Laura, Alida
16 °C
32 °C

1848: Egy álom halála

2013.03.15. 12:50
Mike Rapport, a Stirlingi Egyetem történelem tanszékének vezetője bemutatja, miként lehetetlenültek el már a kezdet kezdetén az 1848-as európai forradalmi hullám céljai: az alkotmányos szabadság és a személyhez fűződő jogok biztosítása, valamint a nemzeti egység.

A forradalom jegyében telt az 1848-as év a kontinensen. Az Európán alig fél évszázaddal a Bastille bevételét követően végigsöprő felkeléseket utcakövekből emelt és bútorokkal, felfordított szekerekkel, sőt zongorákkal alaposan megpakolt barikádok fémjelezték Párizstól Palermóig, Pest-Budától Berlinig. A barikádokat védő felkelők – cilinderes polgárok, munkaköpenyes munkások, diákok, nemzetőrök – puskákkal, kardokkal, szerszámokkal és egyéb fegyverekkel felszerelkezve szálltak szembe a régi rend híveivel. Remény és kétségbeesés szülte erőfeszítéseik nyomán összeomlott a konzervatív rend, amely Napóleon 1815-ös végső bukása után jött létre.

A Bastille bevétele
A Bastille bevétele

Az a tény, hogy a forradalom gyermekei nemzeti lobogók alatt özönlötték el az utcákat – francia, olasz és magyar trikolórokkal, német fekete-vörös-arany, lengyel vörös-fehér és román kék-sárga-vörös színű zászlókkal a kezükben –, azt jelképezte, hogy a forradalmak hátszelét a szabadságvágy adta, ám a nemzetállamok keretei között. Ez a vágy azonban év végére a legtöbb felkelés tragikus bukásához is hozzájárult. A felkelések élén masírozó, majd hatalomra jutó liberálisok számára a „szabadság” polgári jogokat, alkotmányosságot és (nem mindig demokratikusan megválasztott) parlamentet jelentett, de mindenekfelett nemzeti függetlenséget és nemzeti egységet. Liberalizmus és nacionalizmus kéz a kézben járt 1848-ban, de még ugyanabban az évben bebizonyosodott, hogy az utóbbi kirekesztő hajlamai gyakran visszafordíthatatlanul aláásták az előbbi emancipációs ígéreteit.

Veszélyes örökség

Hogy miként és miért csapott át Európán a forradalmi hevület, részben megmagyarázható azzal a módszerrel, amellyel a konzervatív hatalmak a napóleoni háborúkat követően megpróbálták feltartóztatni, megfékezni és elnyomni a francia forradalom örökségének veszélyes terjedését, valamint azzal, ahogy a liberális szellemiségű polgárok igyekeztek a gyakorlatba ültetni szabadságeszményüket a háborút követő időszak nem túl reménykeltő légkörében.

1815-re a francia forradalom emancipációs ígérete szinte teljesen elhamvadt az Európát beborító tűzvészben. A vérontást követő években az európai kontinens lakói joggal reszkettek egy újabb nagy háború lehetőségétől. A politikusokat még egy eshetőség aggasztotta: az 1792 és 1815 között lezajlott harcok, amelyek egész Európát csatatérré változtatták, egy olyan félelmetes erejű állam felbukkanásában gyökereztek, amelyet (legalábbis látszólag) polgárainak forradalmi buzgalma vezetett. Az 1793–1794-es köztársasági terror, melynek során a hatalom éppen saját állampolgárainak bevádolásával, bebörtönzésével és kivégzésével vészelte át a válságot, félelmet keltett számos országban, és évtizedekig élénken élt az európai emlékezetben, befolyásolva az emberek gondolkodását. Így még az olyan fogalmak is, mint a „demokrácia”, a „republikanizmus” és a „személyes jogok” a guillotine árnyékát vetítették elő.

A Bécsi Kogresszus 1815-ben
A Bécsi Kogresszus 1815-ben

A napóleoni birodalom romjain új rendet létrehozni óhajtó európai hatalmaknak az 1815-ös Bécsi Kongresszuson gyülekező, úri modorú és jobbára arisztokrata származású képviselői igen sikeresen hozták tető alá az új, békés nemzetközi együttműködés kereteit. A 19. században számtalan helyi fegyveres konfliktus tört ki, de (és ezzel nem becsüljük le az 1854–1856-os krími háború szörnyűségeit) legalább száz évig egyik sem ért fel a napóleoni háborúk okozta kataklizmához.

A konzervatív rend „főépítésze”

Ám a nemzetek közötti békének megvolt az ára, hiszen azon az előfeltevésen nyugodott, hogy nem pusztán az általános európai háborút, de a forradalom fenyegetését is bármi áron el kell kerülni. A Habsburg Birodalom külügyminiszterének, Klemens von Metternichnek szent meggyőződése volt, hogy a nacionalizmust és a liberalizmust (amelyet ő „alkotmányozási mániának” nevezett) csírájában kell elfojtani. Nem véletlen tehát, hogy Metternich volt a Napóleont követő időszak rendszerének főépítésze: 1821-től a 11 különböző nemzetiséget egybeolvasztó Habsburg Birodalom kancellári tisztségét töltötte be. Úgy vélte, ha ennyi különböző etnikai csoport előállna a saját alkotmányos és autonómiaköveteléseivel, a birodalom alighanem összeomlana.

Metternich
Metternich

Metternich sértetlenül akarta egyben tartani a hatalmas államképződményt, nem pusztán a Habsburg-dinasztia érdekében, hanem azért is, mert hitt benne, hogy birodalmára szüksége van egész Európának, és sakkban tarthatja az elégedetlenkedő közép- és kelet-európai nemzetiségeket. A háborút követő korszakban már csak azért is „rendet” kellett teremteni a kontinensen, hogy útját állják a nemzetállamoknak, amelyek esetleg felboríthatnák az úgymond a „legitim” uralkodócsaládok által fenntartott kényes politikai egyensúlyt. Franciaországban restaurálták a Bourbonok hatalmát, igaz, alkotmányos és parlamentáris keretek között: XVIII. Lajos – a kivégzett XVI. Lajos öccse – visszatért Párizsba, ahogy becsmérlői mondták, „a Napóleon elleni seregek poggyászkocsiján”. Németország 39 laza konzervatív konföderációval összekötött államra oszlott – ez volt az úgynevezett Német Szövetség. Itáliát szintén 9 különböző királyságra és hercegségre tagolták a Habsburg Birodalom által dominált félszigeten, ám ezeket nem szervezték szövetségi rendszerbe. A szerencsétlen sorsú Lengyelországot pedig felosztották a Habsburg Birodalom, a Porosz Királyság és az Orosz Birodalom között.

A francia forradalom azonban nem pusztán politikai terrorral, háborúval és katonai megszállással járt Európa jelentős részén, hanem azzal az ígérettel is kecsegtette a külföldi hatalmak által megszállt népeket, hogy politikai és személyes szabadságot, polgári jogokat szerezhetnek. Szent Ilona szigetén töltött száműzetése ideje alatt maga Napóleon is igyekezett tápot adni annak a legendának, hogy valódi célja tulajdonképpen Európa valamennyi népének felszabadítása volt. Ezenkívül sok elkeseredett értelmiségi, túlhajszolt, ám alacsony rangú hivatalnok, rosszul fizetett katonatiszt és idealista diák gondolta úgy, hogy az új konzervatív szisztémánál jobb és tisztességesebb módja is lenne annak, hogyan szervezzék meg a háború utáni időszak politikai rendjét. Mindezen iskolázott, jól körülhatárolható csoportot alkotó, de politikai képviselettel nem rendelkező emberek körében nyitott fülekre találtak a liberálisok érvei.

Egységben az erő

Ebben az időszakban a liberalizmus és a nacionalizmus még jól megfértek egymással, ugyanis a legtöbb liberális hitt abban, hogy a személyes szabadságról vallott elveik leginkább egy szabad nemzetállam keretei között tudnak kibontakozni. Az idegen hatalomtól való megszabadulás és a nemzeti egység nélkülözhetetlen előfeltételnek számított a személyes szabadság és a polgári méltóság elnyeréséhez. Így amikor a nemzeti liberalizmus és a nemzetközi testvériség legnagyobb 19. századi szószólóinak egyike, Giuseppe Mazzini 1831-ben létrehozta az Ifjú Itália mozgalmat, rögvest kinyilvánította, hogy egyszerre „köztársasági és egyesítő” célokat tűznek maguk elé, hiszen csak egy köztársaság képes mindenkinek szabadságot adni, ugyanakkor az egység is elengedhetetlen, mivel „egység nélkül nincs igazi nemzet; egység nélkül nincs valódi erő”.

Giuseppe Mazzini
Giuseppe Mazzini

Mazzini mozgalma ugyanazokból a gyökerekből táplálkozott, mint amelyekből a napóleoni háborúkat követő évtized számos elégedetlenkedő és idealista kezdeményezése, amelyek konspirációk és felkelések útján igyekeztek megdönteni a fennálló rendet. A Waterloo utáni generációk szövevényes és gyakorta „föld alatt” zajló küzdelmet élhettek át. Egyfelől a köztársaságpárti titkos társaságok formájában szervezkedő liberális ellenzék, a katonai puccskísérletek és népi felkelések, a radikális újságírás, az intellektuális és kulturális kritika, a tömegdemonstrációk és petíciók, valamint (már ahol létezett) a választott politikai fórumok, másfelől a cenzúra, a letartóztatások és őrizetbe vételek, továbbá a katonai beavatkozások formájában megnyilvánuló állami elnyomóhatalom közötti harcot.

Az 1820-as években liberális szellemű felkelések törtek ki Spanyolországban, Portugáliában, Itáliában és Oroszországban, de egyik sem vezetett sikerre. Az 1830-as években a kontinensen végigzúduló forradalmi áradat már biztatóbb volt, Nyugat-Európa nagy részén győzedelmeskedtek a liberálisok, így Franciaországban (a Bourbon X. Károlyt a nála haladóbb szellemű orléans-i herceg, Lajos Fülöp váltotta a trónon), néhány német államban, Flandriában (ebből született meg Belgium), Portugáliában és végül Spanyolországban is. Lengyelországban és Közép-Itáliában azonban a köztársasági felkeléseket keményen leverték, és kezdeti virágzása után a haladó gondolat Németországban is lehanyatlott. A konzervatív rend meghajlott, de nem tört meg.

Egészen másképp alakultak azonban az események az 1789-es francia és az 1917-es bolsevik forradalom (illetve a kommunizmus 1989-es bukása) közötti időszak legnagyobb forradalmi örvényének idején: 1848-ban. Az 1840-es évek közepén zajlott a 19. század legjelentősebb gazdasági krízise (ezekhez az évekhez köthető az éhínséget okozó ír burgonyavész), ami népszerűvé tette a haladó ellenzéket. Másrészről a konzervatív hatalom képtelennek bizonyult a tömeges munkanélküliség és éhínség megnyugtató kezelésére. A konzervatív rend gyengeségei után tapogatózva a liberálisok Európa-szerte politikai reformkövetelésekkel álltak elő. Metternich minden erőfeszítése ellenére, hogy sarkára álljon és az ellenzéknek jottányit se engedjen – vagy talán épp ezek miatt –, akkora volt a nyomás, hogy amikor elkövetkezett az összeomlás, gyors és drámai lefolyású volt.

Szinte valamennyi nagyobb európai államhatalom – és a kisebbek közül is jó néhány – zátonyra futott a felkelők vizein abban az évben. Az első mozgolódások év elején kezdődtek Itáliában, de igazából a francia forradalom által keltett hullámok rendítették meg teljesen a konzervatív rendet. Február 24-én a monarchia összeomlott, és kikiáltották a Második Köztársaságot.

Etnikai konfliktusok

Ezek a hírek valósággal felvillanyozták a haladó szellemű európaiakat, akik tüntettek, tiltakoztak és végül felkelést robbantottak ki. Néhány hét leforgása alatt tömeges utcai tüntetések, barikádok és elkeseredett harcok borították el Párizs, Berlin, Bécs, Prága, Pest, Milánó, Velence, Róma, Nápoly, Palermo, Krakkó és számos más város utcáit. Végül az uralkodók rákényszerültek, hogy ígéretet tegyenek az alkotmányozásra ott is, ahol korábban nem volt még erre példa, és feláldozták népszerűtlen, konzervatív minisztereiket – a liberális ellenzék által megszerzett leglátványosabb skalp március 13-án Metterniché volt. A „népek tavaszán” a bizakodó német és olasz liberálisok az egység megteremtésén fáradoztak, ezalatt a lengyel és román hazafiak megragadták az alkalmat, hogy lerázzák a rabigát, vagy legalább könnyítsenek az idegen hatalom által rájuk erőltetett terheken. A Habsburg Birodalom nemzetiségei – köztük a magyarok, a csehek, Észak-Itália lakói, a galíciai lengyelek, az erdélyi románok, valamint a déli határvidéken élő szerbek és horvátok – nagyobb autonómiára, illetve a teljes függetlenségre törekedtek.

Lamartine a párizsi Városháza előtt mond beszédet 1848-ban
Lamartine a párizsi Városháza előtt mond beszédet 1848-ban

A haladó szelleműek számára 1848 jelentette a legnagyobb esélyt, hogy nemzeti függetlenségüket az alkotmányos szabadságjogok és a személyhez fűződő jogok bebiztosításával érjék el. Néhány területen visszafordíthatatlan folyamatok indultak el: Franciaországban a férfiak számára bevezették az általános választójogot, amely – gyakorlatilag megszakítás nélkül – ma is fennáll. Számos más országban végre a parasztok és a munkások is belekóstolhattak a politikába, szavazhattak, politikai klubokat és szakszervezeteket hozhattak létre. Bár a nőktől hivatalosan megtagadták a politikai jogok gyakorlását, szerepet vállaltak a politikai egyesületekben, foglalkozhattak újságírással, és jelentős szerepük volt a forradalmárok támogatásában. Kelet- és Közép-Európában megszüntették a jobbágyságot, a francia gyarmatokon pedig felszabadították a rabszolgákat.

Ám a születőben lévő liberális rendet elfojtották, még mielőtt igazán kibontakozhatott volna. A bukás fő oka abban keresendő, hogy túl sok réteget rekesztettek ki a „szép új világból”. Amikor a haladó szelleműek előtt megnyílt a lehetőség, hogy a nemzeti függetlenséget valóra váltsák, kizárólag saját nemzetük érdekeit tartották szem előtt. Kelet- és Közép-Európában a különböző nemzetiségek területi igényei ütköztek egymással, és ez megvetette az azonnali és minden későbbi konfliktus alapjait. Az újonnan született államalakulatok etnikai kisebbségei önálló jogokat követeltek nemzetüknek, s ez már kezdettől az új rend szétesésével fenyegetett. Ennek következtében a „népek tavasza” hamarosan az etnikai konfliktusok zord telébe fordult, és sokszor olyasfajta atrocitások kísérték, amelyek a ma emberének túlontúl is ismerősek. Ráadásul a legtöbb liberális szellemű hazafi az alkotmányos monarchia híve volt, aki csak a politikai reformért küzdött, de a radikális társadalmi változásokat elutasította. Ezért a politikai baloldalról érkező bírálatok fogékony közönségre találtak a gazdasági válsággal birkózó munkások, iparosok körében.

Mindezek következtében a forradalmak nem rendíthették meg véglegesen a konzervatív rendet: Franciaország kivételével a nagyobb államok királyságok maradtak, a harcba küldött csapatok az uralkodóra esküdtek fel – s ez a tény alapvetőnek bizonyult a Habsburg Birodalom túlélésében, valamint a porosz liberálisok vereségében.

A konzervatívok visszavágnak

A nyár folyamán véres összecsapások zajlottak a mérsékeltek és a radikálisok között Párizs, Berlin, Bécs és Frankfurt utcáin. A munkások harciasságától való rettegés és a társadalmi „anarchia” rémképe számos középosztálybeli liberálist – eltávolítva eredeti eszméitől – a konzervatívok karjába taszított. Vidéken a parasztok felszabadultak ugyan a jogi alávetettség alól, ám a liberális rend már nem sok újat ígért nekik, és az uralkodó paternalista gyámkodásába vetett, mélyen gyökerező hitük nehezen adta meg magát. Mindezek a tényezők lehetővé tették a konzervatívok számára, hogy mozgósítsák a megfélemlített, a kiábrándult és dühös társadalmi csoportokat, és jó eredményt érjenek el a választásokon.

Franciaországban Bonaparte Lajos (Napóleon unokaöccse) földcsuszamlásszerű győzelmet aratott az elnökválasztáson. Az év végére a koronás fők visszavágtak – általában fegyveres erőkkel –, és szinte mindenütt megbuktatták a liberális rezsimeket. Németországban és Itáliában még egy forradalmi hullám lezajlott 1849-ben, de hamar leverték. A magyarok még egy darabig kitartottak, ám az egyesült osztrák és orosz erők pörölycsapásai alatt összeomlottak.

A világosi fegyverletétel
A világosi fegyverletétel

1848 forradalmainak elbukása tragikus következményekkel járt az európai politika hosszú távú átalakulását illetően. Az akkor életre hívott etnikai konfliktusok zsigeri gyűlölettel töltötték el az érintett népeket, amely jócskán a 20. századba nyúlóan megmérgezte Kelet- és Közép-Európa mindennapjait. Ahelyett, hogy az olasz és a német egységet demokratikus normákkal alapozták volna meg, inkább erővel vitték keresztül, olyan feltételek árán, amelyek inkább az uralkodó elitnek kedveztek, a politikai szabadságra és polgári jogokra pedig kisebb hangsúlyt helyeztek. Mindez pedig – állítja néhány történész – Németországot és Olaszországot az autoriter rendszer felé terelte, ami katasztrofális következményekkel járt Európa 20. századi történelmében.

(A forradalmi Európáról szóló összeállítás teljes változata a BBC History Magazin 2012. márciusi számában olvasható.)