Koronavírus adatok

2021. dec. 08.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Mária
-6 °C
4 °C

Száz éve történt a ludlow-i mészárlás

2014.04.20. 17:44


1914. április 20-án, egy nappal húsvét után fegyverropogástól volt hangos a coloradói Trinidadtól nem messze felállított Ludlow. Nem volt igazi település, csak egy ideiglenes sátorfalu néhány kőépülettel, de nagyjából ezer embernek adott otthont: szénbányászoknak és családtagjaiknak. A bányászoknak munkaadójuk, a Colorado Fuel & Iron Company őrségével, a nemzeti gárda tagjaival és egy brutális módszereiről híressé vált detektívügynökség embereivel kellett szembenézniük.

Munkásszállásról sátrak alatti gödrökbe

A coloradói szénbányászat az 1910-es években csúcson volt, az épülő vasútvonalak, az acélművek és más ipari létesítmények rengeteg szenet igényeltek. Nem csoda, hogy a Rockefeller-család is beszállt a bizniszbe: a CF&I-t – ami a legnagyobb coloradói bányacég volt akkor – 1902-ben megvásárolta John D. Rockefeller, 1911-től pedig fia, John Jr. igazgatta tovább. A vállalat (mint ahogy több hasonló cég) rossz körülmények között dolgoztatta a munkásait, alacsony fizetésért, sok túlórával, igazságtalan munkajogi helyzetben, nem ügyelve a dolgozók biztonságára (1884 és 1912 között becslések szerint 1700 coloradói bányász halt meg munkabalesetben).

Nem csoda, hogy Coloradóban erőre kapott az UMWA (United Mine Workers of America) nevű bányász-szakszervezet, és többször is sztrájkot hirdetett. 1913 szeptemberében is így történt, miután a nagy helyi bányavállalatok (többek közt a CF&I) visszautasították követeléseiket. Az UMWA többek közt nyolcórás munkanapot és szigorú biztonsági szabályokat akart, valamint munkabér-emelést és a szakszervezet elismerését. A bányászok a vállalatok által birtokolt otthonokban laktak, így a sztrájkra válaszul a cégek kiutasították az embereket ezekből a lakásokból. Ezért létesült sátorfalu Ludlow-nál, az építéshez a szakszervezet szervezte a nyersanyagokat, sőt még fegyverekkel is ellátta a sztrájkoló bányászokat.

Fegyverekre szükség is volt, mert a következő hónapokban folyamatos zaklatások voltak mindkét oldalról. A sztrájkolók próbálták megakadályozni, hogy a helyükre felvett munkások (sztrájktörők) eljussanak dolgozni, a CF&I pedig felbérelte a Baldwin-Felts detektívirodát, ami gyakorlatilag őrző-védő cégként tartott rendet a cég tulajdonán.

A Baldwin-Felts lövészei gyakran vaktában lövöldöztek Ludlow sátraira, és egy különleges, géppuskával ellátott páncélautóval járőröztek a település határánál. A megfélemlített ludlow-iak ezért a sátrak alá gödröket ástak, hogy a nők és a gyerekek ott húzhassák meg magukat a csetepaték idején. Az elmérgesedő konfliktusban a coloradói nemzeti gárda próbálta kibékíteni a feleket, de ez nem sikerült – már csak azért sem, mert ők a vállalattal szimpatizáltak.

Füstbe halt ártatlanok

A sztrájkolók 1914 tavaszáig kitartottak, a sátrakban vészelve át a telet. Áprilisra már elég sok sztrájktörő dolgozott a bányákban ahhoz, hogy a sztrájkot eredménytelennek lehessen tekinteni, a nemzeti gárda állomásoztatására szánt pénz viszont elfogyott, ezért a CF&I úgy döntött, felszámolja a sátorfalut. A vállalat emberei a gárda és a Baldwin-Felts-ügynökök segítségével felállítottak egy gépfegyvert Ludlow határában, amíg három cégalkalmazott találkozóra csalta a sátorfalu vezetőjét, Louis Tikast. Tikas megérezte, hogy baj van, és visszaszaladt; addigra már a bányászok kezdtek szétszéledni, amikor látták a felsorakozó erőket.

A CF&I magánhadserege és a munkások egész nap lövöldöztek egymásra, meglehetősen egyenlőtlen feltételekkel (az említett gépfegyver percenként 400 lövedéket lőtt ki). Később a CF&I emberei erősítést is kaptak, Ludlow lakosai pedig menekülni kezdtek. Segítségükre volt egy, a közeli sínpályán elhaladó vonat, aminek a vezetője megállította a mozdonyt, hogy fedezéket nyújtson a menekülőknek. A bányacég bérencei közben behatoltak a településre, és elkezdték felgyújtani a sátrakat.

Tikas és két embere végig a táborban maradt, így elfogták őket. Agyonlőtték mindhármukat, holttestüket pedig úgy terítették ki, hogy az elhaladó vonatokból lehessen őket látni. Rajtuk kívül biztosan meghalt még az ütközetben egy gárdista és három cégalkalmazott. A halottak pontos száma nem ismert, 19 és 26 közé tehető. Az viszont biztos, hogy volt köztük két nő és 11 gyerek. Ők egy sátor alatti gödörben próbálták átvészelni a harcot, de amikor a fejükre gyújtották a sátrat, megfulladtak a füsttől. Haláluk felkavarta a közvéleményt, miután az UMWA "ludlow-i mészárlást" emlegetve nyilvánosságra hozta a történteket.

Lázadás, majd megegyezés

A ludlow-i tragédia hatására fellázadtak a coloradói bányászok, és az UMWA szervezésében tíznapos gerillaharcba kezdtek, bányákat, bányaépületeket támadva meg és gyújtva fel. A konfliktus a ludlow-i halottakkal együtt nagyjából 75 áldozatot követelt. A konfliktust letartóztatások és vizsgálatok követték, de mindkét oldalon csak egy-egy embert ítéltek el gyilkosságért. A sztrájk vezetőjét, John R. Lawsont (a Coloradói Legfelsőbb Bíróság később felmentette), illetve Tikas feltételezett gyilkosát, Linderfelt hadnagyot (dorgálással megúszta).

Az 1913 őszén indult sztrájkot végül több mint egy évvel később, 1914 decemberében állította le a szakszervezet, miután elfogyott a pénze. Az eredeti követeléseket nem sikerült a sztrájkkal elérni, de a történtek hatására a mágnások komolyabban kezdték venni a munkások követeléseit. A coloradói bányák John D. Rockefeller Jr. és a kanadai miniszterelnök részvételével munkaügyi reformokat dolgoztak ki. A reformok részeként a munkások biztonságosabb munkakörülményeket, egészségügyi ellátást és több pihenőidőt kaptak, és a szakszervezeti tagokat nem diszkriminálták. A reformokat a bányászok elfogadták, és 1915-től életbe is léptek.

Ludlow maradványainak helyszínét az UMWA 1916-ban megvásárolta, és két évvel később emlékművet emelt az áldozatoknak. Felújított változata ma is áll, és néhány épületroncs is látható a környéken. Az egykori sátorfalut 2009-ben az Egyesült Államok nemzeti történelmi emlékhelynek nyilvánította.