Teréz
10 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Eredmények

Karácsony Gergely

Ellenzéki Összefogás
50.86% (353593 szavazat)

Tarlós István

FIDESZ-KDNP
44.1% (306608 szavazat)

1200 éve halt meg a modern Európa atyja

Európáról, és különösen Nyugat-Európáról mint történelmi fogalomról nem beszélhetünk anélkül, hogy nem említenénk Nagy Károlyt – de ezért nehéz elválasztani a valóságot a személye köré szőtt legendáktól, megállapítani, mit is ért el valójában. Persze Nagy Károlynál szerencsésebb helyzetben vagyunk, mint a legtöbb kora középkori uralkodónál. Például biztosak lehetünk abban, hogy létezett – ha Artúr királyra gondolunk, már ez is nagy szó –, nagyjából tudjuk, mikor született, az pedig többé-kevésbé tényként kezelhető, hogy 1200 éve, 814 januárjában fejezte be földi pályafutását. És ránk maradt egy teljes életrajza is, amit az őt személyesen is jól ismerő történetíró, Einhard írt meg De Vita Caroli Magni címmel. Műve persze elfogult, de kellő elővigyázatossággal hihetetlenül értékes forrásnak számít.
I. Károly Albrecht Dürer festményén
I. Károly Albrecht Dürer festményén

A Nyugatrómai Birodalom bukása után óriási hatalmi vákuum keletkezett Európa nyugati felén. A Rómát megdöntő „barbárok” ugyan létrehoztak kisebb-nagyobb államalakulatokat, ezek azonban általában rövid életűnek bizonyultak, arra pedig esélyük sem volt, hogy az egész régióra huzamosabb ideig kiterjesszék befolyásukat.

Ezek közül emelkedett ki a Frank Királyság az 5. században, és leginkább I. Klodvig (466-511) uralkodása idején. A Meroving dinasztiához tartozó király uralma alatt egyesítette majdnem az egész Galliát, és felvette a nyugati kereszténységet is. Az ő halála után azonban lassan hanyatlásnak indult a királyság, a tényleges hatalom pedig lassan az udvartartást irányító majordomusok kezébe került, de újabb terjeszkedés helyett egészen a 8. századig inkább a belháborúk kötötték le a frankok erejét.

Ezzel pedig megnyílt az út Bizánc, a Közép- és Kelet-Európát uraló pogány népek, illetve az Ibériát meghódító és Galliát is fenyegető moszlim mórok előtt is, hogy az egykor Róma uralma alatt álló újabb területekre tegyék rá a kezüket. Ugyan a Merovingokat felváltó Karoling dinasztia alapítójának tekinthető – bár királyként soha nem uralkodó – majordomus Poitiers-nél feltartóztatta a mórokat, nem drámai túlzás azt állítani, hogy ezekben az időkben a nyugati kereszténység puszta léte is veszélyben forgott.

E vészterhes időkben lépett tehát színre a később a „Magnus” melléknevet kiérdemlő, Einhard szerint 742-ben, valószínűleg azonban inkább 747-ben vagy 748-ban, húsvét táján világra jött Carolus (eredeti, germán nevét nem ismerjük, a forrásokban csak a latin alak maradt fent), a Merovingokat a trónról már „hivatalosan” is letaszító Kis Pippin elsőszülött fia. Apja 768-as halála után a birodalmat a germán szokásjog szerint megosztották ő és testvére, Karlmann között, ám utóbbi néhány évvel később bekövetkezett halála után egyedül állhatott a frankok élén.

Egymillió négyzetkilométer

Ugyan Nagy Károlyra inkább szellemi öröksége miatt emlékezünk máig, „rendes” frank királyhoz méltó módon elsősorban és leginkább tehetséges hadvezér és sikeres hódító volt. Hadjáratait még felsorolni is hosszú: elsőként a királyságának északkeleti határait fenyegető szászok ellen fordult, és ugyan rögtön fontos győzelmeket aratott, még közel 30, lázadásokkal, erőszakos térítéssel és mészárlásokkal tarkított évébe került, hogy végleg legyűrje a szászok ellenállását. A határok biztosítása érdekében aztán Károly tovább nyomult kelet és dél felé, a mai Bajorország és Csehország területére, konfliktusba keveredve a Kárpát-medencét uraló Avar Birodalommal is.

A terjeszkedés másik fő iránya Itália volt, ahol a pápa és a pápai állam helyzete tette szükségessé és lehetővé a beavatkozást. Ugyan Kis Pippin garantálta a pápaság fennhatósága alá tartozó területek függetlenségét, a főként Észak-Itáliát uraló lombardok (a kereszténységet felvett germán nép) állandó fenyegetést jelentettek az egyházfők birtokaira. A védelmet hagyományosan Bizánc biztosította volna, ám cserébe befolyást is próbált gyakorolni a nyugati egyházra, ráadásul ebben az időszakban belharcok miatt ereje sem volt ténylegesen közbelépni. Károly viszont képes és hajlandó is volt segíteni: több hadjárattal 776-ra birodalmának részévé tette Lombardiát is.

Nagy Károly és I. Adorján
Nagy Károly és I. Adorján

A pápák – I. Adorján, később III. Leó – és a király egymásra találtak a (Nyugat-)Róma dicsőségének feltámasztására tett igyekezetükben is. Károlynak legitimációra, a pápáknak pedig a nyugati kereszténységet terjesztő és hatalmukat védelmező bajnokra volt szüksége. A szövetség Károly 800. decemberi császárrá koronázásával teljesedett be, amikor III. Leó „a rómaiak császárává” tette a frank királyt.

Hosszú távon azonban egyik fél céljai sem teljesültek. Ugyan a császári cím és a pápai támogatás segített pacifikálni a meghódított területeket, Károly halála után hamar kiderült, hogy inkább személyes karizmája és erős hadserege, semmint címe tartotta egyben birodalmát. A pápák pedig irányítható szövetséges helyett egy önfejű, a saját területein az egyház feletti irányítást is magáénak követelő riválist kaptak, és később, a Német-római Császárság fénykorában élethalálharcot kellett vívniuk az általuk teremtett „szörnyeteggel”.

Mindenesetre a 9. század első éveire Nagy Károly elérte, amit elérhetett: császárként irányított egy hatalmas, közel egymillió négyzetkilométeres birodalmat, és ugyan Ibériában súlyos vereséget szenvedett, katonai értelemben nem volt, aki veszélyeztette volna uralmát. Halála után azonban alig telt el néhány év, és darabokra hullott az építmény. A belháborúk végén az 843-as verduni egyezség már szentesítette is a szétszakadást, miközben a határterületeket régi és új ellenségek, főként az egyre bátrabban kalandozó vikingek és a Kárpát-medencében később feltűnő magyarok veszélyeztették.

Máig ható örökség

Miért ennyire fontos akkor Nagy Károly öröksége? Miben tett ő többet, mint számos más, sikeres hadvezér, akinek halálával birodalma is széthullott – például Attila? Ugyan hódításai nagyrészt elvesztek, Károly műve más területeken tovább élt.

Az általa létrehozott, jól körülírt jogokkal és kötelességekkel rendelkező helyi vezetőkre épített államszervezet nemcsak túlélte a birodalom szétesését, de alapja lett a kialakuló, ugyan már jóval kevésbé központosított, de a későbbi fejlődést lehetővé tévő feudális királyi hatalom létrejöttének. A Károly idejében iszonyatos munkával egységesített és írásba foglalt, az alattvalók életét szabályozó jogrend sem veszett el, és még évszázadokig szolgált az egykori császárság romjain osztozó államok működésének alapjául.

Az általa bevezetett egységes pénzrendszer megkönnyítette és fellendítette a térség kereskedelmét, és az újkorig az európai államok pénzverésének előképéül szolgált. A sokszor tűzzel-vassal végzett térítő munka sem volt hiábavaló, a birodalom egykori területein végleg megszilárdult a nyugati kereszténység egyeduralma, hogy aztán a peremvidékekre is kiterjedjen a következő századok során, létrehozva ezzel a vallásilag egységes Nyugat-Európát, amely egy idő után a védekezés helyett már a terjeszkedésre is gondolhatott, és a nagy felfedezések korában egyértelműen a világ urává válhatott.

Nagy Károly fogadja Widukind követeit
Nagy Károly fogadja Widukind követeit

A kultúra területén is megkerülhetetlen Nagy Károly öröksége. Az elsőként a királyi udvarban, később számos helyen létrejött iskolák a műveltség kis szigeteiként megállították a római kor óta folyó szellemi hanyatlást. Az ezekben kiképzett főpapok lassan kiszorították a sokszor írástudatlan, alapvető hittételekkel sem tisztában lévő elődeiket az egyházi pozíciókból. Az általa elrendelt írásreform pedig olyan, egységes és mindenki számára elsajátítható és elolvasható írást hozott létre, amely lehetővé tette a kommunikációt az egymástól távol fekvő vidékek írástudói között is.

Hatalmas erőfeszítést igényelt az a munka, amelynek keretében a hibákkal teli, sokszor csak töredékesen megmaradt ókori szövegeket már az új írással, egy többé-kevésbé egységesített latin nyelven, a korábbi másolók által elkövetett hibák kijavításával jegyezték le újra. Sokatmondó tény, hogy az ókori klasszikusok jelentős része kizárólag a Karoling műhelyek másolatában maradt ránk. Hosszú évszázadok után újra nagyszabású épületek emelkedtek Nyugat-Európában, és az építőmesterek ebben is visszanyúltak a nagy római elődök munkáihoz, hogy aztán saját ötleteikkel egészítsék ki azokat.

Kérdés ugyan, hogy az összefoglaló néven Karoling reneszánsznak nevezett kulturális újjászületés mennyiben volt még a római kor egy utolsó fellángolása és mennyiben egy új kor kezdete, az mindenesetre biztos, hogy e rövid, de felfoghatatlanul intenzíven pezsgő korszak nélkül Róma emléke talán visszavonhatatlanul a feledés homályába merült volna.

Roland felesküszik Károly királynak
Roland felesküszik Károly királynak

Jogos az a felvetés is, hogy mennyi személyes köze volt mindehhez az olvasni talán, írni szinte biztosan nem tudó, a nők, az evés-ivás és a vadászat nyújtotta élvezeteket egyáltalán nem megvető Károlynak. Azt például tudjuk, hogy az uralkodó személyesen is érdeklődött az ókor politikai és szellemi nagyjai iránt, az udvari tanácskozásokon például az ótestamentumi király, Dávid nevén szólíttatta magát, és hajlandó volt akár tréfálkozásba forduló vitákat is folytatni az őt körülvevő tudósokkal. Az pedig biztos, hogy tanácsadóinak kiválasztásához kiváló érzéke volt. Maga köré gyűjtötte korának legjobb elméit a yorki Alcuintól az itálai Paulus Diaconuson át Theodulfig, a hispán költőig, de a sort még sokáig folytathatnánk.

Nyilvánvaló, hogy a bevezetett intézkedések, reformok jórészt e tudós férfiak fejéből pattantak ki, de kellő uralkodói nyitottság nélkül ezek töredékét sem hajthatták volna végre. Noha egyértelmű, hogy a király, később császár nem valami homályos célért, a „jó ügy” érdekében munkálkodott a római kor emlékének feltámasztásán, hanem saját hatalmának és legitimációjának megerősítéséért, az eredmények szempontjából ez nem sokat számít. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a mélyre ható átalakítások politikai és anyagi fedezetét Károly győztes hadjáratai, személyes karizmája teremtette meg. Nem túlzás tehát az, hogy Nagy Károlyra máig a történelmet alapvetően befolyásoló személyiségként, és a modern Európa egyik megalapozójaként tekintenek.