Melinda, Vivien
-4 °C
3 °C

A vaskézzel irányító vörös eminenciás

2012.12.04. 17:01
370 évvel ezelőtt, 1642. december 4-én hunyt el a francia királyság egyik legkeményebb kezű vezetője, aki kisnemesi származása ellenére királyokra, egyházi főméltóságokra és arisztokrata hadvezérekre is rá tudta erőltetni az akaratát.

Richelieu bíborost a legtöbben – feltehetően id. Alexandre Dumas örökzöld regényéből, A három testőrből – ármányos, megátalkodott cselszövőként ismerik. A regényalakot ihlető férfi Armand Jean du Plessis de Richelieu néven 1585-ben született, és végül 57 évesen halt meg. Becsvágyó kisnemesi családban élt: apja marsallságig vitte, ő pedig nem érte be a bíborosi címmel, XIII. Lajos szinte teljhatalmú főminisztere lett. A rossz nyelvek szerint V. Pál pápa már a fiatal Richelieu-ben meglátta a később kiteljesedett jellemvonásokat. „Nagy gazember lesz belőle” – mondta a hírek szerint.

Ez azonban nem ment egy csapásra, ugyanis a leendő bíboros apja, François du Plessis örökség helyett inkább adósságokat hagyott maga után, amikor elhalálozott – a kis Armand ekkor mindössze ötéves volt. Szülei harmadik fiaként a papi pályán próbált érvényesülni, és alig 22 éves volt, amikor – pápai diszpenzációval, amelyre szokatlanul fiatal kora miatt volt szüksége – püspökké szentelték, de korántsem ült tétlenül luçoni egyházmegyéjében: mindent elkövetett, hogy mielőbb észrevetesse magát az udvarral.

Katolikusok és hugenották

IV. Henrik figyelt fel rá egy különösen jól sikerült prédikációja miatt, és miután a királyt 1610-ben François Ravaillac szerzetes meggyilkolta, a kiskorú XIII. Lajos helyett régensként uralkodó Medici Mária kegyeibe férkőzött. Pár évre rá, 1614-ben már a rendi gyűlésben kamatoztatta tehetségét, ahol a papság szóvivője lett. Az anyakirályné 1616-ban államminiszterré nevezte ki – pártfogója nem más volt, mint Concino Concini, a királyné kacskaringós előéletű és tragikus sorsú kegyence –, és megtette a külügyek irányítójává.

Szerencsecsillaga azonban leáldozott, amikor Concinit a XIII. Lajos kegyeltje, Luynes hercege által vezetett nemesek kezdeményezésére a király testőrei letartóztatták, és „ellenszegülése” miatt háromszor fejbe lőtték, majd a biztonság kedvéért még le is szúrták, holttestét pedig a párizsi csőcselék szaggatta szét, felesége és vagyona pedig szintén a nemesek bosszújának esett áldozatul. Máriával együtt Richelieu is az udvarból való távozásra kényszerült, ám Luynes halálával ismét megnyílt előtte a felemelkedés útja: egy évre rá bíboros, 1624-ben pedig előbb a minisztertanács tagja, majd főminiszter lett.

Befolyása ettől kezdve meghatározta a királyság kül- és belpolitikáját, és bár a hugenottáktól a parasztokig, a főnemesektől egészen XIII. Lajos királyig sokakat magára haragított, mindig páratlan politikai éleslátásról tett tanúbizonyságot, és a szálakat ügyesen mozgatva Franciaországot meghatározó hatalommá, magát pedig nélkülözhetetlenné tette. Az uralkodó egyébként nagyon nem kedvelte Richelieu-t – szellemi fölénye kifejezetten bosszantotta. Ennek ellenére felismerte, hogy senki más nem képes Franciaország és királyának érdekeit jobban érvényesíteni, mint a vaskezű bíboros.

Igazságtalan volt hozzá a sors, és legfőképpen Dumas. Szinte példa nélkülien sikeres politikus és államférfi volt: legyűrte a hugenotta ellenállást, de megújította a protestánsok vallásszabadságát, nagy jelentőségű katonai sikereknek volt a kovácsa, és óriási diplomáciai eredményeket ért el – voltaképpen ő volt a kezdeti francia „gloire” kulcsfigurája. A nevéhez fűződik La Rochelle hugenotta erődítmény A három testőrből jól ismert ostroma és kiéheztetése, amelynek során mind a hitsorosaik segítségére érkezett angolokat és Buckingham hercegét, a kikötőben emelt gát segítségével pedig az élelmiszer- és utánpótlás-szállítmányokat is sikeresen távol tartotta az ostromlottaktól – de még arra is volt gondja, hogy a sikert XIII. Lajos a maga érdemének érezhesse, amikor seregei élén bevonult a kiéheztetett városba.

Bár az 1627 és 1628 között lezajlott ostromot a helyi lakosok alig egyötöde élte túl, Richelieu-t az utókor mégsem tartja véreskezű zsarnoknak: az alès-i ediktumban a király megszilárdította a hugenották szabad vallásgyakorlásra vonatkozó jogát, ám addig élvezett katonai és politikai hatalmuktól megfosztotta őket, erődítményeiket le kellett rombolniuk. Ezzel Richelieu jó időre véget vetett a több évtizedes vallásháborúknak: a 17. század utolsó harmadáig, XIV. Lajos erőszakos hugenottaüldözéséig megnyugodtak a kedélyek.

Háborúk és ármányok

A „vörös eminenciás” a külpolitikában is az óvatos, körültekintő lépések híve volt, de ha a szükség úgy hozta, nem félt az asztalra csapni: Franciaország a harmincéves háborúban (1618–1648) úgy tudta összekovácsolni a Habsburg-ellenes koalíciót, hogy 1635-ig hadviselő félként be sem kapcsolódott a háborúba. Céljai érdekében még a német protestáns fejedelmeket és a svéd királyt, II. Gusztáv Adolfot is megnyerte a szent ügynek – reálpolitikusi vénája, a katolicizmus „elárulása” és a háború miatt kivetett adók azonban nem tették túl népszerűvé belföldön sem, ezért 18 évig tartó főminisztersége alatt számos ellene szervezett összeesküvést kellett kijátszania.

Széles nemzetközi kapcsolatrendszerében az erdélyi politikával is kapcsolatba került: előbb Bethlen Gábort, majd I. Rákóczi György fejedelmet próbálta megnyerni Habsburg-ellenes céljaihoz. Az irodalom és a művészet felkarolásában is szerzett érdemeket szerzett magának – egyebek között megalapította a francia akadémiát, melynek a francia nyelv fejlesztését szabta fő feladatául: azét a nyelvét, amely az ő fáradozásainak köszönhetően lett Európa-szerte a diplomácia elismert nyelve.

A gyerekkorától sokat betegeskedő – 20 évesen állítólag még a kankó keserveivel is megismerkedő – Richelieu köszvénytől elgyötört teste 1624. decemberének negyedik napján pihent meg örökre. Előbb azonban Mazarint nevezte ki utódjául, aki haláláig a Napkirály főminisztere lehetett, és tántoríthatatlanul követte a Richelieu által kijelölt ösvényt.

A Napkirály apja, XIII. Lajos ugyanis mindössze öt hónappal élte túl bíboros-főminisztere halálát. Utolsó levelei egyikében Richelieu állítólag így búcsúzott pártfogójától: „Vigaszomra szolgál, hogy őfelsége királyságát dicsőségének és hírnevének csúcsán hagyom el.”