Gellért, Mercédesz
12 °C
16 °C

Száz éves a cipzár

Ma már szinte lehetetlen lenne elképzelni a mindennapjainkat cipzár nélkül, a különböző ruhadarabokon kívül például táskákon, sátrakon és még számtalan tárgyon használjuk az egy mozdulattal nyitható és zárható megoldást. A cipzár ennek ellenére első megjelenése után még nagyjából 80 évig nem terjedt el széles körben, és igazi népszerűségre nem is annyira praktikusságával, hanem ügyes reklámszakemberek segítségével tett szert.

A cipzár története a 19. század közepén kezdődött. Amikor az ipari forradalom nagy áttörései után a feltalálók egy része a mindennapi életet megkönnyítő találmányok felé fordította figyelmét, többeknek is eszébe jutott az egy kézzel és egy mozdulattal használható „ruhazáró” kidolgozása, de megbízhatóan működő megoldást nem sikerült létrehozni.

Elias Howe, aki inkább arról ismert, hogy számos új ötlettel tökéletesítette a varrógépet, 1851-ben még szabadalmaztatta is „automatikus, folytonos ruhazár” néven futó találmányát, azonban megoldása nem volt elég praktikus, nem is került kereskedelmi forgalomba, Howe pedig a varrógépes szabadalmaival elég pénzt keresett ahhoz, hogy ne is igazán foglalkozzon a további tökéletesítéssel.

Jött egy svéd

Jó négy évtizeddel később Whitcomb L. Judson vette fel a fonalat. A feltalálóként is tevékenykedő amerikai kereskedő egyik barátja fájós háta miatt alig tudta befűzni cipőjét. Judson igazi barátként megoldást próbált keresni a problémára, és 1893-ben be is jegyeztette „kapocszár” nevű találmányát, amely már hasonlít a ma ismeretes cipzárra. Kis fogak helyett a Judson cipzárja inkább apró kampókra emlékeztető megoldást használt, amelyek a másik oldalon a megfelelő karikákba akadtak bele. Sajnos a megoldás nem volt éppen tökéletes, sokszor nem záródott össze vagy nyílt ki, ráadásul gyártása túl nagy precizitást igényelt. Ennek ellenére 1905 körül piacra került néhány „kapocszáras” termék, de a vásárlók nem igazán haraptak rá a dologra.

Judson találmány gyártására alapított cégéhez 1906-ban felvette a svéd származású mérnököt, Gideon Sundbacket, akit a főnök munkájának tökéletesítésével bíztak meg. Szerencsére ő nem félt újragondolni a dolgot, és 1913. április 29-én szabadalmaztatta is a „kampómentes rögzítőt”, azaz a Hookless Fastenert, amely már nagyon hasonlított a ma is használt cipzárakhoz. A legfontosabb újítás az volt, hogy Sundback az inchenként (2,54 centiméter) négyről tízre emelte a kapcsok számát, és a kampós-karikás megoldás helyett immár szimmetrikus „fogakat” használt a rögzítéshez. Néhány apróbb módosítás után az 1917-től immár „elválasztható rögzítő” néven futó termék megkezdte világhódító útját, az első nagy tételben rendelő ügyfél az amerikai hadsereg lett, az európai frontra küldött katonák ruháin és felszerelési tárgyain már ott díszelegtek a cipzárak.

A nagyközönség kezdetben azonban nem igazán kapott rá az újdonságra. Ebben része volt annak is, hogy a fejlesztések ellenére a megbízhatóság még mindig nem volt tökéletes, ezért sokan úgy gondolták, hiába az egyszerű használat, a gombot vagy fűzőt viszont nem kell néhány havonta lecseréltetni vagy megjavíttatni. Első körben nagyrészt csak csizmákon és dohányzacskókon terjedt el a cipzár, a ruhatervezők nem tartották divatosnak.

A szél és a kíváncsi tekintetek

Ekkor lépett közbe a már akkoriban is igen fejlett amerikai reklámszakma, és egy azóta már alapvetőnek tartott módszert vetett be: a cipzárt egy olyan probléma megoldásaként hirdették, amelyről az emberek korábban azt sem tudták, hogy probléma. A dolog még egy hangzatos nevet is kapott, „gaposis” (talán hézagózisnak lehetne fordítani) néven emlegették azokat a szörnyű veszélyeket, amelyek a ruhák gombjai és kapcsai között leselkedtek az emberekre: nevezetesen azt, hogy a szél befújhatott e lyukakon, sőt a kíváncsi tekintetek is adott esetben utat találhattak rajtuk keresztül. A gaposis  „tüneteit” természetesen csak a cipzár szüntethette meg. Egy másik vonalon is beindult a gépezet, a ’30-as évek elején gyermekruha-kollekciókat láttak el cipzárakkal, a reklámok pedig azt hangsúlyozták, hogy a gombokkal és fűzőkkel nehezen boldoguló gyerekek így végre majd egyedül öltözködhetnek.

A szex sem maradhatott ki a meggyőzés eszközei közül, a Hoboken cipzárgyár egyenesen „a gyors és erőfeszítés nélküli levetkőzés” ígéretével igyekezett vásárlókat szerezni, és feltehetően sikerült is a cipzárt mint erotikus szimbólumot bevésni, ahogy az a Footlight Parade 1933-as amerikai musical egyik jelenetéből is jól látszik, az alábbi videón a negyedik perc környékétől. De az is lehet, hogy a rendezőt is a marketingesek fizették le…

A nevet is a marketingeseknek köszönhetjük

Maga a cipzár elnevezés is a reklámoknak köszönheti létét, angol megfelelőjét, a zippert a B. F. Goodrich cég marketingesei találták ki, akik 1925-ben a Sundback-féle rögzítővel ellátott kalucsnijuk reklámjához ötölték ki és védették le az eszköz hangját utánzó szót. Ez köznevesedve olyannyira elterjedt, hogy a később megszülető magyar kifejezés is ebből született.

A ’30-as évek végére aztán megtörtént az áttörés, a legnevesebb divattervezők is használni kezdték a cipzárt, ebben a férfidivat egyik megújítójaként tisztelt, a VIII. Eduárd néven egy évnél is rövidebb ideig trónon ült walesi herceg is fontos szerepet játszott. A Wallis Simpson elvált amerikai hölggyel (aki egyébként maga is híres volt ruhakölteményeiről) kötött házassága miatt a királyságról lemondó Eduárd az elsők között tetetett cipzárt nadrágjai sliccébe, és mivel híres volt újító, de ízléses öltözködéséről, a megoldás hamar elterjedt a felső tízezer divatos úriemberei között.

Nem tudjuk, melyik volt a leghatásosabb reklám, mindenesetre 1937-ben még csak 139 millió cipzárt adtak el az Egyesült Államokban, 1941-ben már 500 milliót, ma pedig jó néhányat láthatunk már akkor is, ha abban a helyiségben szétnézünk, ahol éppen tartózkodunk.