Zoltán
21 °C
36 °C

Letartóztatták, mert nő volt, és szavazott

2012.11.18. 11:22
Obama legutóbbi győzelmét sok elemző többek között a női szavazók támogatásának tudja be, ám mit kezdett volna akkor, ha az ő női támogatóit is letartóztatják? 140 éve ezen a napon vették őrizetbe Susan B. Anthonyt, csak mert szavazni merészelt az amerikai elnökválasztáson

Felmérések szerint Barack Obamára az egyedülálló nők kétharmada és az anyák több mint fele szavazott. Bár általában a férjes asszonyok körében Mitt Romney volt a népszerűbb, a republikánus jelöltek néhány, a nők munkavállalását, az abortuszt és a nemi erőszakot érintő durva vagy félreérthető kijelentése korántsem szolgált az előnyükre az elnökválasztási kampányban. Persze nem Obama volt az első, és nem is az utolsó, akit hírbe hoztak a női szavazókkal – már Neville Chamberlain angol miniszterelnök pacifista női támogatóira is kígyót-békát kiabáltak azok, akik ellenezték a Hitlerrel kötött balsikerű müncheni egyezményt, amelyet úgymond női szavazóinak megfelelve fogadott el.

140 évvel ezelőtt, 1872-ben azonban egyik ország politikusának sem lett volna ilyen „problémája”, ugyanis Angliában csak 1918-ban adták meg a részleges, tíz évre rá a teljes szavazati jogot a nőknek, míg Amerikában 1920-ig kellett várni arra, hogy a nők a férfiakhoz hasonlóan minden államban leadhassák szavazatukat. Az amerikai alkotmány 19. kiegészítése kötelezően írta elő a rendelkezés bevezetését valamennyi tagállamának.

1872-ben – azon a más szempontból is rendhagyó elnökválasztáson, amelyen Ulysses S. Grant kihívója, Horace Greeley már a szavazás után, de még az elektorok döntése előtt elhalálozott – azonban az egyik republikánus jelölt mégis elkönyvelhetett néhány női szavazatot: Susan B. Anthony polgárjogi aktivistáét és társaiét, akik november 5-én a New York állambeli Rochesterben megjelentek az urnáknál, és szavatak. A törvénytisztelő hatóságok viszont nem hagyták ennyiben a dolgot: csaknem két héttel később, november 18-án letartóztatták Anthonyt, és bíróság elé citálták a tűrhetetlen skandalumért.

A kudarc lehetetlen

Susan B. Anthony
Susan B. Anthony
Fotó: Wikipedia

A szilárd erkölcsű kvéker családban nevelkedett – ám egyes prédikátorok álszentsége és a nők elviselhetetlen sorsa miatt később agnosztikussá lett – Anthony azonban kitartott az elvei mellett. Még óvadékot sem volt hajlandó letenni, ügyvédje mégis megtette helyette, szabadlábon azonban egy percet sem pihent. Végigjárta a megye valamennyi települését, hogy ügyére felhívja a közvélemény figyelmét, és amikor a körzeti ügyész közbenjárására az elfogultságot elkerülendő áthelyezték a tárgyalást egy másik megyébe, ott is ugyanígy járt el.

A hét hónappal később Canandaiguában megtartott tárgyaláson Ward Hunt bíró sem igyekezett rácáfolni Anthonynak és feminista társainak a férfitársadalom elnyomását harcosan támadó eszméire: nem adott rá lehetőséget, hogy az aktivista maga mellett tanúskodjon, az esküdteknek a bűnösség kimondását javasolta további tanácskozás nélkül, és végül elérte, hogy a vádlottat 100 dollár pénzbüntetésre és a bírósági költségek megfizetésére ítéljék.

Susan Anthony azonban önmagát tagadta volna meg, ha valaha is befizeti a szerinte igazságtalan büntetést, ám börtönbe mégsem vetették emiatt, nehogy fellebbezhessen, és magasabb fórumokon is levezethesse az amerikai alkotmányra, a Függetlenségi Nyilatkozatra és a Legfelsőbb Bíróság ítéleteire támaszkodó védekezését. Később sem kísérelték meg egyszer sem behajtani rajta a bírságot – és ezzel mintha az amerikai törvényhozók és bírák is beismerték volna, hogy a nők kizárása a szavazásból (két évvel azután, hogy a 15. alkotmánykiegészítéssel a felszabadított és az előző alkotmánykiegészítéssel állampolgárnak is elismert afroamerikaiknak megadták ezt a jogot) védhetetlen álláspont.

A nők szabadságjogaiért folytatott több évtizedes harca – együttműködve olyan neves polgárjogi aktivistákkal, mint Lucretia Mott és Elizabeth Cady Stanton –, a The Revolution című hetilap megalapítása és működtetése (amelynek adósságait még kényszerű megszűnése után is a saját zsebéből fedezte), számos polgárjogi szervezet és kezdeményezés életre hívása és a női választójogi harc történetéről szóló monumentális munka társszerzősége vitathatatlanul a mozgalom egyik élharcosává avatta Susan B. Anthonyt. Mindvégig tisztában volt vele, hogy az ő életében már nem fog megvalósulni a diszkriminációmentes szavazás Amerikában, de 1906-os halála előtt már abban is biztos volt, hogy egy emberöltőnél tovább nem kell várni – talán erre utalnak szállóigévé vált szavai, amellyel követőit biztatta a további harcra: „A kudarc lehetetlen”.

A negatív rekorder

Ugyan az amerikai kongresszusban még mindig jelentős kisebbségben vannak a nők, nem biztos, hogy Susan Anthony különösebben elégedett lett volna azzal a ténnyel, hogy mindössze két évvel a nők választójogának elismerése után, 1922. november 21-én egy olyan hölgy képviselhette nemét először a szenátorok között, aki bokros érdemei dacára rendelkezett egy komoly jellemhibával is: a fehér felsőbbrendűség tántoríthatatlan híve volt.

Az az Anthony, aki a nők és az afroamerikaiak polgárjogi harcát igyekezett összekapcsolni, és egész családjával együtt elkötelezett abolicionista volt (igaz, néha rasszista támogatók segítségét is elfogadta), bár keserűségében, hogy a fekete férfiak „beelőztek”, megkockáztatott néhány támadható kijelentést, ám sose vetemedett volna arra, amire az első női szenátor.

Rebecca Latimer Felton
Rebecca Latimer Felton

Rebecca Latimer Felton ugyanis, akit 87 évesen iktattak be pozíciójába, gyakran becsmérelte az általa gorillákhoz is hasonlított afroamerikaik választójogát, és „indokolt esetben” helyeselte a meglincselésüket is. Feltonnak – aki az utolsó egykori rabszolgatartó volt a szenátusban – azonban nem volt rá alkalma, hogy szélsőséges nézeteit e fórumon is hangoztassa, ugyanis mindössze egy napig töltötte be pozícióját, mielőtt visszalépett – és ezzel a rövid hivatali idővel úgyszintén rekordot döntött.