Aki megfejtette az óperzsa ékírást, pedig nem ismerte a nyelvet

További Történelem cikkek

A héten egy magyar doktorjelölt fejtett meg egy több száz éves szabadkőműves iratot, de hasonló szenzációra már évszázadokkal ezelőtt is volt példa. A leghíresebb ékírásos feliratot először díszítésnek és unatkozó kőfaragók bohóckodásának hitték, végül a tudománytörténet egyik legizgalmasabb kódfejtése lett belőle: egy polihisztor tanárember úgy fejtette meg fogadásból, hogy egy szót sem tudott azon a nyelven, amin íródott.

A történet egy ókori szöveggel kezdődik: Perszepoliszban (ma: Taht-e Dzsamsid), az ókori perzsa királyok székhelyén máig látható az az ékírásos felirat, melyről a XVIII. század közepéig azt sem tudták eldöntetni az utazók, hogy csak krikszkraksz vagy egy ismeretlen írásrendszerrel leírt szöveg. Sokan lemásoltak belőle pár jelet, és találgatták, vajon jelent-e valamit, de mivel azt sem tudták, milyen nyelven van, ha egyáltalán szöveg, megfejteni senki sem próbálta.

Carsten Niebuhr dán utazó volt az első, aki aprólékosan lemásolta az egész feliratot, amikor 1765-ben Perszepoliszban járt. Meg is számolta az előforduló betűket, és a változó sorvégekből arra következtetett, hogy balról jobbra kell olvasni. Közben a jelek ismétlődéséből rájött, hogy három különböző nyelvű felirat van egymás alatt (ma már tudjuk: óperzsa, elámi és akkád). A szövegbeli ismétlődéseket vizsgálva azt is kimutatta, hogy a szövegek egymás fordításai.

A német Tychsen statisztikai módszerrel próbálta megállapítani, melyik betű milyen írásjelnek felelhet meg, ez egyelőre tévútnak bizonyult, mert hiába voltak gyakoribbak egyes jelek, nem lehetett tudni, vajon az ismeretlen nyelvben melyik hangnak felelnek meg. Ezzel együtt Tychsen jött rá arra, hogy a folyton ismétlődő ferde ék szóelválasztó jel.

A tőr, Zarathustra és az árulkodó afrikaiak

Végül a dán Münter volt az, aki rájött, hogy a történelmi keretek tisztázása segíthet a megfejtésben: ő próbálta először kideríteni, hogy egyáltalán kik írhatták a feliratot. A feliratok mellett található többalakos domborművön egy szakállas alak (pozíciójából ítélve egyértelműen király) látható, alattvalói pedig ajándékokkal járulnak elé.

Mivel akkoriban a görög történetírók közkézen forogtak tudóskörökben, Münter ráismert a jobb oldalt viselt tőr és a hosszú, nehéz anyagú ruha alapján a perzsa népre. De továbbra is nyitott kérdés volt, hogy a perzsa történelem melyik korszakában készült a dombormű.

Ebben is az alattvalók alakjai segítettek, a kutató ugyanis egyiptomiakat és núbiaiakat is felismert a királynak ajándékot vivő kisebb alakok közt. Mivel tudta, hogy a perzsa birodalom csak az Akhaimenida-dinasztia idején terjedt ki Afrika egyes területeire is, levonta a következtetést: a dombormű és a felirat az időszámításunk előtti VI.-IV. század között készült, a szöveg pedig óperzsa nyelvű.

Ekkoriban már ismert volt a tudományos világban az Aveszta (a párszi vallás, vagyis Zarathustra híveinek könyve), mely a perzsa irodalom legrégebbi, de más írásrendszerrel lejegyzett emléke. Ennek alapján ő is elkezdett statisztikával kísérletezni, de a munkája félbemaradt.

A nagy király, a királyok királya

Ekkor lépett színre Georg Grotefend, a göttingeni líceum latin és görögtanára, aki gyerekkora óta szívesen bíbelődött rejtvényekkel. 1802 nyarán véletlenül jutott el hozzá az ékírás rejtélyének híre, és csábítónak találta a kihívást. Egy barátja kizártnak tartotta, hogy egy ismeretlen nyelven bármit is el lehetne olvasni, ezért fogadást kötöttek: Grotefend vállalta, hogy megfejti az ismeretlen írásrendszer titkát.

A korábbi szerzők eredményeire épített: Tychsen alapján elfogadta, hogy a ferde ék szóköz, és azt is tőle vette át, hogy a király szónak gyakran kell ismétlődnie a szövegben, Münter munkájából pedig felhasználta a kormeghatározást és az Aveszta-párhuzamot.

Grotefend ezek alapján két rövidebb, majdnem azonos szövegrészt választott ki, ezekben feltételezte, hogy a sokszor ismétlődő szó királyt jelent. Ekkor villant be a szikra: a (szintén perzsa) Szaszanida királyok ezer évvel később így címeztették magukat: „X, a nagy király, a királyok királya, Y király fia, a Szaszanida-dinasztiából″, sőt, a perzsa királyoknak még Grotefend idejében is járt hasonló cím. Ha ugyanígy szidoloztatták glóriájukat az Akhaimenidák, akkor a szövegrész megfejthető: az első szó tulajdonnév, a második nagyot jelent, a harmadik királyt, és így tovább.

Ennek alapján felállította a munkahipotézist, mely szerint a két szövegrész a következőt jelentette:

X, a nagy király, a királyok királya, Y király fia, az Akhaimenida
Y, a nagy király, a királyok királya, Z fia, az Akhaimenida

Fontos felfedezés volt, az egyik tulajdonnév, eltérő helyen ugyan, de ismétlődött, tehát X király apja Y király volt, Y királyé pedig Z, aki a többiekkel ellentétben nem volt király. Következésképpen Y a dinasztiaalapító, akinek fia, X is király lett, apja, Z, viszont még nem volt az.

Kambüszész kiesik

Mivel a görög történetírókból Grotefend részletesen ismerte a perzsa királyok nevét és származását, nem volt más dolga, minthogy kikeresse a leírásnak megfelelő (vagyis dinasztia-alapító) királyokat és családfájukat.

Ezzel a kör két családra szűkült:

Nagyapa: Kambüszész, apa: Kürosz, fiú: Kambüszész
Nagyapa: Hüsztaszpész, apa: Dareiosz, fiú: Xerxész

Georg Friedrich Grotefend

Itt már csak egy kis józan ész kellett: a Kürosz és a Kambüszész ugyanazzal a betűvel kezdődik, az ékírásos jelekben viszont nem volt ilyen kezdőbetű-ismétlődés, sőt, nem is ismétlődhetett volna a Kambüszész név sem. Emellett a Kürosz név túl rövidnek is tűnt, így egyértelművé vált, hogy Dareiosz és Xerxész királyok feliratáról van szó. (Magyarul és az európai nyelvekben a nevek görögös átírását használjuk általában, Grotefend az Aveszta alapján próbálta meg kibetűzni az eredeti perzsa neveket, Xerxész például Khsharsa, Dareiosz Dárajavaus az eredetiben.)

Grotefend tehát úgy tudta lefordítani a feliratokat a történelmi háttér és a korábbi kutatók eredményeinek segítségével, hogy a kiinduláskor egy szót, sőt, egy árva betűt sem ismert. Az így megismert betűk és az Aveszta nyomán megpróbálta az összes betűt megfelelő hangértékkel összepárosítani, ez részben sikerült, bár későbbi kutatások sokat finomítottak az eredményein.

A zseniális tanár munkájából kiindulva fejtették meg a feliraton található másik két nyelvet is, a legnehezebbnek az akkád bizonyult, de a feliratokban található több száz tulajdonnév és földrajzi név segítségével végül ezt is sikerült megfejteni.

Hihetetlen eredménye nem győzte meg azonnal a kortársait: Grotefend életében nem kapott semmilyen hivatalos elismerést a hatalmas eredményért, de utólag mint az ókortudomány legendás alakját tartják számon.