Bernadett
0 °C
4 °C

Egy háborúhoz vezető törvény

2013.04.27. 08:25
Csaknem két és fél évszázada indult el Amerika a függetlenség útján, és a 20. századra már a világ egyik vezető hatalma lett. Talán minden másképp történt volna, ha Észak-Amerika brit gyarmatosítói nem próbálják az utolsó tealevélig kipréselni a bevételt tengerentúli kolóniáikból. 1773. április 27-én fogadták el az angol parlamentben a Teatörvényt, amely óriási felháborodást keltett az amerikai gyarmatokon, és közvetve hozzájárult az amerikai függetlenségi háború két évvel későbbi kitöréséhez.

Az 1763-ban lezárult hétéves háborút tulajdonképpen teljes joggal titulálta Churchill később az első világháborúnak. A több kontinensen zajló ádáz küzdelemből ugyan a Brit Birodalom győztesként került ki, azonban pénzügyileg nagyon megviselte a hadviselés, III. György király kincstára szinte teljesen kiürült.

A király és kormánya úgy gondolkodhatott, hogy miután a birodalom pénzt és vért nem kímélve megvédte gyarmatait, most azokon a sor, hogy a „számla” egy részét kifizessék. Mindenesetre a békét követő években több olyan törvényt is elfogadtak, amelyek értelmében a tengeren túli kolóniákra vetettek ki újabb terheket, különösen a virágzó Észak-Amerikából származó bevételeket igyekeztek növelni. Így született 1765-ben a Stamp Act, amely illetéket rótt az amerikai gyarmaton megjelenő kiadványokra és sajtótermékekre, valamint a jogi és kereskedelmi ügyletekre, majd 1767-ben a pénzügyminiszterről elnevezett Townshend-törvények, amelyek több árucikkre, így a teára is különadókat vetettek ki. Noha az illetéktörvényt a felháborodás miatt már egy évvel később visszavonták, és a többi adó közül is megszűnt néhány, a teára vonatkozó rendelkezés érvényben maradt.

Az ügy nemcsak az angol hagyományokat még őrző telepesek tea iránti különös vonzalma miatt volt fontos: a teából származó hatalmas bevételek jelentették a brit államkincstár egyik jelentős jövedelmi forrását, az indiai gyarmatot fenntartó, ekkor csőd közeli állapotba került Brit Kelet-indiai Társaságnak pedig úgyszólván a léte múlt a tea kereskedelmén.

Viszont az adó, illetve amiatt, hogy Amerikába csak szigetországi brit közvetítőkön és egy külön erre a célra létrehozott londoni aukción keresztül juthatott el a tea, az importált áru rendkívül drága volt, a lehetőségre pedig lecsaptak az egyébként rosszabb minőségű, viszont olcsóbb teát szállító, főként holland csempészek. Az 1770-es évek elején a hollandok már közel kétszer annyi teát szállítottak az amerikai telepeseknek, mint a brit kereskedők.

Monopólium és „garázdaság”

Erre már a gyarmatosító kormány is reagálni kényszerült: a 240 éve, április 27-én megszavazott Tea Act azzal a céllal született, hogy újra a „hazai” teát hozza előnyös helyzetbe. Az új rendelkezés kiiktatta a közvetítőket, ezután a Kelet-indiai Társaság már közvetlenül szállíthatta a teát a gyarmatra. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a Társaság monopóliumot élvezett az amerikai teakereskedelemben – ez azonban már korántsem volt életszerű a hatalmas erővel felzárkózó amerikai piacon, és sértette az amerikaiak üzleti érdekeit, valamint formálódó nemzeti büszkeségét. A rendelkezés ugyan valóban jócskán csökkentette az árakat az amerikai piacon, azonban a megmaradt adó miatt még mindig jóval drágább volt a tea itt, mint Angliában. Ez pedig felbőszítette az amerikai telepeseket, akik a dologból elvi kérdést csinálva ezután is inkább holland teát fogyasztottak. Több helyen előfordult az – így New Yorkban és Philadelphiában –, hogy visszafordították a kikötőkből a teát szállító brit hajókat, vagy egészen egyszerűen egy raktárba zárták a ládákat, így az értékes áru kárba veszett.

Az események csúcspontja a jól ismert „bostoni teadélután” lett: 1773. december 16-án néhány, magukat a Szabadság Fiainak nevező amerikai patrióta indiánnak öltözve rohanta meg a Társaság három hajóját, és a teakészletet (állítólag legalább 342 ládányi árut) a kikötő vizébe szórta.

A tomahawkjaikkal a ládákat gondosan széthasogató „összeesküvők” mögött egyébként nem más állt, mint az Amerikai Egyesült Államok későbbi első alelnökének (és Washington után a második elnökének) másodunokatestvére, Samuel Adams.

Az akcióval komoly erkölcsi és anyagi kárt okoztak az anyaországnak, így – a nem túl jól sikerült álca ellenére – a brit megtorlás sem sokat késett: az úgynevezett „kényszerítő intézkedésekkel” lezárták például a bostoni kikötőt, és Thomas Gage tábornok Massachusetts frissen beiktatott kormányzójaként vaskézzel igyekezett felszámolni az ellenállást. De a tüzet ekkorra már csak szítani lehetett: két évre rá, 1775 áprilisában a 13 gyarmat egyetértésével kitört az amerikai függetlenségi háború, amelynek következtében a britek nemcsak a teából származó adóbevételt, de észak-amerikai gyarmataik nagyobb részét is elvesztették.