, át Belga Kongóba, majd a Nílust követve észak felé, fel egészen a szudáni Kartúmig.

Roosevelt több beszámolót is hátrahagyott vadászkalandjairól, és ahogy olvassuk őket, megértjük, milyen sok kortársát hozhatták izgalomba a nyomkövetés, az összecsapás, majd a véres halál leírásai – a véres halálé, ami természetesen az állatokra várt, miközben olykor egy-egy balszerencsés „bennszülött harcost” is utolért némi drámai marcangolás. Nem csoda, hogy mind több gazdag britet és amerikait vonzott magához a szabadtéri színielőadás eme költséges formája. A résztvevő kivívta a hasonszőrűek tiszteletét, és egyben csodás vadak fejével díszíthette kastélyát.

Theodore Roosevelt 1909-es szafarija nagyszabású kirándulás volt, amely majdnem egy évig tartotta távol Amerikától a volt elnököt. Roosevelt vadgyűjtése lényegében abból állt, hogy a biztonság kedvéért lelőtte az állatokat. Fiával, Kermittel együtt több mint 500 állatot öltek meg, köztük nagyvadakat, szám szerint 17 oroszlánt, 20 orrszarvút és 11 elefántot.

Roosevelt beszámolói nem titkolják, miről is szólt az egész: „Az orrszarvú meglátott, s egy póniló rugalmasságával szökkent talpra. Amint felemelkedett, beleeresztettem egy golyót a jobb csőből, s a golyó mindkét tüdején áthatolt. Ezzel szinte egyidejűleg megfordult, az orrából fröcskölt a vér, de felénk rohant… Most a bal oldali csőből tüzeltem. A golyó a szívébe fúródott… A hatalmas orrszarvúbika még mindig felénk tartott, és alig 13 lépésre esett össze onnan, ahol álltunk. Gonosz egy roham volt, mert az orrszarvú tényleg támadni akart.”

Vadászból természetvédő

Roosevelt egyik útitársa Frederick Selous volt, akinek korántsem voltak ilyen egyértelműek az indítékai. A francia hugenotta származású brit komoly hírnévre tett szert, mint nagyvadölő vadász. Hogy Roosevelt úgy tekintett rá, mint a vadász archetípusára, az nyilvánvaló: „Mr. Selous Dél-Afrika utolsó nagyvad-vadásza; az utolsó a hatalmas vadászok közül, akiknek a tapasztalata kiterjed a legnagyobb vadászterületre, amelyet látott a világ, amióta a civilizált ember megjelent.”

Frederick Selous azonban sokkal összetettebb személyiség volt, mint legtöbb trófeagyűjtő kortársa. Már tízévesen, angliai intézeti diákként számot adott eltökéltségéről, amikor ezt mondta az egyik házvezetőnek, aki kigúnyolta, amiért a földön alszik a hálóteremben: „Tudja, én egy nap vadász leszek Afrikában, és csak hozzáedzem magam, hogy a földön aludjak.” Fiatalemberként, tizenkilenc évesen érkezett Dél-Afrikába; heves érdeklődés töltötte el a természet világa, a felfedezés, a helyi kultúrák és – szinte csak mellékesen – a brit uralom terjesztése iránt.

Selous vezetőként vett részt Cecil Rhodes úttörő előrenyomulásában észak felé a Limpopo folyón át. Arról is híressé vált, hogy találékonyan és szakavatottan bánik a lőfegyverrel. Különösen korai elefántcsont-vadászi pályája idején váltott ki nagy csodálatot, amikor 1874–1876-ban 78 elefántot ölt meg – elképesztő szám! – egy hatalmas, 13 fontos (közel 6 kilós) elöltöltős puskával, amely negyedfontos (több mint tízdekás) golyót lőtt ki.  Később azonban már az újabb, könnyebb, egylövetű puskákat részesítette előnyben, mint például a .450-es Nitro Expresst.

Háborús hősből Indiana Jones

Már jóval azelőtt azonban, hogy elfogadta a felkérést és elkísérte Rooseveltet 1909-es szafarijára, Selousnak komoly kételyei támadtak a felől, hogy szabad-e korlátlanul öldösni az afrikai nagyvadakat. Ezt eredetileg alighanem a saját önös érdekei diktálták: 1881-ben kifejtette, hogy az elefánt évről évre „kevesebb lesz, és vadabb a Zambézitől délre”, és hogy lassacskán immár „lehetetlen, hogy az ember egyáltalán megéljen a vadászatból”.

Hamarosan inkább vadász-természetvédő lett, aki a dél-kensingtoni Természettörténeti Múzeumnak a becslések szerint több mint 5000 növényt, illetve állatot adományozott. Róla neveztek el egy mongúzfajt és az antilop egyik alfaját. Jelentősebb ennél, hogy róla kapta a nevét a délkelet-tanzániai Selous Vadrezervátum, amely nemrégiben elnyerte a világörökségi címet az ott élő állat- és növényvilág sokféleségéért, de egyben köszönetképpen a biztonságos menedékhelyért, amelyet számukra nyújt.

Selous a növény- és állatvilág mintapéldányainak elkötelezett gyűjtője maradt egészen a haláláig, amíg 1917-ben, 65 évesen (!) egy német orvlövész le nem lőtte a kelet-afrikai harcokban. A háború éveiben egyébként nappal harcolt, esténként pedig rovarokat fogdosott a lepkehálójával.
Teddy Roosevelt így írt, amikor értesült Selous haláláról: „Egyedülállóan kalandos és izgalmas életet élt, a vadon és civilizáció között… Sokat adott hozzá az emberi tudás és ismeretek összességéhez… Ki kívánhatna jobb életet vagy jobb halált, vagy vágyhatna arra, hogy dicsőbb örökséget hagyjon a családjára és nemzetére?”

Selous rendkívüli kalandjai és teljesítményei nem csupán a volt elnököt ihlették meg, hanem Rider Haggard írót is, aki a hidegvérét minden helyzetben megőrző és minden szükséges készséggel megáldott Allan Quatermain alakját megalkotta. Sokak szerint éppen az ő 19. század végén írt regényei inspirálták a filmtörténet egyik legnépszerűbb alakját, Indiana Jonest.

Az 1909-es Roosevelt-féle expedíció (a nagyszámú zsákmány ellenére) és Selous kivételes sorsa a nagyvadak egyre divatosabbá váló öldösésében egyébként némi fordulatot is hozott, mert elterjesztette a „szafari” fogalmát, amely ezt követően inkább felfedezést, utazást és megfigyelést jelentett, és nem a korábban megszokott válogatás nélküli mészárlást.

(A vadászkaland részletesebb leírása és Selous élettörténete a BBC History Magazin 2012. januári számában olvasható.)