Tekla
11 °C
18 °C
Index - In English In English Eng

A visszavonulás, amit tömegsírok kísértek

2012.11.29. 16:46
Napóleon visszavonulása Moszkvától a történelem egyik legnagyobb katonai katasztrófája volt 1812-ben. Félmillió katona nyomult be Oroszországba – és egy maroknyi tért vissza. Paul Britten Austin, a Napóleon oroszországi hadjáratáról szóló háromkötetes mű szerzője egy Vilnius közelében feltárt tömegsír tapasztalatait elemezte.

Bernard Montgomery tábornagy, amikor 1947-ben az Imperial War College diákjainak a háború művészetéről beszélt, kijelentette: „A hadviselés első szabálya: ne vonulj Moszkva ellen”. Napóleon megtette – és a vesztébe rohant. Eredetileg nem volt szándékában odamenni. Úgy tervezte, hogy legalább 10 hadtesttel (több mint félmillió katonával) megszállja az orosz fennhatóság alatt álló Litvániát, „testvérét, a cárt” valahol Vilnius közelében „jól elpáholja”, és rákényszeríti, hogy kitiltsa a brit árukat az orosz kikötőkből. Ezután a francia és orosz seregek talán Indiába vonultak volna, hogy elvágják az onnan beözönlő arany útját, amellyel Anglia sorra támogatta a napóleoni Franciaország ellen alakuló koalíciókat. „Beismerem, hogy ez gigantikus vállalkozás – mondta a császár a cárhoz küldött megbízottjának –, de a 19. században nem lehetetlen.”

Mindebből semmi sem lett. 1812 nyarának közepén Európában még sohasem látott méretű, csak mintegy felerészben francia hadsereg kelt át a Nyeman (litvánul: Nemunas) folyón, ám ahelyett, hogy Vilnius közelében csatát vívott volna, a cselből visszavonuló két orosz fősereg nyomában egyre mélyebben behatolt az orosz terület belsejébe – végül egészen Moszkváig. Aztán a Grande Armée visszavonulása közben beköszöntött a tél, és a seregből szinte semmi sem maradt. A magukat Vilniusba visszavonszoló katonák legtöbbje a város tífuszjárványtól sújtott kolostor-kórházaiban halt bele az éhezésbe, elüszkösödött sebeibe vagy a kemény mínuszok okozta fagyásokba.

Árulkodó csontok

Sok-sok tél elmúltával, miközben egy lebontott régi szovjet laktanya helyén egy sokemeletes új ház alapjait ásták, a homokos talajban egy tömegsírra bukkantak, amelyből több ezer csontváz került elő. A modern régészet elég sok mindent tud elmondani a csontok tulajdonosairól. Például egy combcsont ólomizotópos vizsgálataiból a feltárást vezető Dr. Mike Richards régészcsapata meg tudta állapítani, hogy az illető Európa mely tájáról származott; a Pó, az Elba, esetleg a Szajna vidékéről. A kora gyermekkorunkban megivott víz ugyanis kitörölhetetlen nyomot hagy a csontjainkban. Ezek a Vilniusba meghalni visszatámolygó, félájult, összefagyott, kiéhezett kísértetek a Napóleon által elfoglalt Európa minden sarkából sereglettek össze. Cseppet sem jobb állapotban lévő társaik (legfeljebb mintegy húszezren) visszafelé újból átkeltek a Nyemanon, hogy csatlakozzanak az új seregekhez, amelyeket Napóleon kétségbeesett sietséggel toborzott Oroszországban elvesztett légióinak pótlására.

Érdekes a 21-es jelzésű csákójelvény is, amelyet szintén a maradványok között találtak meg a régészek. Viselője Louis Davout marsall Első Hadtestének 79 ezer katonája közé tartozott. 1812 júniusának végén ezt a katonát a szigorúan fegyelmezett és – ami a legfontosabb – megfelelően ellátott 21. sorezred tagjaként erőltetett menetben hajszolták Minszk felé, hogy megpróbálják utolérni Pjotr Ivanovics Bagratyion tábornok Második Orosz Hadseregét. Ha nem maradt le a csapattól, nem dezertált vagy nem betegedett meg (a szigorú Davout „katonai rendőrsége” csúnyán elbánt az ilyen puhányokkal), akkor lehetett némi esélye arra, hogy eljusson egy vilniusi kórházba.

Valószínűbb azonban, hogy tovább menetelt Mogiljov felé, egy réz pontonhídon átkelt a Dnyeper folyón, harcolt Szmolenszk falainál, miközben a város a lángok martaléka lett, aztán Valutyinónál is (ahol hadosztály-parancsnokának, Gudinnek mindkét lábát elvitte egy ágyúgolyó, és szörnyű kínok közt halt meg). Így menetelt tovább, perzselő hőségben és fojtogató homokviharban, hogy a véres borogyinói csatában megrohamozza Bagratyion egyik éksáncát. Aztán eljutott a kísértetiesen kihalt, állítólag az orosz kormányzó, Rosztopcsin gróf által felgyújttatott Moszkvába, ahol sokáig céltalanul lődörgött, miközben császára hiába várta, hogy „testvére, a cár majd békét köt vele”. „Csak egy hibát követtem el. Túl sokáig időztünk Moszkvában” – ismerte be később szomorúan Napóleon.

Menekülés a kozákok elől

Napóleon világhódító tervei Malojaroszlavec kis városában értek véget. A császár – miután hajszál híján a kozákok fogságába esett – orvosával mérget készíttetett magának, amit két évvel későbbi lemondása után, Fontainebleau-ben vett be (mellesleg hatástalanul). Végig a hosszú, fagyos úton, az örvénylő hóviharban, Vjazmánál, Szmolenszknél és Krasznijnál áttörve az orosz seregek gyűrűjét, emberünknek a Berezina folyón való átkeléskor még mindig a sasos hadijelvényű 21-esekkel kellett lennie, különben a „katonai rendőrség” nem engedte volna át a rozoga hídon. Ám a borzalmas utolsó napokban, amikor „úgy tűnt, mintha maga a levegő is megfagyna”, és az eredetileg 70 ezer fős Első Hadtestből csupán 300 ember menetelt fásultan tovább „egyetlen megmaradt dobosuk nyomában”, már „a tábornokoknak és az ezredeseknek kellett vinniük a sasokat” – derül ki a túlélők visszaemlékezéseiből.

És hogy végül mi lett a fent említett katonával? Lehet, hogy a Minszki-kapunál taposták agyon, miközben megpróbált átjutni a hosszú alagúton, noha az összes többi kapu tárva-nyitva volt. Vagy talán egy cseppet sem vendégszerető vilniusi ház küszöbén adta fel végleg.

A tömegsírban megtalált, 29-es jelzéssel ellátott réz mandzsettagombok viszont egész másról mesélnek, jóllehet ez a történet is ugyanolyan borzalmasan végződik. A 29-es sorgyalogság, Louis Loison tábornok balsorsú hadosztályának és Pierre Augereau marsall XI. (tartalék) hadtestének egy része csak december fagyos első napjaiban indult el nyári ruházatban Litvániába, hogy megmentse, ha tudja, a Grande Armée maradványait. Mivel az 1809-es wagrami csatában ez a sereg szinte teljesen megsemmisült, 1812-ben főként 18 éves újoncokból állhatott. Az ember eltűnődik: vajon ez a férfi (vagy inkább fiú) egy futó pillanatra láthatta-e Napóleon acél szántalpakra szerelt, „hermetikusan lezárt hintaját”, amikor az egy holdfényes éjszakán elsuhant Szmorgoni falu mellett, néhány méternyire a kozákoktól? A császár – akit ezért, úgy tűnik, egyetlen embere sem bírált – egyszerűen otthagyta katonáit, hogy az összeomlás hírét megelőzve érjen Párizsba, és új hadsereget toborozzon. Amikor Vilnius külterületén kis időre megállt egy kávéháznál (nápolyi pikásokból álló kíséretéből mindössze öten jutottak el odáig), ő maga is „vacogott és reszketett”.

Dicstelen halál

Talán éppen a 29-es volt az egyik alakulat azok közül, amelyeket Sir Robert Wilson (brit összekötő tiszt) egy kolostor-kórházban látott. Wilson elmondása szerint ez a kórház „a legszörnyűbb és legvisszataszítóbb látványt nyújtotta. A folyosókon mintegy hét és fél ezer holttest volt halomba rakva; úgy feküdtek egymáson, mint az ólomtömbök. Hullák hevertek szanaszét. Az összes kitört ablakot és a falak réseit emberi lábfejekkel, lábszárakkal, karokkal, kezekkel, törzsekkel és fejekkel tömködték be, elzárva a levegőt a még élőktől.”

Emberünk holttestét az úszó jégtáblákkal borított Vilija folyóba dobták, hogy a víz lesodorja a Nyemanba, onnan pedig a Balti-tengerbe.

A későbbi – orosz, porosz, lengyel, náci, szovjet – megszállók igyekeztek kitörölni a litvánok emlékezetéből nemzeti múltjukat. A mai litvánok az égvilágon semmit sem tudnak ezekről a szörnyű eseményekről, amelyek cseppet sem váltak az Empereur, illetve lovasságának elbűvölő gigerli vezére, Joachim Murat marsall dicsőségére. A kísértet-hadsereg parancsnokságával megbízott jóképű nápolyi király, I. Joachim, azaz Joachim Murat marsall, Napóleon sógora egyszerűen pánikba esett és elmenekült, mondván: „Nem fogok benn ragadni ebben a biliben.” Végül Michel Ney marsallra, „a bátrak bátrára” maradt, hogy az utolsó túlélőket átterelje a Berezina folyón.

A Berezinától a Nyemanig még sok feltáratlan napóleoni tömegsírnak kell lennie. A túlélők mindnyájan Vilniuson haladtak át: az elsők 1812. december 8-án, kedden este értek Vilnius városkapujához. Sok vérfagyasztó részletről, sok borzalmas sorsról árulkodnak ezek a sírok, amelyeknek a feltárása teljesebbé teszi a képet, hogyan is végződött Napóleon oroszországi kudarca.

Halál Vilniusban

Az alábbi idézetek Paul Britten Austin 1812: The Great Retreat (1812: A nagy visszavonulás) című könyvéből, a Napóleon oroszországi hadjáratáról szóló mű harmadik, befejező kötetéből valók.

Vilnius városkapuja „szűk, mély és boltozatos”. Előtte fagyoskodó emberek egyre nagyobb tömege gyülekezik. A kapun átjutni több mint egy óráig tart. Victor Dupuy ezredesnek – akit öt hónappal ezelőtt a nyitott ablakokból nézelődő lengyel hölgyek tapsviharral köszöntöttek, amikor bevágtatott Vilniusba – most várnia kell, hogy a kaput kinyissák. „A kimerültségtől és álmosságtól elgyötört, fagyási sérülésekben szenvedő” ezredesnek minden vágya, hogy leülhessen. A 7. huszárezredben szolgáló tiszttársai azonban tudják, hogy ez a halálát jelentené, ezért nem hagyják leülni, inkább fel-alá sétáltatják, hogy vérkeringése helyreálljon: „Arra haladt el a nápolyi király – emlékezett vissza Dupuy ezredes. – A velem lévő tisztek élén elébe álltam és tisztelegtem. Ő megismert engem, és intett, hogy kövessem. Előtte kinyílt a városkapu, és mi, szorosan a nyomában haladva, beléptünk rajta.”

A szerencsétlen menetoszlop eleje megindult befelé a városba. „Mindenki – tábornok és közkatona – egyként nyomult be az első megfelelőnek tűnő házba, megkeresték benne a legmelegebb lakást, lefeküdtek, és valami ennivalót hozattak maguknak. Az erősebb kiszorította a gyengébbet. A tábornokok és a tisztek, ha volt még valami tekintélyük, a közkatonákat arra kényszerítették, hogy engedjék át helyüket, ha az csupán egy szoba vagy egy ágy volt is. A város bizonyosan leégett volna, ha nem csupa kőházból áll.”

Az a ház, amelyet Boulart őrnagy talált magának, egy vargáé volt, és előtte már elfoglalta egy régi ismerőse – Lignières százados az 1-es gárdavadászoktól. A „hidegtől haldokló” Boulart-t beengedték. Ám a szokatlan, túlzott meleg is végzetes lehet: „Jaj annak, aki – miután tagjai a hidegtől elgémberedtek, elsődleges testi funkciói jóformán leálltak és teljesen érzéketlenné vált a külső ingerekre – hirtelen belép egy túl meleg szobába! [Testének] fedetlen vagy megfagyott, a keringési központoktól távoli részeit üszkösödés támadja meg, amely azonnal kiütközik, és olyan sebességgel hatalmasodik el rajta, hogy a folyamat szemmel követhető. De akadt olyan is, aki valószínűleg az agyában vagy a tüdejében kialakult ödéma miatt hirtelen megfulladt. Úgy halt meg, mintha megfojtották volna.”

(A Napóleon oroszországi kudarcáról szóló összeállítás a BBC History Magazin 2012. augusztusi számában olvasható.)