Megmenekült a tűztől A nyomorultak

2013.06.23. 09:07
Csak hajszálon múlt, hogy nem esett áldozatul a forradalmi hevületnek a 19. század leghíresebb, azóta is számtalanszor feldolgozott regénye: Victor Hugo A nyomorultak című alkotása. A kéziratot 1848 forró júniusának 23. napján egy írástudó felkelő mentette meg a népharagtól.

Az 1848-as februári párizsi forradalom nemcsak a monarchiát törölte el Franciaországban, hanem európai történelmet is formált: elindította a „népek tavaszának” nevezett forradalmi hullámot – mi igazán jól tudjuk a sort: Brüsszel, Bécs, Pest...

A monarchia eltörlése és az úgynevezett második köztársaság megszületése fölötti örömmámor azonban hamar elillant. Az általános választójog bevezetésének óriási jelentősége volt – minden 21. életévét betöltött polgár választhatott –, de a republikánus átalakítások munkahelyeket nem teremtettek, márpedig Párizsban a betevő falat megszerzésének nehézségei keltették a legnagyobb feszültséget. Hiába deklarálták a munkához való jogot, korlátozták napi tíz órára, illetve vidéken 11 órára a munkaidőt, majd törvényt hoztak „nemzeti műhelyek” felállítására – mindez keveset segített a nyomorgó tízezreken. A kormány az éhezők számának csökkentésére és a robbanásig feszült helyzet csillapítására a munkáskerületekből ezrével sorozta be a férfiakat a hadseregbe. Ez volt az olaj a tűzre: június 22-én munkásfelkelés borította ismét lángba Párizst, amely ellen az immár köztársasági hadsereget vetették be.

A fővároson végigfutó felkelésben – mint ez később kiderült – csak az egészen kivételes szerencse mentette meg a tűzhaláltól a világirodalom egyik leghatalmasabb alkotását, Victor Hugo regényfolyamát, A nyomorultakat.

Az akkoriban 46 éves Hugo, akit beválasztották a Nemzetgyűlésbe, lehetetlen helyzetbe került. A választók mérsékelt szocialista szimpatizánsnak, a városban barikádokat emelő, éhező munkások barátjának tekintették. Parlamenti képviselőként azonban úgy vélte, hogy – bár erkölcsileg igazolható – a felkelés csakis anarchiához vezethet. Életét kockáztatva kiállt a zendülők elé, és kérlelte őket, hogy térjenek haza békével, majd amikor kérése süket fülekre talált, ő is támogatta, hogy átfogó tüzérségi támadást intézzenek a barikádok ellen.

Hugo családjával együtt távozni kényszerült Place des Vosges-i lakásukból, amely közel volt a zendülés fészkéhez, a Bastille térhez. Miközben vívódva segédkezett a forrongás elfojtásában, lakását megszállta a felkelők egy csoportja. Házakat gyújtottak fel, hogy tűzkordonnal védjék a negyedet. A felkelők szobáról szobára módszeresen „földolgozták” az író elhagyott lakását. Az íróasztalon talált papírhalomból bármi szolgálhatott volna gyújtósként, de történetesen csak egyetlen lapot vettek el belőle: egy petíciót, amelyet Hugo írt alá, hogy támogassa a tengerészeket, akik elképesztő munkakörülményeik miatt lázadtak fel. A felkelők azért vitték el a petíciót, hogy a kint, a téren várakozó társaiknak bizonyítsák: Victor Hugo valóban „a nép igaz barátja”.

A petíciót körülvevő papírhalom Hugo asztalán nem más volt, mint A nyomorultak első változata.

Hamar elkapkodták

A kézirat ezután sem kerülhette el a kalandokat. Három évvel később Louis Bonaparte államcsínyt hajtott végre, és ekkor már Hugo nem tudta összeegyeztetni politikai kötelezettségeit és erkölcsi meggyőződését. Megpróbált ellenállást szervezni az államcsínnyel szemben, majd munkásnak álcázva, poggyászában A nyomorultak kéziratával Belgiumba menekült – nem gondolta, hogy a szökéssel majd’ két évtizedes emigrációját kezdi meg.

Részleteiben sok mindennel megvolt már a nagy műből, hiszen az 1832-es forradalom évtizedek óta foglalkoztatta, de a végleges befejezéshez csak 1860-ban fogott hozzá – az eltelt tizenkét év tapasztalatai nyomán jócskán átírta és kibővítette a kéziratot. Az eredmény egy olyan óriási mű lett, hogy még magát Hugót is megrémítette. Barátjának, Jules Hetzelnek írt levelében a regényt Brunel gőzhajójához, a Leviathanhoz hasonlította: „Lapátjai száz láb szélesek, mentőcsónakjai hadihajónak is beillenének; nem akad kikötő, ahol elférne.”

Annyira biztos volt a könyv sikerében, hogy több kiadónak is felajánlotta. Két belga kiadóház, a Lacroix és a Verboeckhoven akkor még szokatlan módon, valóságos „Nyomorultak-reklámkampányt” indított az újságokban, már a megjelenés előtt fél évvel. A közönség izgatottan várta a beharangozott időpontot, és a regény első felének (Fantine) több városban egyszerre megjelenő első kiadását órák alatt elkapkodták 1862-ben. Nemcsak a művelt, középosztálybeli olvasók, hanem sokan a „nyomorultak” közül is, akik a maguk tapasztalataira ismertek Jean Valjean, Marius és Cosette izgalmas kalandjaiban.

Hugo mintegy 150 évvel ezelőtt a következő, ma is megszívlelendőnek tekinthető ajánlással bocsátotta útra művét. „Amíg a törvények és erkölcsök létezése folytán lesz olyan társadalmi elítélés, amely mesterségesen teremt a civilizáció kellős közepébe poklokat és emberi balsorssal teszi bonyolulttá az isteni végzetet; amíg a század három problémáját, az ember lealacsonyítását a proletariátus által, a nő lezüllesztését az éhség által, a gyermek sorvasztását a sötétség által nem szüntetik meg, amíg bizonyos körökben a társadalmi asphyxia (súlyos légzési zavar) lehetséges lesz; más szóval és még szélesebb látókörből tekintve, addig, amíg a földön tudatlanság és nyomor lesz, az olyan természetű könyvek, mint ez, nem lehetnek haszontalanok.” 



  • Tippek
  • Lakáshitel