Vilmos
10 °C
22 °C

Amikor a nyilasok lenyomták a centrális erőteret

2014.03.20. 11:21 Módosítva: 2014-03-20 13:03:20
A centrális erőtérben is jobbra tolódó kormánypárt kétkulacsos politikával akarja kifogni a szelet a szélsőjobb vitorlájából, de ehelyett csak elfogadottabbá teszik a szélsőségek hangját, akik a semmiből fő ellenzéki erővé válnak. Lehet a nyilasokról beszélni anélkül, hogy hivatásos rettegőnek álljon az ember? Talán úgy, hogy ki sem mondjuk a Jobbik nevét. Paksy Zoltán most megjelent könyvében csak a nemzetiszocialisták harmincas évekbeli történetéről esik szó, mégis sok a mai párhuzam.

Hetven évvel ezelőtt, 1944. március 19-én a német megszállással Magyarország elveszítette állami önrendelkezését, szögezi le Nemzeti hitvallásunk. A '44 októberében hatalomra kerülő nyilasok eszerint szintén nem részei a magyar történelemnek, idegen test az övék, a németek nélkül megmaradtak volna handabandázók szedett-vedett társaságának. A nyilasok tehát nem mi vagyunk – mondja az alaptörvény.

Hogy akkor valójában kik is ők, arról keveset szokás tudni. Ezért is hiánypótló Paksy Zoltánnak a nyilasmozgalom korai, harmincas évekbeli történetét feltáró, szerdán bemutatott könyve. Ez az időszak az, amikor a politikai jelentéktelenségből odáig erősödnek, hogy amikor 1939-ben először tartanak titkos választásokat országszerte, a választók harmada szavaz rájuk. A kötet fő tézise, hogy a magyar nemzetiszocialista mozgalmak ideológiája alapvetően nem német import, hanem a magyar keresztény-nemzeti fundamentalizmus radikális változata, ahogy jelképeik, a nyilaskereszt, a testvér megszólítás, a fekete nadrágos, zöld inges formaruha is saját fejlesztésűek. Ugyan kihasználták a nemzetközi konjunktúrát, de attól még világképük a magyar szélsőjobb hagyományának szerves része. Amikor pedig 1944-ben hatalomra kerülnek, bebizonyították, hogy tényleg „képesek minden olyan szörnyűség elkövetésére, amelyet korábban feltételeztek róluk”.

A nyilasmozgalom Magyarországon 1932–1939 című könyv nem készít bűnlajstromot, azt akarja megértetni, hogy a radikális jobboldal néhány év alatt hogyan válhatott szinte a semmiből fontos politikai tényezővé. Bár a szerző a tényalapú történetírás keretei között marad, nehéz lenne nem észrevenni a mai áthallásokat: túl sok a párhuzam a mostani helyzettel, főleg a centrális erőtérben gondolkodó jobboldali kormány és szélsőjobboldali ellenzéke viszonylatában. Ami biztos: a harmincas évek végén nem sikerült megakadályozni a radikálisok további erősödését.

Kárpát-medencei Ősföld és új Júdea

A Horthy-korszakban végig domináns, kormányzati pozícióban lévő uralkodó jobboldal és a nyilasok között persze alapvető különbségek sora létezett, a műveltségtől a politikai programokon (vagy azok hiányán) át a társadalmi megbecsültségig. Polgári, értelmiségi közegben a sokáig csak az alsó társadalomból toborzó nyilas mozgalom jó ideig parvenünek számított. De bármilyen primitívek is voltak a röplapjaik, a nyilasokat is megtermékenyítő eszmék sok szálon kapcsolódtak a keresztény középosztály politikai elveihez.

A szélsőjobboldal legfontosabb strukturáló tényezője, az antiszemitizmus, Prohászka Ottokárral elinduló magyar fajvédelemben hivatalos doktrínává emelkedett, eszerint a túlhatalomra jutott zsidóság ellen védekezni, az elveszített társadalmi pozíciókat tőle visszaszerezni kell.

A korai fajvédők még csak társadalmi harcról beszélnek, a Prohászkához hasonlóan az Ébredő Magyarok Egyesülete (több százezres tagságával a legnagyobb korabeli társadalmi szervezet) rendszeres előadójának számító Méhely Lajos „tudományos fajvédelme” már biologizálta a zsidó különállást: az MTA-tag tudós kitörölhetetlen faji tulajdonságokról beszélt, a „többszörösen korcs” zsidóság keveredését a magyarsággal pedig megakadályozandónak gondolta, mert véleménye szerint az csak testi-lelki elfajuláshoz vezet. Paksy szerint még az egyébként a nyilasokkal határozottan szemben álló Horthyra is hathattak a korban tudományosnak tekintett fajelmélet dogmái, az 1944-es deportálásokat megszervező Endre László pedig Méhely hatására gondolta úgy: „A magyar és zsidó két olyan különböző népfaj, amely biológiai okokból képtelen az együttélésére.”

A mai összeesküvés-elméletekkel folytonosságot mutató nyilas ideológia szerint a zsidóság a liberalizmus-kommunizmus-szabadkőművesség álcája mögött világhatalomra tör, az új Júdeát pedig – nahát – éppen a Duna–Tisza közén akarják megteremteni. A magyar nemzetiszocialistákra küldetéstudatos hangvételű antiszemitizmusuk mellett leginkább hatalomellenességük volt jellemző. A politikai radikalizmus politikaellenessége ma is ismerős lehet: „politikai vének irányítják az országot”, mondták Bethlenékre, a magyar nemzeti ébredés pedig megfeneklett (vö. „elmaradt rendszerváltás”). Magukat nem pártként, hanem mozgalomként határozták meg, melynek fő célja a liberalizmus szülte parlamentarizmus helyett a vezéreszme alapján gyakorolt uralom. Elgondolásuk szerint a vezér felhatalmazását közvetlenül a néptől kapja, további politikusokra nincs is szükség, ezért a hagyományos értelemben vett politika győzelmükkel véget is ér. A vezér önmaga képviseli az egyéni érdekek összességét meghaladó közjót, amely legfeljebb korlátozott magántulajdont enged meg.

Antikapitalizmusuk és a földmíves magyar néppel kapcsolatos nemzetkarakterológiai mániáik miatt az ipart és a kereskedelmet alárendelték volna a mezőgazdaságnak, de gazdasági elképzeléseik egészen elnagyoltak maradtak. Bár szimpatizánsaik zöme éppen a szociális ígéretek miatt csatlakozott hozzájuk, a földosztásról csak nagyon általánosan nyilatkoztak: többségükben csak a zsidóktól és a „velük lepaktáló” magyaroktól vették volna el a földet. Kidolgozott program helyett maradt az „Ősföld” és a „Hungária Egyesült Földek” misztériuma, ezt kínálta Szálasi a támogatóinak.

A sajtó a hibás

Kik követték a nyilasokat? Szemben a közhiedelemmel, leginkább magyarok és nem pedig svábok, mert utóbbiak tartottak is a magyar nacionalistáktól – állapítja meg Paksy. Sokáig csak a falusi nincstelenek, a szegényparasztság tagjai, egy-két holdas törpebirtokosok szimpatizáltak velük: voltak falvak, amelyek szinte teljesen nyilas szavazókká váltak, de a városi bázis hiány behatárolta a terjeszkedési lehetőségeket. Ezért volt nagy fordulat, amikor nagyobb arányban '38-tól a keresztény középosztály csalódottabb része és főleg a kispolgárság is megjelent a támogatók között és a fővárosi munkásságból is sokan csatlakoztak. Különösen népszerűek voltak a fiatalok között, ezért is emelték 1938-ban a választási korhatárt 26, illetve 30 évre.

A szélsőjobbal szemben álló sajtó ma is megfigyelhető bizonytalanságát indokolja a nyilasok és személyesen Szálasi korabeli népszerűségnövekedése. Az 1937-ben még országosan teljesen ismeretlen Szálasit a három éves elítélésével végződő per és különösen a liberális sajtó ellenséges beszámolói tették szélesebb körben ismertté, hívei körében pedig mártírrá, akit a tömeghisztéria hamarosan a majdani vezér szerepébe emelt.

Bűzbombák és kormányzati kriptonyilasok

Gömbös miniszterelnök ellentmondásosan viszonyult a nyilaskérdéshez: egyfelől, nem működött velük együtt, leginkább azért, mert csak a hozzá feltétlen hű, megbízható embereket engedte mandátumhoz jutni, másrészt viszont sokan várták tőle a szélsőjobboldali eszmék állami felkarolását. Az általa alapított Nemzeti Munkaközpont és a Turul Szövetség teljesen radikalizálódott, gyakorlatilag magáévá tette a nyilas ideológiát. Az ellenzéki szélsőjobb viszont akkor kezdett el igazán erősödni, amikor Gömbös '36-ban meghalt, és a vezér nélkül maradt csoportok egyre inkább utat találtak a nyilasokhoz.

Bár a hivatalba lépő Darányi-kormány egyik célja is a nyilasok visszaszorítása volt, egyre inkább kerülték velük a nyílt konfrontációt. A kormánypárton belül több képviselő közel került hozzájuk, a Nemzeti Egység Pártján belüli szélsőjobboldaliak hidat képeztek a radikálisok és az akkori centrum között, ami hozzájárult az áttöréshez: a korábban kínosnak számító hangok megszokottá váltak, sokaknak úgy tűnhetett, hogy a nyilasok bátrabban képviselnek valamit, ami visszafogottan jelen van az elfogadott jobboldalon is. Ezt erősítették azok a kormánypárti lépések is, amelyek úgy próbálták kivédeni a nyilas veszélyt, hogy elébe mentek a törekvéseiknek – például amikor Teleki kifejezetten szorgalmazta a második zsidótörvény elfogadását.

A keresztény-konzervatív közép és a szélsőjobb alkalmankénti összhangjára hoz fel Paksy egy korabeli színházpolitikai affért: mikor a Pécsi Nemzeti Színházban a nyilasok bűzbombákat dobtak a közönségre Salamon Béla liberális kabaré-előadásán, a mérsékelt konzervatív sajtó védelmébe vette az elkövetőket:

„Megengedhetetlen, hogy olyan előadás legyen színházunkban, amely tele van salamoni malacságokkal, s amelyben mindent gúny tárgyává tesznek, ami nekünk szent.”

Eredménytelen trafikpolitika

A szélsőjobboldallal szemben folytatott kétkulacsos kormányzati politika nem jött be. Az 1939-es választások nagy áttörést hoztak a nyilas pártok számára. Az akkori kormánypárt ugyan egy sor eszközzel igyekezett letörni az ellenzéki esélyeket az induláshoz szükséges magas kauciótól a nyilasok hatósági vegzálásáig, hirtelen jött adóvizsgálatokig, trafikjogok visszavonásáig, de a nemzetiszocialista alapállású pártok így is a szavazatok jó egyharmadát gyűjtötték be azokban a körzetekben, ahol elindultak. Bár a kormánypárt számára torzító választási matematika miatt végül csak 19 mandátumuk lett, de a Horthy-rendszer súlyos válságtünete, hogy a részleges demokratizálás (országosan ez volt az első titkos választás) a nyilas szélsőjobb drámai megerősödésével járt együtt.

A nyilasok ugyan amiatt panaszkodtak, hogy a kormány az ő programjukat vette át, kétarcú kampányuk (visszafogott hangvétel a hivatalos szövegekben, radikális a saját közönség előtt) bejött: ahol indultak, tömegtámogatottságot tudtak felmutatni. Annak ellenére is, hogy mint azt a szerdán a könyvet bemutató Ungváry Krisztián mondta: „A kormánypárt jelentős része 1939-ben már gyakorló szélsőjobb szimpatizánsokból állt. Az a taktika, hogy a kormányzat ideológiailag nem határolta el magát a szélsőjobbtól, kegyetlenül megbosszulta magát.”

Paksy Zoltán könyvét a nyilas áttörést hozó választások utáni Bethlen-idézettel zárja:

Könnyelműen és felelőtlenül játszik a tűzzel a magyar intelligenciának tekintélyes része, nem látja, nem tudja, és nem akarja meglátni, hogy milyen hazárd játékba fogott, és mindennek akkor fog csak újból a tudatára ébredni, amikor sajnos megint késő lesz.