Lukács
8 °C
22 °C
Index - In English In English Eng

Hitler magához ragadja a hatalmat

2013.01.30. 17:07
Nyolcvan éve, 1933. január 30-án Adolf Hitler letette a kancellári esküt, miután Hindenburg államfő kisebbségi kormány megalakításával bízta meg a náci pártvezért. Ez volt a névleg még létező német demokrácia záróakkordja.

Mussolini 1922-es római bevonulásával ellentétben Hitler – bár az SA és az SS rohamcsapatai egy rövid időszakot leszámítva már évek óta kedvükre randalírozhattak a német városokban – különösebb erődemonstráció nélkül, de az olasz fasiszta vezérhez hasonlóan törvényes keretek között alakította meg első kormányát, és lett Németország kinevezett kancellárja. Hatalomátvételéhez közvetve a szavazófülkéken keresztül nyílt meg az út, ám a még mindig kisebbségben lévő náci párt, az NSDAP elsősorban olyan háttéralkuknak köszönhette a kormányzati pozíciót, amelyek mögött Hitler elsöprő és megalkuvást nem ismerő hatalomvágya, de főként néhány rövidlátó német államférfi és gazdasági potentát baklövései, és természetesen az első világháborúban győztes hatalmak félresikerült békefeltételein túl a demokráciából is kiábrándult tömegek aktív vagy passzív támogatása állt.

A náci diktátor életútjának elemzői, többek között Ian Kershaw és Ormos Mária a korszakkal foglalkozó más történészekkel együtt felhívják a figyelmet arra, hogy az 1929–1933-as gazdasági világválság, a győztes hatalmak elhibázott és egyoldalú jóvátételi politikája, valamint a zavaros német belpolitikai helyzet (egyéb fontos tényezők mellett) egyaránt kiváló gyúanyagot szolgáltatott egy Adolf Hitlerhez hasonló, gátlástalanul törtető és a társadalom legtöbb rétege számára vonzó rendpárti és sikerorientált alternatívát kínáló karizmatikus politikus felemelkedéséhez.

A náci vezér akkor ért a hatalom csúcsára, amikor a demokráciából való kiábrándultság és a levitézlett politikai garnitúrák iránt érzett csalódottság a leghevesebben tombolt, és a gazdasági krízisből való kilábalás még csak hiú reménynek látszott. Hitler a végsőkig kijátszotta egymás ellen a parlamenti erőket, a Reichstagban pózoló barnaingeseivel aláásta az egymást követő, csekély társadalmi hátszéllel rendelkező gyengekezű kormányokat, utcai verekedéseket provokáló és gyilkoló osztagaival pedig a biztonságérzet illúziójától is megfosztotta az embereket. És bár az egymást követő parlamenti, tartományi és elnökválasztásokon Goebbels jól szervezett korteshadjárataival és a nagytőkések meghatározó csoportjaival a háta mögött még az egyszerű többséget sem sikerült maga mögé állítania, rendíthetetlenül menetelt a kormányrúd és a demokrácia felszámolása felé.

Az első lépések

1929-ben – amikor Hitler lényegében végleg leszámolt minden pártbéli ellenfelével – a Németország számára is pusztító erejű gazdasági válság előjeleként a német munkanélküliség rohamosan emelkedett, és már elérte a 3 millió főt. Két évvel később a munkanélküliek száma 5 millióra nőtt, 1932 elején pedig előbb 6, majd 8 millióra duzzadt. Bár a jóvátétel ellen szervezett nacionalista népszavazás kísérlete szánalmas kudarcba fulladt, Hitlert a német nemzeti erők partnerként kezdték kezelni, a náci rohamosztagosok létszáma 100 ezerre, a párt tagjaié 170 ezerre nőtt, s már egy egy-két pénzember is kezdett fantáziát látni a nácik dotálásában.

Eközben Coburgban megválasztották az első náci polgármestert, Türingiában pedig az első náci minisztert. Hitler faji alapokon nyugvó erőszakos víziója (amely felől már az 1925 és 1927 között megjelent Mein Kampf sem hagyhatott volna kétséget az írni-olvasni tudók körében) megszilárdult, ám propagandistáival szemben Hitler sohasem választási ígéretlicittel kívánt tömegbázist építeni. Szuggesztív előadói stílusával, a minden társadalmi rétegnek egyaránt előnyös, ám konkrétumokat nélkülöző közös nemzeti érdekek hangoztatásával, a hajdani és jövőbeli német nagyság felemlegetésével, a csalódottság és pesszimizmus felkorbácsolásával és meglovagolásával, a faji és közéleti ellenségkép megrajzolásával, továbbá a pápai csalhatatlansággal egyénértékű politikai csalhatatlanság dogmájával ragadta meg a tömegek képzeletét.

Ezalatt kortesei fűt-fát megígértek a munkásoknak, a parasztoknak és a középrétegeknek, a mézesmadzag mellett a testi fenyítéstől sem riadva vissza. Ám maga Hitler mélyen megvetette a választókat, és cseppet sem érdekelték a szociális kérdések, joviális is csak azzal volt, akitől pénzt, politikai támogatást vagy kedvező hírverést remélt: kizárólag a hatalom megragadása és egyszemélyes víziójának beteljesítése hozta lázba. (Hitler milliókat rabul ejtő sötét karizmájáról lásd cikkünket itt.)

Törékeny demokrácia

Az 1930. szeptember 14-i választások az NSDAP földindulásszerű sikerét hozták: a két évvel azelőtti 810 ezerről 6,4 millióra nőtt a párt támogatottsága, és a Reichstag 575 képviselőjéből 107 bújt barna ingbe, hogy aztán minden lehető módon szétzilálja az érdemi parlamenti-kormányzati munkát. Ez még Hitler álmait is felülmúlta. A kommunisták és a nácik erősödő tábora jól jelezte: a németeknek kezd elegük lenni a semmire sem jó demokráciából. Hitler jól értette ezt a nyelvet: egyre kíméletlenebb küzdelembe fogott annak érdekében, hogy az 1925-ben megválasztott Hindenburg elnök a német alkotmány 48. cikkelye alapján őt állítsa egy kisebbségi kormány élére, amely felszámolhatja a parlamenti kereteket – erre azonban az idős elnök ellenérzései és a politikai ellenlábasok rövidtávon ügyesebb húzásai miatt még évekig várnia kellett.

Természetesen ő sem maradt tétlen: tovább szította a káoszt a parlamentben és az utcán, közben ravaszul igyekezett megkörnyékezni és a maga oldalára állítani a nagybirtokosok, a pénzemberek és a hadsereg hangadóit, akik közvetve Hindenburgot ostromolták Hitler kormányzati bevonásának „önzetlen” ideájával. Hindenburg azonban egészen 1933 januárjának utolsó napjaiig szilárdan ellenállt – egyik 1931-es személyes találkozójuk után még arra is alig tartotta érdemesnek Hitlert, hogy postaügyi miniszternek nevezze ki.

Bár a Heinrich Brüning kancellár vezette kisebbségi kormány – az utána következő rövid életű konstrukciókhoz hasonlóan – hamar megbukott, és az 1931. októberi harzburgi fronttal a nemzeti ellenzék látványos összeborulása következett, az osztrák állampolgárságától évekkel korábban megszabadult, még mindig „hontalan” Hitler továbbra is a maga által megszabott utat járta. 1932 azonban már döntőnek bizonyult: mivel az év folyamán lezajlott öt választás (két parlamenti, egy tartományi és egy kétfordulós elnöki) során gyakorlatilag nem dőlt el semmi, növelve a bármi áron rendre áhítozók táborát, a körülmények Hitler kezére játszottak.

Lassú menetelés

Mivel sem a konzervatív nacionalisták, sem a nácik nem adták áldásukat Hindenburg lejáró elnöki mandátumának alkotmányos meghosszabbítására, az agg tábornoknak ismét versengenie kellett a választók kegyeiért – legfőbb ellenfele pedig egy újonnan honosított őrvezető volt. Goebbels felülmúlta önmagát: városról városra cipelte Hitlert, ahol egyenruhások parádéjában, zászlókat lengető tömegek előtt szónokolhatott, és a szóróanyagok mellett dübörgő zene, propagandafilmek és hangfelvételek emelték a kampány fényét.

Hitler a legvégsőkig próbára tette állóképességét, eksztázisba esve vezényelte le fellépéseit, és mikor úgy tűnt, képtelen tovább tartani ezt a tempót, azonnal belevetette magát a következő korteshadjáratba. Ám ez is kevésnek bizonyult: Hindenburg fél százalék híján többséget szerzett már az első fordulóban, míg Hitler 30,23 százalékot. És bár megszállottsága már-már pusztító erejű volt – „belerágtam magam ellenségembe, és ettől az ellenségtől nem távolítanak el… Meg kell hogy öljenek, mielőtt elhurcolnak ettől az ellenségtől”, mondta Weimarban –, a szavazókat nem nyűgözte le: a második fordulóban Hindenburg már csaknem 53 százalékot kapott.

Hitler azonban ekkor sem adta fel, és új frontot nyitott: a tartományi választásokon mozgósította maradék erejét, átrepülte Németországot, és 25 városban lépett fel a törvénytelenségek elszaporodásával riogatva, azután, hogy néhány hónapra feloszlatták az SA és az SS alakulatait. Ám a nácik ereje alig-alig nőtt: mindössze Anhalt Szabadállamban alakíthattak kormányt Alfred Freyberg révén.

Májusban Hitlert újra fogadta Hindenburg, és talán ez adta meg az utolsó lökést a Brüning-kormány menesztéséhez, amely addigra a maradék politikai támogatottságát is elvesztette. Ekkor Franz von Papenre esett az elnök választása, aki a nagybirtokosoktól a hadseregig a német elit széleskörű bizalmát élvezte, ám túl hamar váltogatta elképzeléseit, és életveszélyes politikai sakkjátszmákba fogott. Semmiféle parlamentáris háttérrel nem rendelkezve beleszaladt Hitler csapdájába: újra engedélyezte a náci félkatonai szervezetek működését, és ezután ismét fellángoltak az utcai harcok, ám cserébe nem kapott semmit. A parlament tovább már nem odázható feloszlatása és az új választások kiírása után Hitler megduplázta erőfeszítéseit, és immár 53 kampányhelyszínen hirdette a náci szólamokat a július 31-i új választások előtt.

Az NSDAP minden korábbinál nagyobb képviseletre tett szert a Reichstagban, ám a 37 százalékot alig meghaladó eredmény édeskevés volt a Hitler által görcsösen áhított kancellári poszt automatikus elnyeréséhez. Bár még attól sem riadt vissza, hogy az SA bevetésével fenyegetőzzön, és Hindenburgnak kerek perec kijelentette, hogy immár az ő pozíciójára is fáj a foga, semmilyen koalíciós kormányban nem hajlandó alkancellárként meghúzni magát, Hindenburg ezúttal sem állt kötélnek, inkább újabb választás kiírásával húzta az időt.

A hatalom akarása

Bár Hitler ismét rekordot döntött kampányteljesítményével, a november 6-i választás már messze nem a szája íze szerint alakult: a nácik 2 millióval kevesebb szavazatot kaptak, és négy százalékkal olvadt a támogatottságuk. Úgy tűnt, kipukkadt Hitler lufija. Papen helyett az elnök Kurt von Schleicher tábornokot nevezte ki kancellárnak, aki már régóta mozgatta a háttérben a szálakat, ám ezúttal rossz stratégának bizonyult: „szociális” programjával gyakorlatilag minden réteget maga ellen fordított. Egyre inkább Hitlernek állt a zászló, anélkül, hogy a sorozatos „mellőzése” miatt sértődött és kompromisszumképtelen vezér érdemben befolyásolni tudta volna az eseményeket. Nem jött be az sem, hogy Schleicher alkancellári poszttal csábította volna magához az egyik náci vezetőt, Gregor Strassert: borítékolható volt az eredmény, hogy Hitler ezt árulásnak könyveli el (és 1934-ben mindkettejüket ki is végeztette).

A kancellár előbb az „oszd meg és uralkodj” elvét, majd a „kemény kéz” politikáját kezdte követni, és Hindenburgot a rendkívüli állapot bevezetésének engedélyezésével ostromolta. Eközben egyre több meghatározó politikus és gazdasági vezető tette le voksát az anarchiával szembeni „kisebbik rossz” mellett. Sokan ugyan a rendteremtő Hitlerben bíztak, ám erősödött azoknak a hangja is, akik azt sugallták: engedjék csak kormányozni ezt az eszelős hipochondert, hamar le fog szerepelni, és a nácik alig fognak már feltűnni szétmorzsolódó parlamenti pártok között.

Közben persze a Schleicher által megfúrt Papen is önállósította magát: az 1933. január 4-i titkos tárgyaláson koalíciót ajánlott Hitlernek, amit az nem utasított el kategorikusan, épp csak a kancellársághoz ragaszkodott. A Schleicher háta mögötti „megegyezésről” Hindenburgot is tájékoztatták, akinek kezdett meginogni a határozottsága, hogy minél távolabb tartsa a kormányrúdtól a nyilvánvalóan kezelhetetlen Hitlert. Különösen, amikor a január 15-i lippe-i helyhatósági választásokon a nácik a bűvös 40 százalékos eredmény közelébe kerültek, és a környezete is egyre puhította az elnököt – köztük a saját fia, Oskar, aki január 18-án egy később még nagyobb szerepet vállaló, Ribbentrop nevű alkoholkereskedő házában találkozott Hitlerrel, és hagyta magát „meggyőzni”.

Hitler útja a hatalomig - fotógalériánkhoz kattintson!
Hitler útja a hatalomig - fotógalériánkhoz kattintson!
Fotó: Hulton Archive / Europress / Getty

Mikor Schleicher újra a rendkívüli állapot bevezetésével állt elő, és Papen is amellett kardoskodott, hogy Hitler alkancellárjaként, mindössze két nácival a kormányban kordában tudja majd tartani a náci vezetőt, Hindenburg sem habozott tovább: január 30-án, délelőtt 11 óra után néhány perccel Hitler és kormánya letette a hivatali esküt.

Szögek a koporsóba

Nehéz ennél sorsdöntőbb momentumot elképzelni a német demokrácia teljes felszámolásához vezető úton, hiszen Hitler már régóta hangoztatta: ha egyszer törvényes úton megragadja a hatalmat, soha többé nem ereszti ki a kezéből. A politikai és sajtószabadságjogok fokozatos felszámolása, a kommunistaüldözés – amelyet a Reichstag épületének február 27-i rejtélyes felgyújtása csak tovább szított –, a szükségállapot bevezetése, és a március 5-ére kitűzött „utolsó” parlamenti választás, amelytől Hitler minősített többséget remélt, a totális diktatúra kiépítésének látványos lépcsőfokai voltak. És bár a német választók többsége nem ezt támogatta (az NSDAP támogatottsága épp csak súrolta a 44 százalékot), Hitler felszámolta a tartományok törvényhozó- és végrehajtó testületeit, megfosztotta legfontosabb jogköreitől a Reichstagot, a „nemzeti kormány” kezébe téve minden hatalmat.

Kiépült a rendőrállam és az utcán tovább tombolt a terror, majd július 14-én a náci párton kívül minden politikai pártot betiltottak, így a november 12-i voksoláson nem maradt ellenzéki erő. A nácik – 3,4 millió választó ellenvéleményével szemben – formálisan is megszerezték a teljhatalmat a szavazatok 92,1 százalékával, és a következő évben Hindenburg halálával már tényleg a Führer kezében összpontosult minden államvezetői hatalom.