Jolán
2 °C
4 °C

A kudarc ára a halál

Minden jel arra mutat, hogy Izrael hamarosan szárazföldi csapatokkal is támadást indít a Gázai övezet ellen. Egy gyors történelmi áttekintés viszont azt vetíti előre, hogy ez sem fogja megoldani a lassan háromnegyed évszázados konfliktust. Hogyan lett ez az aprócska földsáv a világ egyik legnagyobb válsággóca?

A mai Gázaváros területének közelében már valamikor időszámításunk előtt 3300 környékén létrejött egy település. Az Egyiptomi Birodalom határvidékét őrző erődítmény hamar az egyiptomiak és – ahogy ők nevezték a nagyjából a mai Izrael, Palesztina, Jordánia, Libanon, illetve Szíria egy részét magában foglaló területet – Kánaán városai között zajló kereskedelem egyik központja lett, és gyors fejlődésnek indult. Egy évezreddel később viszont a város elnéptelenedett, de a közelben nem sokkal később létrejött az a település, amelyet az egyiptomi források Azzati néven említenek, a világtörténelembe viszont Gázaként vonult be.

A város évszázadokig volt Egyiptom kánaáni közigazgatásának központja, a kormányzó székhelye, aztán a filiszteusok hódították meg, majd feltehetően Dávid király uralkodása alatt Izrael része lett. A következő évezredekben a város osztozott a mai Izrael és Palesztina többi területének sorsában: az ókorban egymást váltották az újabb és újabb hódító birodalmak az asszíroktól Nagy Sándor Makedóniáján keresztül a római fennhatóságig. Később aztán Bizánc, majd a különféle arab államok, egy rövid időre a keresztesek uralták a területet, hogy aztán egészen az első világháború végéig muszlim befolyás alatt maradjon.

Britek, zsidók, arabok

A Török Birodalom felosztása után aztán Palesztina brit mandátumterület lett, ahol a londoni kormány igyekezett fenntartani a törékeny egyensúlyt a cionista mozgalom által hajtott zsidó betelepülők és az arab lakosság között – ha kellett, akkor a két nép egymás ellen hangolásával. Az 1917-es Balfour-nyilatkozat ellenére – amelyben a brit külügyminiszter megígérte, hogy kormánya mindent megtesz egy palesztinai zsidó állam létrehozásának elősegítésére – az egyik felet sem kielégítő status quo egészen a második világháború végéig fennmaradt.

Az erőszak viszont egyre fokozódott, a kezdetben még viszonylag békében élő arab és zsidó lakosság, illetve a brit hatóságok és mindkét nép félkatonai szervezetei között is. A háború után a holokauszt borzalmai miatt beindult újabb zsidó betelepülési hullám aztán elszabadította a poklot: az Izrael állam létrejöttéért küzdő zsidó terroristák merényleteire válaszul a britek minden eszközt bevetettek, miközben egyre gyakoribbak lettek a környező arab országok által feltüzelt és felfegyverzett arabok és az önvédelemből ellentámadásba átmenő zsidó telepesek közti fegyveres összetűzések is.

Anélkül, hogy mélyen belemennénk Izrael állam megalakulásának történetébe, az elmúlt fél évszázad tükrében nem kell nagy bátorság annak a kijelentéséhez, hogy a nehéz helyzetet az ENSZ égisze alatt született terv egy rossz, a további konfliktusoknak előre megágyazó kompromisszummal igyekezett megoldani.

Az ENSZ rossz ötlete

A híres-hírhedt, 181-es számot viselő 1947-es ENSZ-határozat Palesztina területét egy zsidó és egy arab állam között osztotta volna fel, nagyjából az akkori etnikai határokat követve, de az eleve kis területen két szétdarabolt, életképtelen országot hozva létre. A zsidó lakosságot képviselő Zsidó Ügynökség ennek ellenére elfogadta a javaslatot, az Arab Liga viszont nem, így amikor 1948-ban Ben Gurion kikiáltotta Izrael megalakulását, a többi területen nem jött létre a palesztin arab állam, ehelyett a környező országok hadseregei megindultak Izrael ellen. Gázába ekkor a délről támadó Egyiptom vonult be.

Azonban a létéért küzdő zsidó állam erői az izraeli részről Függetlenségi háborúnak, arab oldalról pedig nemes egyszerűséggel katasztrófának nevezett háború során megállították a sokszoros fölényben lévő arab csapatokat, sőt ellentámadásba átmenve 1949-re megduplázták az izraeli hatalom alatt álló területeket, többek között Gázában és környékén is bekerítették és megadásra kényszerítették az egyiptomiakat.

Az 1949-ben létrejött tűzszünet eredményeképp Izrael területe így már Palesztina 78 százalékát foglalta magában, azonban a gázai partmenti sáv visszakerült egyiptomi fennhatóság alá. Ugyan 1948 szeptemberében, a háború kedvezőtlen fordulatával szembesülve az Arab Liga égisze alatt megalakult az úgynevezett Össz-Palesztinai Kormány, az államot a Liga tagjain kívül semmilyen kormány nem ismerte el, így a 41 kilométer hosszú, 6 és 12 kilométer között változó szélességű, 360 négyzetkilométerre kiterjedő földdarab ekkortól kezdve egészen a mai, szintén nem általánosan elismert Palesztina állam létrejöttéig egy sajátos, rendezetlen státuszú terület volt, ezt jól kifejezi a Gázai övezet elnevezés is.

Egyiptom megszállta az övezetet és katonai kormányzón keresztül irányította is, de nem csatolta magához, sőt a terület déli határvonalát nemzetközi határként kezelte, megakadályozva a palesztin népesség szabad mozgását. Ez akkor sem változott, amikor Nasszer egyiptomi elnök pánarab szocializmusa jegyében Egyiptom és Szíria, illetve hivatalosan Gáza egyesülésével létrejött 1958-ban az Egyesült Arab Köztársaság, amely aztán 1961-ben ugyanilyen hirtelen fel is bomlott, miután a damaszkuszi kormányt egy puccs megdöntötte.

Az el nem ismert ország

1947-es ENSZ rendezési terv Palesztina felosztásáról.  (sárga=arab terület, narancssárga=izraeli állam, Jeruzsálem ENSZ-igazgatás alatt)
1947-es ENSZ rendezési terv Palesztina felosztásáról. (sárga=arab terület, narancssárga=izraeli állam, Jeruzsálem ENSZ-igazgatás alatt)

Miután Izrael az 1956-os szuezi válság idején megszállta a Gázai övezetet, de nemzetközi nyomásra ki is kellett ürítenie, az 1967-es hatnapos háborúban már hosszabb időre vonult be az izraeli hadsereg (IDF). De a területet Izraelhez sem csatolták hozzá, a katonai kormányzat alatt az adminisztratív ügyeket elméletben palesztin civilek irányították, de persze a végső szót az izraeli vezetés, valamint az IDF parancsnokai mondhatták ki.

Ezek alatt az évtizedek alatt folyamatosak voltak a palesztin lakosság és az izraeli erők közti összetűzések, de voltak évek, amikor viszonylagos nyugalom uralkodott, és Izrael elfogadható módon gondoskodott az övezet lakóinak ellátásáról, noha a közműszolgáltatások és az élelmiszerszállítások leállítása sokszor előkerült, mint a palesztinok zsarolásának tökéletes eszköze. A kisebb-nagyobb összetűzések aztán 1987-ben az első intifáda kitöréséhez vezettek, amely hat éve alatt rengeteg áldozatot követelt mindkét oldalon, miközben a Palesztin Felszabadítási Szervezet 1988-ban ki is kiáltotta Palesztina függetlenségét.

A mai helyzet az 1993-as oslói egyezmény nyomán alakult ki. Ebben a Jasszer Arafat vezette, a palesztin népet egy 1974-es határozat alapján képviselő PFSZ és az izraeli kormány megállapodott, hogy a zsidó állam kivonul mind a Gázai övezetből, mind Ciszjordániából, amely területeken aztán később létrejöhet egy Izrael által is elismert palesztin állam. A katonaság, valamint a déli határ mellé biztonsági okokból felépített zsidó telepek lakóinak kivonása végül a 2000-ben kirobbant második intifáda végén, 2005-ben történt meg, a területek feletti ellenőrzést a Palesztin Hatóságnak adták át. Ciszjordánia és a Gázai övezet jogállása ma sem egyértelmű: számos ország elismerte Palesztinát önálló országként, de a nagyhatalmak, az ENSZ és természetesen Izrael csak „palesztin területek” néven hivatkozik rájuk.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az övezetben a 2006-os választásokon a radikális iszlám szervezet, a Hamász győzedelmeskedett, amely aztán egy véres belháború során teljesen át is vette a hatalmat a mérsékeltebb Fatahtól, ezzel gyakorlatilag elszakadva a Palesztin Hatóságtól. Izrael nem volt hajlandó elismerni az izraeliek ellen számtalan terrorcselekmény elkövetéséért felelőssé tehető Hamász választási győzelmét, a szervezet pedig a legtöbb palesztin mozgalommal ellentétben máig nem hajlandó elismerni Izrael állam létét sem, így a két fél még tárgyalni is alig hajlandó egymással, nemhogy a konfliktusokat békésen rendezni. (További adalék a Közel-Kelet bonyolult történetéhez: Izrael az 1970-es években szemet hunyt a Hamásznak érkező támogatások felett és tudatosan igyekezett más iszlamista csoportokkal együtt megerősíteni a szervezetet, hogy az akkor fő ellenfélnek tartott, világi PFSZ és Fatah pozícióit gyengítse.)

Amikor a háború sem megoldás

A fő problémát mindig is az övezet területére visszavezethető terrorcselekmények okozták. Az utóbbi években ugyan szinte alig fordultak elő öngyilkos vagy egyéb bombamerényletek, viszont a Hamász és más csoportok 2001 óta rendszeresen lövik kezdetben házi készítésű, ma már valószínűleg iráni segítséggel gyártott rakétákkal Izrael területét. Erre általában az izraeli légierő válaszol az indítóállások elleni csapásokkal, de 2009-ben már sor került szárazföldi akcióra is, és Izrael a fegyvercsempészet megakadályozására hivatkozva azóta is blokád alatt tartja az övezetet, ahova csak a létfenntartáshoz szükséges szállítmányokat engedik be.

Az már most borítékolható, hogy a konfliktust egy újabb háború sem fogja megoldani, még akkor sem, ha Izrael esetleg egy elhúzódó vérontás végén sikeresen eltávolítja a Hamászt a hatalomból. Arról, hogy az ellentétek – jelen pillanatban legalábbis úgy tűnik – örökre megmaradjanak, többek között egy másik szerencsétlen ENSZ-határozat, az 1949-ben elfogadott 194-es számú gondoskodott.

Az 1948-1949-es háború idején az izraeli uralom alá került területekről a palesztin lakosság nagyjából 85 százaléka környező arab államok területére vagy Gázába menekült. Az ENSZ úgy határozott, hogy ennek az eredetileg nagyjából 7-800 ezer embernek biztosítani kell a jogot a hazatérésre. Ugyan Izrael az ENSZ-be történő belépés feltételeként elfogadta a határozatot, soha nem kívánta végre is hajtani, ezzel ugyanis a zsidó népesség kisebbségbe került volna az állam területén. Az arab államok viszont akkor és azóta sem adták meg az állampolgárságot ezeknek az embereknek és leszármazottaiknak, hanem tulajdonképpen túszul tartják őket fogva, hogy Izraelt sakkban tartsák. A demográfiai helyzet a zsidó állam szempontjából semmit sem változott: ma nagyjából 4,5 millió palesztin menekültet tartanak számon, az ő visszatelepülésük harc nélkül törölné el Izraelt, mint zsidó államot a térképről.

Az arab tavasz szele

A legrosszabb helyzetben talán a Gázai övezetben élő, körülbelül egymillió menekült van. Mára ugyanis ez a terület a világ 6. legsűrűbben lakott állama, viszont az állandó háborúskodások és a blokád miatt a munkanélküliség az elképesztő 70-80 százalékon áll, az övezetnek gyakorlatilag nincs is önálló gazdasága. Ehhez 2012-ben a becslések szerint 3 százalék fölötti népességnövekedés társul, így a nyomorgók száma nem csökken. A kilátástalanság és az éhezés pedig tökéletes táptalaj az iszlám radikális eszmék terjedésének, és egyelőre elképzelhetetlen, hogy az IDF-fel akár kövekkel vagy testükre szerelt pokolgéppel is szembeszállni hajlandó fanatikusok utánpótlása megszűnjön.

A kétségtelenül jogosan terrorszervezetnek nevezett Hamászról alkotott képet is annak kell árnyalnia, hogy a szervezet – a Szíriából és egyéb arab országokból érkező pénzből – az Izrael elleni harc mellett valóban sokat tett a gázaiakért: iskolákat, mecseteket épített, és a korrupt Palesztin Hatósággal szemben az a kép alakult ki róla, hogy valóban eljuttatja a segélyeket a leginkább rászorulóknak. Így aztán a Hamász még most is nagy támogatást élvez a lakosság körében, vezetőinek eltávolítása vagy „célzott likvidálása” csak még elkeseredettebb ellenállást gerjeszthet.

Tovább bonyolíthatja a helyzetet Egyiptom és a Gázai övezet, illetve a Hamász szintén történelmi gyökerű kapcsolata. Láthattuk, hogy a terület az idők során sokszor volt egyiptomi fennhatóság alatt, de Szadat és később Mubarak elnök nyugatbarát és Izraellel szemben semleges politikájának az is része volt, hogy igyekezett a gázai-egyiptomi határon folyó fegyvercsempészetet megakadályozni, és nem támogatta a radikális szervezeteket. Azonban a 2011-es egyiptomi forradalom teljesen új helyzetet teremtett: Mohamed Morszi egyiptomi elnök a radikális iszlám elveket valló Muszlim Testvériség támogatásával került hatalomra, bár ő maga inkább a szervezet mérsékeltebb szárnyához áll közelebb. A Hamász és a Testvériség közötti szoros kapcsolatról talán elég annyit mondanunk, hogy előbbi két alapítója, Ahmed Jasszin sejk és Abdel-aziz al-Rantisszi mindketten Egyiptomban tanultak, és mindketten a Testvériség tagjai voltak.

Az egyiptomi politika új irányát jól mutatja Hisam Mohamed Kandil miniszterelnök néhány napja Gázában tett látogatása. Egyelőre nem tudhatjuk, mi lesz a következő lépés, de ha például Egyiptom megnyitná a fegyverszállítmányok előtt az övezet déli határán található, 2007 óta lezárt rafahi határátkelőt, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

A kudarc ára halál

Egyes feltételezések szerint a szerdán légicsapásban megölt Ahmed al-Dzsabarival éveken keresztül kapcsolatban állt az izraeli vezetés. A Haaretz izraeli lap a támadás estéjén megjelent cikke egyenesen úgy fogalmaz: Izrael saját gázai „alvállalkozójával” végzett.

Eszerint al-Dzsabarival évek óta informális kapcsolatban álltak az izraeliek, ő volt az, aki az utóbbi években a rakétatámadásokat olyan szinten tartotta, amely még elfogadható volt az izraeli kormánynak, de a Hamásznak is elegendő volt a harcosság látszatának megőrzésére. A feltételezések szerint al-Dzsarabi volt az is, aki egy 2006-ban foglyul esett IDF-katonát, Gilad Shalitot életben tartott, és vele köttetett meg az a megállapodás is, amely alapján több mint ezer palesztin fogolyért cserébe szabadon engedték. A Haaretz szerint a Hamász-vezető „kilövése” azután, hogy a rakétatámadások újra megszaporodtak, világos és egyértelmű üzenetet hordozott: „Kudarcot vallottál – halott vagy.”

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?