Cecília
7 °C
12 °C
Index - In English In English Eng

Éhezés az első világháborús fronton

2012.12.18. 19:09
Az első világháborúban résztvevő antant katonák közérzetét az Essexi Egyetem tanára, Rachel Duffett nemrégiben megjelent tanulmányai szerint a tankok és a harci gázok mellett olyan hétköznapi bosszúságok is legalább annyira befolyásolták, mint a szegényes fejadagok és az egyhangú táplálkozás. Voltak olyan brit katonák is, akik főleg emiatt érezték kínszenvedésnek a háborút – ám aki résen volt, könnyen enyhíthette a gyomrára nehezedő nyomást.

Az első világháborús brit katonák az orvlövészek, a srapnelek, a gránátok és a harci gáz folyamatos fenyegetésével néztek szembe, ám Rachel Duffett a 20th Century British History című szakfolyóiratban megjelent tanulmánya, valamint a témáról szóló kötete (The Stomach for Fighting: Food and the Soldiers of The Great War, Manchester University Press 2012) szerint, ha valami, akkor az élelmezés vagy annak hiánya tudta igazán kétségbe ejteni őket. A történész korabeli forrásokból, naplókból, levelekből és visszaemlékezésekből szűrte le következtetéseit, szinte első kézből tudósítva a lövészárkokban uralkodó hangulatról.

A nyugati frontról hazaküldött egyik 1917-es levelében Oswin Creighton tiszteletes például a következőket írta: „A gyomor igen különleges szerepet tölt be az életben. Megbénít és elkábít bennünket, a rabjai leszünk. A közlegényekkel a fejadagról, a tisztekkel ételekről és borról társalgunk a legtöbbet.”

Kegyetlen angolok

A nyugati frontot 1918 márciusára elözönlő 1 828 098 brit katona élelmezése nem volt túl egyszerű feladat – és a szerző szerint ezzel nem is tudott mindig megbirkózni a hadsereg. A vallon Mons városkából történő 1914-es gyors visszavonulás, valamint a németek 1918-as tavaszi offenzívája idején például az élelmiszer-utánpótlás komoly kívánnivalókat hagyott maga után. De még az állóháborús időszakok alatt is előfordult, hogy nem érkezett meg a szállítmány. A probléma a szerző szerint „azokon a frontszakaszokon volt a legnagyobb, amelyek a legtávolabb estek az anyaországtól, és ahová a melegétel-szállítás nem volt kivitelezhető, a hideg élelem pedig nem mindig jutott el időben.”

A komoly hadtörténeti munkák nem igazán fordítanak nagy figyelmet erre a tényezőre, ám a túlélők visszaemlékezései rávilágítanak arra, hogy az élelemhiány – vagy akár a változatosság hiánya – milyen erőteljes pszichológiai hatással volt a férfiakra, akiknek a számára „az étkezés a rendelkezésükre álló kevés rekreációs lehetőség egyik megengedett formája volt.” S.T. Eachus közlegény a következőket írta erről: „Sokat hallottunk a németek által elkövetett szörnyűségekről, de a britek bizonyos szempontból ugyanolyan rosszak és kegyetlenek voltak velünk, hiszen több hét is eltelt, amíg másfajta körítést kaptunk, néha pedig egyáltalán nem kaptunk ilyesmit.”

Élelmes bakák

Mihez kezdhetett az éhes katona? Minden az élelmességén múlott. Duffett említést tesz egy különösen találékony bakáról, George Hewinsről, aki a támaszponton pusztán azért bonyolódott viszonyba egy asszonnyal (akinek szerencsére fogalma sem volt arról, hogy a katona házas és gyerekei is vannak), hogy biztosítsa a maga számára a megfelelő édesség- és csokoládé-adagot.

Más katonák úgy döntöttek, hogy diétájukat a környező településekről és farmokról egészítik ki. A parasztok veteményeskertjei, burgonyaültetvényei, háziállatai mind a bendőjük megtöltésén fáradozó katonák potenciális áldozatai lehettek.

A háború végére egyesek már szinte „művészi” fokon űzték a dézsmálást. „Tankos” Taylor közlegény arról számolt be, hogy lopott kézigránátokkal szokott halászni, Billy Congreve őrnagy pedig az ágyútűzben elpusztult malac további sorsáról tudósított („Újdonság az étlapon! Srapnelben sült sertéshús!”). T. Daziel közlegény pedig a naplójának „szégyenszemre bevallotta, hogy amikor őrségben volt, az áthaladó francia munkásoktól vette el a kenyeret”.

A hadügyminiszter Lord Kitchener hiába adta parancsba a hadseregnek, hogy ne tűrje a fosztogatást, a folytonos élelemhiány és a háborús idők újfajta etikai kódexe miatt a tisztek aligha mutattak hajlandóságot arra, hogy megbüntessék, akit lopáson kapnak. Duffett szavaival: „A katonák a francia és belga lakosságot arra kényszerítették, hogy osztozzanak a javaikon, abban az őszinte hitben, hogy egy-két almát vagy csirkét igazán áldozhatnak rájuk, ha már ennyi brit vér folyt az érdekükben.”