Viola
-6 °C
-2 °C

A paprikák diadalútja Kolumbusztól Szent-Györgyi Albertig

2014.05.08. 14:28 Módosítva: 2014-05-08 14:33:24

Ázsiában, ahol szinte már mélyebb gyökeret eresztett, mint eredeti szülőhelyén, a trópusi Közép- és Dél-Amerikában, úgy tartják róla, minél kisebb, annál magvasabb és erősebb. Miután Konstantinápoly 1453-as török elfoglalásával a Távol-Kelet és Európa közötti távolsági, szárazföldi kereskedelemnek bealkonyult, sürgősen keresni kellett valamit, ami a hasonlóan kicsi és erős borsot helyettesíthette. A megoldást ismét csak Kolumbusz Kristóf hozta, bár bizonyára maga sem volt tisztában azzal, hogy második újvilági útján hajóorvosa, Diego Álvarez Chan milyen értékes fűszernövénnyel terhelte meg a rakományt, és persze mekkora bonyodalmat okozott a nyelvészeknek és az óvilági háziasszonyoknak, szakácsoknak.

Ha egy holland belépett egy fűszerboltba Amszterdamban az 1400-as években, és peppert kért, akkor alighanem a Piper nigrum száraz, fekete magvait nyomták a kezébe. A 19. századtól kezdve – amikor már kereskedelmi forgalomban a világ nagy részét elárasztotta – a hasonlóan csípős íze miatt angolszász nyelvterületekről kiindulva szintén a (chilli) pepper névvel illetett chilipaprika húsos, időnként édeskés, gyakran azonban az ízlelő receptorokat erősen igénybe vevő termését kapta kézhez, amelyet már a városon kívüli üvegházakban termesztettek.

A Capsicumokat mintegy 7500 éve ismeri és kedveli az emberiség (a mai Ecuador területén régészeti feltárások szerint már 6 ezer éve termesztették őket), a mezoamerikai civilizációk közül az aztékok és a maják is különös becsben tartották. Gyógyító hatását is ismerték, és időnként fontos alkotóeleme volt a xocolātl , azaz – nahuatl szóval  – „keserű víz” vagy „keserű ital” nevű sűrű, keserű, magvakkal is feldobott és egészségvédő hatásúnak tekintett folyékony élvezeti cikknek, amelyet már i. e. 1900 körül is fogyasztottak a térségben.

A spanyolok hamar elterjesztették Európában a növényt – eleinte csak díszként és különleges, újvilági furcsaságként szolgált, majd a portugál és spanyol kolostorokban a szerzetesek addig-addig kísérleteztek vele, amíg rá nem jöttek, milyen sokfajta kulináris és gyógyászati felhasználása lehetséges. Ázsiában a portugál hajósok és kereskedők kezdték megismertetni vele a helyieket, s idővel igencsak népszerű lett – a chiliexport zömét jelenleg is India adja. Kelet- és Nyugat-Afrikában, valamint a trópusi és szubtrópusi területeken valamennyi szóba jöhető kontinensen termeszteni kezdték – Afrikában például az érzékeny szaglású elefántok termőföldektől való távoltartására is használják, a kerítésre futtatva.

A magyar macskapöcs

Magyarországra a paprikafélék alighanem a törökök közvetítésével jutottak el, s főúri kastélyok dísznövényeként szereztek magas rangú híveket maguknak, dokumentálhatóan már egészen az 1570-es évektől. Elnevezései árulkodnak „származásáról”: vörös törökbors, tatárkabors, olykor pogánybors néven tartották számon a keresztény magyarok. Paprika néven az 1720-as évektől emlegették e növényt, és Szeged, majd Kalocsa környékén nagyhírű fűszerpaprika-termelés indult be.

Hogy használata és termelése az alsóbb néprétegekhez is leszivárgott, arról Csapó József 1775-ös debreceni füvészkönyve ad hírt számunkra, két évtizeddel később pedig már a receptkönyvekben is felbukkant. A 18. század végétől indult hódító útjára a magyar konyhában, a 19. század derekától pedig már szimbolikus magyar fűszerként is megállta a helyét, és alaposan átformálva eleink étkezési szokásait valódi hungaricummá vált. Szent-György Albert orvosi, élettani Nobel-díjában is főszerepet játszott, amennyiben a skorbut ellen kiválóan alkalmazható hexuronsav, alias aszkorbinsav, alias C-vitamin gazdag forrásának bizonyult.

A paprikának eleddig öt faját vonták nemesítésbe és termesztésbe, és kétezer körül mozog fajtáinak száma, köztük a csípős termésű chilipaprikákkal. Csípősségüket egyébként a termésben, a magvakat hordozó csutkában koncentrálódó kapszaicin nevű vegyületnek köszönhetik ez utóbbiak. A kapszaicin töményen könnyeztető, nyelv- és torokégető tulajdonsággal bír, ám azt már évezredek óta sejtették őseink, amit a mai orvostudomány megerősített: szerteágazóan előnyös élettani hatással rendelkezik. Vérnyomáscsökkentésre, krémbe dolgozva ízületi gyulladás, reumatikus fájdalmak, izompanaszok kezelésére sokszor alkalmazzák, de az övsömört, cukorbetegséget, idegzsábát, egyéb idegrendszeri panaszokat, műtétek utáni fájdalmakat is enyhíteni képes, és serkenti az emésztést. Mexikóban a fogfájás elűzésére is időtlen idők óta használják. Annak idején pedig a maják a hasmenést és a görcsöket is ezzel kezelték.

Nicholas Culpeper angol botanikus, herbalista, orvos és asztológus (1616–1654), aki gyógynövények százait írta le rövid, ám a tudomány számára annál termékenyebb élete során, 1653-ban kiadott Complete Herbal című munkájában a Cayenne-nek, madárborsnak vagy Guinea-borsnak nevezett chilit is méltatta, egyúttal azonban óva intett túlzott élvezetétől: „A párája, ami a termésekből száll fel… behatol az agyba az orrlyukakon keresztül, görcsös trüszkölésre ingerel… éles köhögést eredményez, hányást is okozhat. Tűzbe szórva fájóan erős párát bocsát ki. A fogyasztása halálos is lehet.”

Alighanem erre a kellemetlenül ingerlő hatására számítottak az önvédelmi fegyverek azon szakértői, akik a kapszaicinban tobzódó paprikasprayt ajándékozták az emberiségnek, valamint az indiai katonák, akik chilligránát alkalmazásával próbálkoznak. Az ékes magyarsággal macskapöcspaprikának is nevezett chilli (és paprikaféle társai) tehát a konyhától a (népi) gyógyászatig, a szerelmi étvágyserkentőtől az utcai harcokig ténylegesen meghódították az emberiséget, és ma már nem is igen élnénk meg nélkülük.