Gál
8 °C
22 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Egy háborúhoz vezető törvény

2013.04.27. 08:25
Csaknem két és fél évszázada indult el Amerika a függetlenség útján, és a 20. századra már a világ egyik vezető hatalma lett. Talán minden másképp történt volna, ha Észak-Amerika brit gyarmatosítói nem próbálják az utolsó tealevélig kipréselni a bevételt tengerentúli kolóniáikból. 1773. április 27-én fogadták el az angol parlamentben a Teatörvényt, amely óriási felháborodást keltett az amerikai gyarmatokon, és közvetve hozzájárult az amerikai függetlenségi háború két évvel későbbi kitöréséhez.

Az 1763-ban lezárult hétéves háborút tulajdonképpen teljes joggal titulálta Churchill később az első világháborúnak. A több kontinensen zajló ádáz küzdelemből ugyan a Brit Birodalom győztesként került ki, azonban pénzügyileg nagyon megviselte a hadviselés, III. György király kincstára szinte teljesen kiürült.

A király és kormánya úgy gondolkodhatott, hogy miután a birodalom pénzt és vért nem kímélve megvédte gyarmatait, most azokon a sor, hogy a „számla” egy részét kifizessék. Mindenesetre a békét követő években több olyan törvényt is elfogadtak, amelyek értelmében a tengeren túli kolóniákra vetettek ki újabb terheket, különösen a virágzó Észak-Amerikából származó bevételeket igyekeztek növelni. Így született 1765-ben a Stamp Act, amely illetéket rótt az amerikai gyarmaton megjelenő kiadványokra és sajtótermékekre, valamint a jogi és kereskedelmi ügyletekre, majd 1767-ben a pénzügyminiszterről elnevezett Townshend-törvények, amelyek több árucikkre, így a teára is különadókat vetettek ki. Noha az illetéktörvényt a felháborodás miatt már egy évvel később visszavonták, és a többi adó közül is megszűnt néhány, a teára vonatkozó rendelkezés érvényben maradt.

Az ügy nemcsak az angol hagyományokat még őrző telepesek tea iránti különös vonzalma miatt volt fontos: a teából származó hatalmas bevételek jelentették a brit államkincstár egyik jelentős jövedelmi forrását, az indiai gyarmatot fenntartó, ekkor csőd közeli állapotba került Brit Kelet-indiai Társaságnak pedig úgyszólván a léte múlt a tea kereskedelmén.

Viszont az adó, illetve amiatt, hogy Amerikába csak szigetországi brit közvetítőkön és egy külön erre a célra létrehozott londoni aukción keresztül juthatott el a tea, az importált áru rendkívül drága volt, a lehetőségre pedig lecsaptak az egyébként rosszabb minőségű, viszont olcsóbb teát szállító, főként holland csempészek. Az 1770-es évek elején a hollandok már közel kétszer annyi teát szállítottak az amerikai telepeseknek, mint a brit kereskedők.

Monopólium és „garázdaság”

Erre már a gyarmatosító kormány is reagálni kényszerült: a 240 éve, április 27-én megszavazott Tea Act azzal a céllal született, hogy újra a „hazai” teát hozza előnyös helyzetbe. Az új rendelkezés kiiktatta a közvetítőket, ezután a Kelet-indiai Társaság már közvetlenül szállíthatta a teát a gyarmatra. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a Társaság monopóliumot élvezett az amerikai teakereskedelemben – ez azonban már korántsem volt életszerű a hatalmas erővel felzárkózó amerikai piacon, és sértette az amerikaiak üzleti érdekeit, valamint formálódó nemzeti büszkeségét. A rendelkezés ugyan valóban jócskán csökkentette az árakat az amerikai piacon, azonban a megmaradt adó miatt még mindig jóval drágább volt a tea itt, mint Angliában. Ez pedig felbőszítette az amerikai telepeseket, akik a dologból elvi kérdést csinálva ezután is inkább holland teát fogyasztottak. Több helyen előfordult az – így New Yorkban és Philadelphiában –, hogy visszafordították a kikötőkből a teát szállító brit hajókat, vagy egészen egyszerűen egy raktárba zárták a ládákat, így az értékes áru kárba veszett.

Az események csúcspontja a jól ismert „bostoni teadélután” lett: 1773. december 16-án néhány, magukat a Szabadság Fiainak nevező amerikai patrióta indiánnak öltözve rohanta meg a Társaság három hajóját, és a teakészletet (állítólag legalább 342 ládányi árut) a kikötő vizébe szórta.

A tomahawkjaikkal a ládákat gondosan széthasogató „összeesküvők” mögött egyébként nem más állt, mint az Amerikai Egyesült Államok későbbi első alelnökének (és Washington után a második elnökének) másodunokatestvére, Samuel Adams.

Az akcióval komoly erkölcsi és anyagi kárt okoztak az anyaországnak, így – a nem túl jól sikerült álca ellenére – a brit megtorlás sem sokat késett: az úgynevezett „kényszerítő intézkedésekkel” lezárták például a bostoni kikötőt, és Thomas Gage tábornok Massachusetts frissen beiktatott kormányzójaként vaskézzel igyekezett felszámolni az ellenállást. De a tüzet ekkorra már csak szítani lehetett: két évre rá, 1775 áprilisában a 13 gyarmat egyetértésével kitört az amerikai függetlenségi háború, amelynek következtében a britek nemcsak a teából származó adóbevételt, de észak-amerikai gyarmataik nagyobb részét is elvesztették.