Emma
-2 °C
6 °C

Ehnaton fáraó, a reformer zsarnok

2012.12.06. 15:26
A sors iróniája, avagy a szépség diadala, hogy Nofertiti személyisége szinte elhomályosítja férjének, Ehnatonnak az ismertségét. A fáraóval saját utókora sem volt kíméletes: szabályosan kitörölte a történelemből. Nicholas Reeves, az Etoni Egyetem kurátora cikkében bemutatja, hogy nem is ok nélkül - a fáraó ugyanis inkább volt könyörtelen zsarnok, mint meg nem értett reformer.

Észak-Egyiptomban, az i. e. 1370-es évek egy meg nem határozott napján Tije „nagy királyi hitves”, III. Amenhotep fáraó felesége gyermeket szült. Másodszülött lévén erről a később szokatlanul érdeklődő természetű és némiképp beteges alkatú fiúról senki sem gondolta volna, hogy uralkodni fog. Lehet, hogy Egyiptom szempontjából jobb is lett volna.

A modern világban ki így, ki úgy ítéli meg Ehnatont – a történelmi értelmezések egyik végletén a szelíd, egyistenhívő, Krisztus-szerű alak áll, ahogy James Henry Breasted amerikai egyiptológus hirdette egy évszázaddal ezelőtt, a másikon pedig az újabb kutatások könyörtelen diktátora. Jóllehet a történetírás megosztott, az ókori források jóval egyértelműbbek. Az egyiptomiak nem sok csodálnivalót találtak a fáraóban.

Uralkodása annyira bomlasztó volt, eszméi olyan rettegéssel töltötték el a társadalom bizonyos rétegeit, hogy szó szerint kitörölték a történelemből. Szobrait megcsonkították, nevét kivésték, emlékműveit lerombolták. Ehnaton megszűnt létezni, és el-amarnai romvárosának kétszáz évvel ezelőtti felfedezéséig a teljes feledésbe merült.

A fáraó bűne az volt, hogy felülről indított forradalmi reformokat – az ókori világ egyik legmaradibb országában. Egyiptom hagyományos isteneinek kötelező megtagadásával a fáraó évezredek vallását érvénytelenítette egy csapásra; a régi idők számtalan és sokféle kultuszának helyébe egyetlen isteni lényeg ellenszenves kizárólagosságát állította: Atonét, a napkorongét. A birodalom nem tudott mit kezdeni ezzel az új istennel, és bomlásnak indult; a templombezárásokkal elbizonytalanított gazdaság megrendült. De miért tette ezt Ehnaton?

Ehnaton ritka betegsége

Kétség nem férhet hozzá, hogy Ehnaton erős jellemű és páratlanul széles látókörű ember volt, tőle eredt az uralkodására jellemző szokatlan művészeti stílus, és ő a szerzője az ókor egyik legkifinomultabb irodalmi alkotásának, a Naphimnusznak. Testi adottságok tekintetében azonban korántsem állt ilyen jól – ami azt illeti, külseje kimondottan előnytelen volt. Cyril Aldred művészettörténésznek az egyénítettebb ábrázolásokat elemző Ehnaton-leírása is jól alátámasztja ezt: „A királyt… kopaszodó homlokkal, barázdált, beesett arccal, hosszú orral, vaskos ajkakkal, ferde vágású szemmel, hosszan lefittyedt állal és megnyúlt képpel ábrázolták… A nyak szikáran és inasan meredt elő a hangsúlyos kulcscsontok közül… A melle kidudorodott, a hasa lógott, és pipaszár lába dagadt combban és terjengős ülepben végződött.”

„A kóros rútság és idegi hanyatlás szüleménye” – ítélkezett a német egyiptológus, Walther Wolf. És minden valószínűség szerint Ehnaton valóban beteg volt, valami olyan ritka, genetikus betegségben szenvedhetett, mint a Marfan-szindróma, amelynek mellékhatásai közé sorolandók a vakság és a heveny szív- és érrendszeri összeomlás.

Ezért a megjelenésében és tetteiben egyaránt különc Ehnatont hajlamosak vagyunk úgy elintézni, mint zseniális, de nem erre a világra való pancsert, aki Neróhoz hasonlóan citerázgat, miközben a fővárosa lángokban áll. A forrásoknak azonban más olvasata is lehetséges. Talán Ehnaton korántsem cselekedett oktalanul, hanem hidegvérrel követett egy átgondolt tervet.

Ha így van, akkor az új isten Ehnaton általi beiktatása csak a végső szakaszát jelentette egy még az előző évszázadban megalkotott stratégiának: egy kiszorítósdinak, ami nem valami bolond elméleten alapult, hanem Egyiptom legkorábbi uralkodóinak hagyományain.

A papság árnyékában

Az egyiptomi Újbirodalom (i. e. 1550–1070) történetének visszatérő témája a trón és az egyiptomi főisten, Amon papsága közti küzdelem a világi hatalomért. A thébai Amon-papság támogatásának köszönhetően I. Thotmesz és XVIII. dinasztiabeli elődei káprázatosan sikeres hadjáratokat vezettek, és a tűzzel-vassal megteremtett birodalomba befolyó adóbevételek nyomán a főisten papságának befolyása rohamosan nőtt. Amon felkentjei végül már valóságos állam voltak az államban, és még több hatalomra törtek.

Ezeknek a szunnyadó törekvéseknek a hordereje először száz évvel Ehnaton kora előtt mutatkozott meg, amikor Amon papjai egy trónkövetelőt támogattak, Hatsepszut királynőt, akinek mondvacsinált hatalmi igénye másfél évtizeden át útját állta az igazi örökös, III. Thotmesz trónra lépésének. Ez idő alatt a királynő szemlátomást buzgó bábja volt Amon papjainak – és buzgó szeretője egy főhivatalnoknak.

A függönyt felemelve láthatóvá válik egy sor túlságosan is gyarló uralkodó – és egy királyság, ahol az egyiptomi templomfalakon olvasható fellengzős propaganda dacára valójában nagyon is dróton rángatva gyakorolták a hatalmat. Ez a felállás egy darabig még folytatódott. A Hatsepszut királynő-epizód után azonban a helyzet határozott, bár óvatos kezelése figyelhető meg; amit Hatsepszut utódai megtehettek az ilyen papi közbeavatkozások megakadályozására, azt nyilvánvalóan meg is tették. Különböző eszközökkel hárították el a veszélyt: most először közölték nyomatékosan a nyilvánossággal, hogy a fáraónak leszármazottja van, szám szerint hány, és évekig nem emeltek egyetlen királynét sem az ugródeszkát jelentő, befolyásos főfeleségi rangra.

Elővették az ősi törzsi rivalizálás ütőkártyáját is. Az Amon-papság hatalmának semlegesítésére egy északi főpapot neveztek ki a déli istenkultusz vezetőjének. Hasonló szellemben és ennél is látványosabb módon a fáraói hatalom leglényegét kezdték gyökeresen átértékelni. A cél, amelyre valamennyi Hatsepszut-utód tört, a királyság újraszervezése volt egy tartósabb, erősebb teológiai alapon; határozott visszatérés figyelhető meg a piramisépítők korának értékeihez, amikor a fáraó isteni mivolta megkérdőjelezhetetlen volt, és a mennyekben a legfőbb hatalmat a napisten Ré testesítette meg – Amon még ősibb vetélytársa északon.

Aton színre lép

IV. Thotmesz idejére, két uralkodóval Hatsepszut után a fáraók egyre növekvő mértékben közeledtek ehhez a napkultuszhoz, és III. Amenhotep (IV. Thotmesz fia és Ehnaton apja) uralkodásának végére további drámai változás történt. A hitvallás szerint az egyiptomi fáraó lelke a túlvilágon egyesül Atonnal, Ré eleven energiájával; immár viszont – vélhetően azon a ponton, amikor Ehnaton a hatalom legmagasabb fokára lépett, és társuralkodó lett az apja oldalán – III. Amenhotep még életében elérte ezt a státust.

Amikor az öreg fáraó meghalt, újabb változás következett be: Aton új és furcsán testetlen formában mutatkozott meg: nem mint sólyomfejű ember, hanem mint napkorong, amely éltető sugarait Ehnatonra és családjára szórja, és a hieroglifákon is megjelent az isten nevét tartalmazó két kartusban, a királyi titulatúra oválisában.

A következtetés kikerülhetetlen: III. Amenhotep és a fia forradalmi istene egy és ugyanaz – az idősebb fáraó halálban testet öltő napistensége egy elvont ikonográfiában megfelel az ő új testetlen állapotának. Ehnatonnal most az apja képviseli a napot a földön, társuralkodásuk folytatása biztosítva van.

Apja, vagyis Aton megdicsőítésével Ehnaton eleinte Thébában, az Amon-kultusz központjában próbálkozott. A régi isten városa, mint egy feliratból tudjuk, új nevet kapott: Aheten-Aton, „Aton láthatára”. És a fáraó elhatározta, hogy itt, Amon birodalmának kellős közepén, benne a hatalmas karnaki templomvárossal, egy sor hatalmas, az ég felé nyitott építményt emel új istene tiszteletére.

De a feladat nem teljesült: Ehnaton tervei nyilván erős ellenállásba ütköztek. „Ez rosszabb volt – jegyzi fel a fáraó az el-amarnai határsztéléjén lévő alapító rendeletében –, mint amit valaha fülével hallott bármely király, aki magára öltötte a [felső-egyiptomi] fehér koronát.” Hogy mi az az „ez”, azt nem fejtette ki, de gyaníthatjuk, hogy valami fenyegetés hangzott el, melynek következtében Ehnaton úgy döntött, hogy felszedi a jelzőkarókat, és északabbra, barátságosabb területre hurcolkodik.

Bölcs húzás volt, amivel már korábban is éltek, nevezetesen I. Amenemhat, a XII. dinasztia alapítója: hogy kikerülje az általa frissen megbuktatott kormányzat érdekeltségeit, új fővárost alapított, Itj-Tauit Fajjúmban – röviddel azelőtt, hogy megölték. Azzal, hogy Thébát otthagyta Amon papjainak, Ehnaton hasonló módszerrel igyekezett megszabadulni legfőbb ellenzékétől; úgy remélte, a még maradék morgolódást elcsitítják az új istenváros felépítésében kínálkozó lehetőségek.

El-Amarna, az új főváros

Ehnaton új fővárosa szűz területet tört fel Közép-Egyiptomban: el-Amarnát. A szokásos név egyik változatát viselte: Ahet-Aton, „Aton láthatára”. A fáraó eltökélte magát, hogy amit nem tudott elérni Thébában, véghezviszi birodalma szívében. Ez az Ahet-Aton valóságos oázisa lesz a művészeteknek – és a kormányzásnak.

Ehnaton halála után Ahet-Aton hamarosan elnéptelenedett, és igazából sohasem telepítették be újra, így az ókori város nagyrészt ma is áll: romos házaival és templomaival, választékosan díszített üres sírboltjaival és persze a nagy határsztélék sorozatával, amelyek kijelölik kiterjedésének szegélyeit.

Mindegyik ilyen sztélére felvésték az alapító rendelet egy változatát; a kor eseményeiről szerzett ismereteink többségét ezekből merítjük. Az emlékműveknek azonban nemcsak a felirataik, hanem a térbeli elrendezésük is beszédes: ha összekötjük őket, a legfőbb el-amarnai vallási kegyhely, a nagy Aton-templom alaprajzát adják ki gigászi méretekben. Ehnaton új városát szemlátomást egyetlen hatalmas vallási építménynek álmodták meg. Még meglepőbb, hogy ennek a „templomnak” maga a királyi sír volt a gyújtópontja: keleten a szirtek közti hasadék mögé helyezték el, amelyen át Aton naponta újjászületett.

Azzal, hogy a királyi sír Ehnaton építészeti rendszerének létértelme, az amarnai vallás kézzelfogható alapot és rendkívüli megerősítést nyert, sőt. Ebben az új hitelméletben a királyi sírt nemcsak magának Ehnatonnak szánták: mint Aton újjászületésének színhelye, azt a pontot is jelentette, ahol naponta újjászületik Egyiptom valamennyi királya, az összes múltbéli, jelenlegi és jövőbeli egyaránt, aki csak végleg eggyé vált vagy válik a napkorong lényegével.

Aton kultusza magának a királyságnak a kultuszaként formálódott meg. Ehnaton vallása egy általános felszólítás volt az ősök tiszteletére, végső aktusa pedig annak a királyi fennhatóságnak a megerősítése, amelyet Hatsepszut gyalázott meg egy évszázaddal korábban azzal, hogy átjátszotta Amon haszonleső papjainak.

Rettegés, halál és feledés

Új vallás, új művészet, új székváros, új álmok – ezek bizonnyal mámorító napok voltak. De a kezdeti izgalom elmúltával a nép ott találta magát kábán, a szellemi bizonytalanság tengerében hányódva. A régi vallás áthatotta és irányította az egyiptomi élet és halál minden mozzanatát – és most eltűnt. Ehnaton istene távoli isten volt, ígéretei ködösek, isteni jelenléte fönn az égen mindenki számára látható, de csak a prófétáján, a fáraón keresztül elérhető; a fáraó imádta az istent, és a nép imádta a fáraót. A husángforgató katonaság által keményen sakkban tartott egyszerű ember nem sok reményt fűzhetett a változáshoz.

És egy ponton, valamikor Ehnaton uralkodásának nyolcadik és tizenkettedik éve között a dolgok még rosszabbra fordultak. Új fővárosának biztonságából a fáraó könyörtelen üldöző hadjáratba kezdett Amon és hitvese, Mut ellen: elrendelte, hogy véssék ki arcmásukat és nevüket, ahol csak léteznek Egyiptom-szerte. Ez igazi és tapintható félelmet gerjesztett az egyiptomi nép körében, mert nemcsak Amon nevének sértő hieroglifáit tüntették el Egyiptom nyilvános emlékműveiről: mint az ásatások tanúsítják, olyan apró személyes tárgyak, mint kozmetikai tégelyek és szkarabeuszok is áldozatául estek ugyanannak a könyörtelen pusztításnak. Attól való félelmükben, hogy ilyen tilalmas tárgyakat találnak a birtokukban, a tulajdonosok maguk vésték vagy csiszolták ki az Amon nevét kifejező felségsértő írásjeleket, még a régi fáraó királyi titulusait tartalmazó legkisebb kartusok oválisaiból is.

A rémült öncenzúrának és a talpnyaló lojalitásnak ezek a megnyilvánulásai baljós jelei az országon eluralkodó üldözési mániának. Nem elég, hogy az utcákon hemzsegtek a fáraó verőlegényei – husángos núbiaiak és ázsiaiak, ott látszanak mindenütt a korszak domborművein –, úgy tűnik, az embereknek a rosszindulatú besúgók veszélyével is szembe kellett nézniük.

És a csúcspont után – néma csend. Ezeknek az utolsó éveknek az eseményeiről gyakorlatilag semmit sem tudunk; a korszak nem annyira robajjal zárult, mint inkább sóhajjal. Az uralkodás tizenhetedik évére mindennek vége: Ehnaton meghal, hamarosan eltemetik, egy gazdaságilag és szellemileg összeomlott országot hagyott örökül. Atonnak még az eretnek fáraó halála előtt bealkonyult, és hamarosan újra előtérbe kerültek Amon és a régi istenek, mint azt Tutanhamon hagyományos temetkezése is tanúsítja.

(A cikk a BBC History magazin 2012. áprilisi számában jelent meg.)