Nagy Károly és egy történelmi találkozás

781. március 15-én egy nagy távlatokban gondolkodó frank király Parmában találkozott egy angol iskolai tanítóval. A találkozás jelentős következményekkel járt, minthogy a király Nagy Károly, a tanító pedig a yorki Alcuin, northumbriai diakónus volt, aki tudományos és vallási ügyekben Nagy Károly fő tanácsadója lett. Fontos törvényeket és politikai nyilatkozatokat fogalmazott meg a király számára, a retorikától és dialektikától a csillagászatig terjedő skálán a legkülönbözőbb tárgyakban oktatta a királyt és családját, befolyásos egyházi emberek egész nemzedéke tanult tőle.

„Tanítványai közül egy sem volt, akiből ne lett volna jámbor apát vagy híres püspök” – emlékezett rá egy kilencedik századbeli szerző. Alcuinnak jelentős befolyása volt a liturgiára is. És mivel ragaszkodott a helyes latin íráshoz és kiejtéshez, felgyorsította a latin nyelv különválását a kontinensen gyakorolt köznyelvtől, amelyből a francia nyelv született. Írásai szinte a teljes akkori tudásanyagra kiterjednek, szerzőjük számtalan úton-módon gyakorolt döntő ideológiai befolyást a kialakulóban levő Karoling Birodalomra, és előfutára volt a kilencedik század egyik fő törekvésének: a sajátos birodalmi kereszténység megalapozásának.

Amikor 800-ban császárrá koronázták, Nagy Károly a latin Biblia Alcuin által átdolgozott szövegét vehette kézhez. Alcuin széles körben terjesztett változata a mai napig a Vulgata egyik fontos forrása. Alcuin személyében, tehetségében a becsületesség és jámborság, valamint az uralkodói kormányzás Nagy Károly birodalmára jellemző új szövetségének jelképét láthatjuk.

A parmai találkozás után Nagy Károly megkérte Alcuint: hagyja el szülőföldjét, Northumbriát és csatlakozzon a frank udvarhoz. Ennek alapján nem túlzás azt mondani, hogy egyike volt ez azon találkozásoknak, amelyek megváltoztatták az európai történelem menetét. Alcuin befolyása nélkül a Karoling-korszak egészen másként festene, és nem csupán azért, mert nem állnának rendelkezésünkre a leggazdagabb és legelevenebb források gyanánt a levelei. Nagy Károly meghívása nélkül Alcuin nevét sem ismernénk. Valószínűleg továbbra is a yorki székesegyházban szolgált volna mint tanító és könyvtáros; abban a Northumbriában, amelyet mind inkább gyötörtek a dinasztikus viszályok, hogy később a vikingek támadásának célpontjává váljon, ami pusztító hatással volt a vallásra és a kéziratok sorsára is. Alcuin kétségkívül egyik olyan művét sem írhatta volna meg, amelyről ismertté vált.

Sorsdöntő kapcsolati háló

Hogyan vehették észre, hogy milyen előnyökkel járna az összefogásuk? Rögtön felfogták vajon, hogyan bővülhet az egyikük látóköre, gazdagsága és lehetőségeinek tárháza, ha párosul a másik tehetségével és műveltségével? Talán ez a legnagyobb talány, jóllehet korántsem az egyetlen, amelyet a parmai találkozás vet fel. Bár nyolcadik századi mércével mérve Alcuin és Nagy Károly élete figyelemre méltóan jól dokumentált, a parmai találkozást illetően számos alapvető rejtély mégis megmarad. Puszta spekuláció azt mondani, hogy az enciklopédikus tudásnak, a karizmának és a közvetlenség adományának valamiféle számokban ki nem fejezhető kombinációja révén Alcuin bizonyára figyelemre méltó benyomást tett a frank királyra. Ugyanilyen spekuláció feltételezni, hogy Nagy Károly törekvései bizonyára igencsak megnyerték Alcuin tetszését. Csak a találkozás kontextusát közelebbről megvizsgálva érezhetünk biztosabb talajt a lábunk alatt.

Kifürkészve a találkozó hátterét, és megvizsgálva, miért és hogyan lett része 781-ben a két férfiú útitervének Parma, eloszlathatjuk azt a benyomást, hogy itt pusztán súlyos következményekkel járó véletlennel van dolgunk.

Maga Parma alkalmas megállóhely volt a Paviát, a lombardok királyi városát (a királyságot Nagy Károly a 770-es évek közepén végérvényesen leigázta) Rómával összekötő régi római úthálózat mentén. Nagy Károly ottani jelenléte távolról sem volt véletlen. Mint a frank királyi évkönyvek beszámolnak róla, 780-ban Nagy Károly elrendezte az ügyeit Szászországban; hadjáratait egészen az Ohre és az Elba találkozási pontjáig folytatta, a keresztség felvételére kényszerítette az ottani lakosságot, és megegyezést kényszerített a szászokra és szlávokra. Majd figyelme Itália felé fordult. 780 karácsonyát királynéjával és gyermekeivel Paviában, 781 húsvétját pedig Rómában töltötte. Az utazás ürügye vallási volt, az események tanúsága szerint azonban Nagy Károly egy olyan diplomáciai hálót szövögetett, amely egészen Bizáncig terjedt, és sokkal nagyobb volt a tétje, mint annak eldöntése, hogy melyik meghódított itáliai területét kellene pápai joghatóság alá helyeznie.

Húsvéti római tartózkodása idején Nagy Károly megkereszteltette egyik fiát Hadrianus pápával, két másikat pedig Aquitánia, illetve Itália királyává szenteltette fel. A felszentelés példátlan cselekedet volt, kivált azért, mert fiai még nagyon ifjak voltak. A keresztelés viszont egy olyan összetett, ám mostanra jól bevett, spirituális rokonságon alapuló szövetség része volt, amely által a pápa, mint a király gyermekének keresztapja, a „közös apaság” vagy „spirituális rokonság” kötelékébe lépett a királlyal (a hazafelé vezető úton Nagy Károly Milánóban a leányát a város érsekével kereszteltette meg, aki így szintén keresztapa lett, s ezáltal szintén spirituális rokonságba lépett a királlyal). Szintén a húsvéti római tartózkodás alatt követ érkezett Konstantinápolyból, hogy Irén császárné fiát, VI. Konstantint eljegyezze Nagy Károly leányával, Rotruddal; e célból frank királyi káplánt küldtek vissza Konstantinápolyba. Figyelemre méltó, hogy a császári küldöttség tudta, hol találja Nagy Károlyt, s ez biztos nem volt véletlen. Végül, ugyanebben az időszakban a pápa és Nagy Károly is küldötteket menesztett Bajorország uralkodójához, Taszilóhoz. Ezek az események közvetve tanúsítják, milyen mérvű kommunikáció zajlott a nyolcadik századi diplomáciában.

Nyilvánvalóbbá válik, miért mutathatott készséget Nagy Károly arra, hogy ebben az időben egy vezető angolszász tudóst hajtson fel magának, ha néhány évvel korábbra, 777-re és 778-ra tekintünk vissza. Éhínség és katasztrofális katonai vereségek egybeesésének lehetünk tanúi ezekben az években – a szász felkelés és a roncesvalles-i vereség (amely később, a Roland-énekben legendává nemesült) –, és ezek az események mintha azt jelezték volna Nagy Károlynak, hogy kiesett Isten kegyéből. Első, korszakos jelentőségű reformtörvényei nem sokkal ez után, 779-ben születtek. Az igazságszolgáltatás, az egyházi renddel és fegyelemmel együtt – szerinte ezek voltak az isteni jóváhagyás előfeltételei; a tanult egyházi férfiak ebben szintén tudtak segíteni, és a lombard királyság megdöntése után Nagy Károly többeket udvarába is hívott. 780–781-es itáliai utazása során Mantovában is hasonló reformokat léptetett életbe. Az igazságszolgáltatással és a vallási fegyelemmel összefüggő megfontolások ezután is nagy súllyal estek a latba.

780–781-ben Alcuin elsősorban azért utazott a kontinensre, hogy az új yorki érsek, Eanbald számára, aki Alcuinnal együtt a legendás tanár, majd később yorki érsek Aelberht tanítványa volt, elhozza az érseki palliumot (a pápa által adományozott szertartásruhát). Aelberht 778-ban, halála előtt két évvel vonult vissza, s könyvtárát Alcuinra, érseki hivatalát pedig Eanbaldra hagyta. Alcuin írásaiból világosan kitűnnek tanára, Aelberht iránti érzései és odaadása; könnyen elképzelhető, hogy az Aelberht halála felett érzett fájdalma (amely elsöprő erővel fejeződik ki Yorkról írott versében) valamiképpen összefügg a döntésével, hogy elhagyja szülőföldjét és a frank udvarban telepszik le.

Már a 7. és 8. században is northumbriai (és az angolszász Anglia más vidékeiről származó) hittérítők nyomán jutott el a kereszténység Németországba és Frízföldre; közéjük tartozott Alcuin rokona, Willibrord (739 körül), akinek élettörténetét Alcuin írja majd meg. Maga Alcuin legalább egyszer Aelberhttel együtt elutazott Rómába is, és korábban már találkozott Nagy Károllyal. Ezenkívül szoros barátságot ápolt a király udvaroncaival, valamint fontos püspökökkel és abbékkal.

Élete későbbi részében Alcuin olyan barátjának tekintette Nagy Károlyt, akit Isten adományozott neki annak fejében, amit Alcuin Nagy Károly szolgálatában az egyháznak nyújtani tudott; a kontinensen befutott pályájára úgy tekintett vissza, mint egy northumbriai remete sok-sok évvel korábbi jóslatának beteljesedésére. Míg 781-ben még azt mondta Nagy Károlynak, hogy királya és érseke engedélye nélkül nem csatlakozhat a frank udvarhoz, addig 795-ben szeretettel, ám szilárdan már ezt írta yorki hittestvéreinek: „Nem hagyhatom teljesen figyelmen kívül kéréseteket, ám az említett pap (a hírnök) éppen szent helyek látogatása közben lelt rám; a király pedig hadseregével éppen Szászország elpusztításán munkálkodik, és az engedélye nélkül nem távozhatom; mert egy ilyen barátot, mint ő nekem, nem mellőzhetek; Isten kegyéből tettem szert rá, s a vele való barátság, amelyet Istennek köszönhetek, nagyon hasznos. Nem pénzéhségből jöttem Frankföldre s maradok itt, hanem az egyház igényei miatt, s hogy erősítsem a keresztény vallást.”

Az európai műveltség alapjai

Hogyan talált hát egymásra 781-ben Alcuin és Nagy Károly? A Nagy Károly itáliai tartózkodása alatt történt diplomáciai kapcsolatfelvételek, törvényhozási aktusok és kiváltságlevél-adományozások gondoskodtak arról, hogy a helyi tisztségviselők és magas rangú egyházi személyek tudomást szerezzenek a hódító hollétéről és útitervéről. A kora középkori utazások praktikus szükségletei is elősegítették, hogy az ember tudomást szerezzen arról, ha valaki éppen a közelben tartózkodott. Nemcsak királyok, hanem az olyan küldöttek, mint Alcuin is kísérettel, s nem egyedül utaztak; a menedékhely, az élelmezés és a lovak számára az abrak megszervezése még kisebb csoport és akár igen nagylelkű kolostori vagy egyházi vendéglátó esetében is előzetes értesítést tett szükségessé. Minthogy pedig Parma logikus megállóhely (és a frank udvartartás tartózkodási helye) volt Róma és Pavia között, a találkozás aligha volt meglepő. Rómában (mint láttuk, a bizánci követektől, s természetesen magától a pápától) már hónapokkal előbb tudták, hogy Nagy Károly ott kívánja tölteni a húsvéti ünnepeket. Alcuin tehát, amikor elhozta a palliumot, biztosan hallott a frank király küszöbön álló római látogatásáról.

A fennmaradt források egyenlőtlen eloszlása miatt Alcuin fokozatos frankföldi elkötelezettségének folyamata nyomon követhető ugyan, azt viszont nem lehet tudni, pontosan mikor költözött Nagy Károly udvarába. Esetleg 782 elején? Vagy csak 786-ban? Talán e két időpont között? De még ahol nem is áll rendelkezésünkre pontos kronológia, a dokumentumok ott is rendkívül élethűek. A fennmaradt levelekből (több mint 270-ről van szó) nyomon követhetők Alcuin válaszai – talán túl sokat tiltakozott – a yorki egyházközségnek: továbbra is szereti őket, reméli, hogy egyszer még visszatérhet, ha élete során már nem is, de legalább meghalni, hogy ott temessék el; még akkor is ilyen hangnemben írt, amikor mind jobban belebonyolódott a kontinentális ügyekbe, noha kezdetben állandóan Nagy Károly mellett tartózkodott. A parmai találkozó időpontja csak úgy állapítható meg, hogy Alcuin életrajzírójának csaknem ötven évvel később született beszámolóját (amely a helyet megadja, de a dátumot nem) összevetjük azzal a ténnyel, hogy Nagy Károly 781. május 15-én bocsátott ki egy iratot. Így jut puszta véletlen folytán tudomásunkra egy jelentős találkozó.

Ha fel akarjuk mérni Nagy Károly és tudós udvartartása törekvéseinek súlyát, a Karoling-reneszánsszal kapcsolatos, tőlük maguktól származó kijelentésekhez fordulhatunk – ezek néha túlzóak ugyan, és szinte mindig a király kegyét keresve íródtak, mégis igazolják a Nagy Károly-féle birodalom politikai felbomlását követő évszázadban is virágzó kontinentális iskolák teljesítményei. 801-ben Alcuin ezt írta az (immár császár) Nagy Károlynak: „Áldott a nemzet, amelynek az isteni gondviselés ilyen istenes és eszes uralkodót juttatott; áldott a nép, amely felett ilyen bölcs és istenfélő vezető uralkodik; ahogy a platóni mondásban áll: áldottak a királyságok, ha filozófusok uralkodnak, azaz azok, akik szeretik a bölcsességet, vagy ha a királyok tanulmányozzák a filozófiát, mert e világon semmi sem mérhető a bölcsességhez.”