Viola
-6 °C
-2 °C

Aki a világháború után még 29 évig harcolt

Negyven évvel ezelőtt, 1974. március 10-én, közel 30 évvel a háború vége után fejezte be a harcot Onoda Hiroo, az utolsó előtti, és talán leghíresebb japán katona, aki a második világháború végét követően sem tette le a fegyvert.

A második világháború csendes-óceáni hadszíntere óriási kiterjedése és széttagoltsága miatt teljesen más volt, mint az európai. Amikor Németország 1945. május 8-án kapitulált, a legtöbb még harcoló német alakulathoz szinte azonnal eljutott a hír. Bár persze voltak egységek, amelyek még néhány napig, hétig, vagy kirívó esetekben néhány hónapig nem tették le a fegyvert, egy sarkköri szigetre küldött német expedíció tagjai például őszig nem adták meg magukat. Igaz, nem is nagyon lett volna kinek, ezután viszont kitörő örömmel üdvözölték az értük küldött norvég hajósokat.

A japán császári hadsereg számos katonája szemében ez minden bizonnyal megvetendő, gyalázatos tett lett volna. A kisebb-nagyobb szigetekért folytatott harcok során az amerikai (és más szövetséges) katonák szembesültek azzal, hogy a japánok többsége valóban az utolsó töltényig, sőt azután is harcol, ha pedig már nincs más lehetőség, inkább választják az öngyilkosságot – saját fegyvereikkel, vagy szemtől szembe nekirohanva az ellenség vonalainak.

A japán társadalomra hagyományosan jellemző volt a fegyelem, az utasítások szigorú követése, a katonákat viszont ráadásul a busidó, a szamurájok korában született normarendszer követésére nevelték. Ugyan eredetileg a busidó sokban hasonlított az európai lovagok követte elvekre, így az elesettek és gyengék védelme, az igazságosság is részét képezte, a legnagyobb hangsúlyt a parancs minden áron való teljesítése és a becsület kapta.

Természetesen a modern japán hadsereg vezetői is inkább ezt igyekeztek katonáikba nevelni. A japán hadsereg tagjai között a becsület többet ért, mint az élet, márpedig a megadás egyenlő volt a becsület besározásánál. Számos történetet ismerünk arról is, hogy ezt sok esetben családtagjaik is így gondolták. Ha valakiről elterjedt a hír, hogy megadta magát, családja is szégyenben maradt, rokonait kiközösítették, az így járt feleségek körében is gyakori volt az öngyilkosság.

Elszigetelten, elszántan

Japán a német vereség után még hónapokig kitartott, és csak a két atombomba okozta pusztítás győzte meg Hirohito császárt és az ország vezetését, hogy beismerje, nincs értelme folytatni a harcot. A feltétel nélküli kapitulációra végül 1945. szeptember 2-án került sor. A nagyobb japán egységek döntő többsége meg is kapta a parancsot, aminek – bár sokszor értetlenkedve és kétségbeesve – engedelmeskedett is.

A hír azonban nem jutott el mindenhova. A kisebb-nagyobb, a háború alatt megszállt szigeteken számos japán katona tartózkodott, akit az amerikai előrenyomulás teljesen elvágott az anyaországtól és feletteseiktől is.

Ha előbb-utóbb röplapok, rádióadások vagy személyes közlés alapján meg is tudták, hogy vége a háborúnak, sokan az ellenséges propaganda cselét sejtették mögötte, így a harc folytatása mellett döntöttek, és bevették magukat az áthatolhatatlan esőerdőkbe vagy a hegyek közé, hogy aztán gerillaakciókkal zaklassák a helyi lakosságot és a helyőrségeket.

A következő években aztán számos ilyen egységet és katonát fedeztek fel, szétszórva a csendes-óceáni szigetvilágban vagy Délkelet-Ázsiában, a legtöbbjüket vagy sikerült meggyőzni, hogy tényleg vége a háborúnak, másokat foglyul ejtettek vagy lelőttek a nyomukba eredő katonák. Az 1950-es években még számos ilyen esetről érkezett hír, a következő évtizedben már kevesebbről, és a kósza hírek ellenére egyre valószínűbbnek tűnt, hogy már nincsenek „máig harcoló japán alakulatok”.

Nem hitték el, hogy vége

Onoda Hiroot, a japán hadsereg hadnagyát 1944. december 17-én tették partra a Fülöp-szigetekhez tartozó Lubang szigeten. A kémelhárító kiképzést is kapott tiszt feladata az volt, hogy amerikai partraszállás esetén szervezze meg és vezesse a megszállók elleni gerillahadviselést.

„Semmi esetre sem vethet véget életének önkezével. Lehet, hogy három évig, lehet, hogy öt évig tart majd, de visszajövünk magáért. Addig is, amíg akár egy katonája is marad, vezesse az embereit. Lehet, hogy kókuszdión kell majd élnie. Ha ez a helyzet, hát éljen kókuszdión. Semmilyen körülmények között sem dobhatja el az életét!” – adta ki az utasításait felettese. És az ekkor 22 éves Onoda engedelmeskedett, méghozzá tökéletesen. Amikor 1945 februárjában az amerikaiak elfoglalták a szigetet, a megmaradt japán katonák néhány fős csoportokban vették be magukat az esőerdőbe.

Onoda három társával maradt, egysége rizsen, kókuszdión és banánon éldegélt, időnként pedig a helyi falvakon rajtaütve, egy-egy tehenet elkötve jutottak húshoz. Közben a háború véget ért, de Onodáék erről nem tudtak. Ugyan már néhány hónappal később találtak egy üzenetet, amely közölte velük a hírt, kérve őket, hogy „jöjjenek le a hegyekből”, a katonák hamisítványnak minősítették az írást, ahogy a később talált röplapokat, a ledobott újságokat, rokonaik kézzel írott, fényképekkel ellátott leveleit is a csalárd amerikai propaganda művének ítélték.

Teltek az évek, de nem változott semmi. Onoda és egysége a hőségtől, a párától, patkányoktól, rovaroktól és a nyomukba küldött őrjáratoktól szenvedve éldegélt, időnként pedig felégettek egy-két rizsföldet és elkötöttek néhány tehenet a gerillaháború jegyében. Az abszurd történet tragikus mellékszála, hogy mivel minden helyit automatikusan az ellenség kémének tartottak, az évek során több tucatnyi ártatlan embert öltek meg vagy sebesítettek meg.

Röpke négy év után 1949 szeptemberében aztán Akacu közlegény megelégelte a dolgot, és elszökött a többiektől. Hiába küldött azonban egykori társainak üzenetet arról, hogy barátságosan fogadták, a háborúnak tényleg vége, Onodáék nem hittek neki sem. Újabb négy évvel később Simada tizedest egy őrjárattal való összetűzés során lelőtték. A megmaradt közlegény, Kozuka és Onoda újabb 19 évig folytatták a gerillaháborút, a külvilág pedig lassan biztos lett abban, hogy már nem élnek. 1972-ben aztán éppen a helyi földművesek rizskészletét igyekeztek felgyújtani, amikor a már 51 éves Kozukát halálos lövések érték.

Csak a parancsnoknak

A hír eljutott Japánba, ahol két évvel később, egy Norio Suzuki nevű diák úgy döntött, nekivág a világnak. „Megkeresem Onoda hadnagyot, egy pandát és a jetit – ebben a sorrendben” – mondta barátainak. A második két cél teljesüléséről nem tudunk, de Onodát tényleg megtalálta a dzsungelben. A „hippi”, ahogy Onoda később leírta, és a fanatikus katona összebarátkoztak, és neki a tiszt már elhitte, hogy tényleg vége a háborúnak. Azonban ragaszkodott ahhoz, hogy nem adja meg magát, hacsak parancsnoka erre nem utasítja.

Suzuki pedig pár héttel később el is hozta a szigetre a már könyvesboltot üzemeltető egykori őrmestert, Tanigucsit. Onoda egyenruhájának megmaradt foszlányaiban, kifogástalanul megőrzött kardjával, még működő puskájával, 500 tölténnyel és több kézigránáttal jelent meg egykori elöljárója előtt, aki felolvasta neki a parancsot: a háborúnak vége, minden harci cselekményt be kell szüntetni. Onoda letette a fegyvert, majd sírva fakadt.

Hazatérése után megkapta 29 évnyi elmaradt zsoldját, majd egy ideig Brazíliában élt, mint marhatenyésztő. Írt egy könyvet Nincs megadás: Az én harmincéves háborúm címmel, 1996-ban pedig visszatért Lubang szigetére, és 10 ezer dollárt adományozott a helyi oktatás céljára. Két hónappal ezelőtt, 2014. január 17-én halt meg, 91 éves korában.

Utána már csak egy, igazoltan a háborúban harcoló, és azóta is fegyverrel bujkáló japán katona került elő: Teruo Nakamurát 1974 decemberében fogta el egy indonéz őrjárat. Később is időnként szárnyra kaptak híresztelések japán katonákról, akik még utánuk is folytatták a harcot. Sőt, 2005-ben is előkerült két nyolcvan körül japán férfi egy szigeten, de az ő történetüket nem sikerült minden kétséget kizáróan igazolni.

Filmekben, könyvekben is visszatérő elemként jelennek meg a háborút még vívó japánok (gondoljunk a Kincs, ami nincs veteránjára), de az általuk őrzött aranykészletekről, csodafegyverekről vagy bármi másról szóló történetek eddig puszta legendának bizonyultak.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!