Aladár, Álmos
-1 °C
1 °C

Ötven éve vette át Csombe a hatalmat

2014.06.27. 12:50
1964. június 27-én visszatért hazájába a száműzött kongói vezető, aki az ország korábbi legitim miniszterelnökét, Lumumbát belga zsoldosokkal megölette. De ő sem sokáig élvezhette a hatalom ízét.

A Világbank rangsora szerint az egy főre jutó GDP tekintetében a Kongói Demokratikus Köztársaság – 1971 és 1997 között Zaire néven ismerte a világ – 459 dollárral a Föld legszegényebb országa. A CIA rangsorában is a legutolsó, a 195. helyen van. Ha létezne a föld alatt rejtőző ásványkincseket számba vevő lista, akkor egészen bizonyos, hogy az ország a legfelső negyedben, talán tizedben büszkélkedne.

Sokaknak bűnös részük van a szinte felfoghatatlanul tragikus nyomorúságban – mindenekelőtt II. Lipót belga királynak. A Kongói Szabadállam – a kolonializmus történetében egyedülállóan – a kíméletlenségéről hírhedt uralkodó magántulajdona volt, melyben valóságos népirtás folyt: szélsőségesek a becslések, de reálisnak tűnik az a feltevés, hogy a kényszermunkáknak és a mészárlásoknak a gyarmat népességének fele, mintegy 8–10 millió ember esett áldozatául. A genocídiumnak híre ment a világban, s a kiterjedt nemzetközi tiltakozás nyomán Nagy-Britannia elérte, hogy változtassanak a gyarmat státuszán: Belga Kongó néven az uralkodótól Belgium vette át az irányítást.

A kongóiak közül a legnagyobb része az ország tragikus sorsában talán annak a Moise Csombénak van, aki ötven évvel ezelőtt, 1964. június 27-én visszatért spanyolországi száműzetéséből, és napokkal azután már a miniszterelnöki posztot foglalta el.

Adjatok nekem száz gyilkost

Csombe (Moïse Kapenda Tshombe) az ötvenes években kezdett politizálni, és bázisát az ország bányakincsekben leggazdagabb tartományában, Katangában építette ki. A gyarmat 1960-ban nyerte el függetlenségét. A hidegháború éveiben járunk, s miután az ország miniszterelnökét, Patrice Lumumbát a Szovjetunió támogatta, a Nyugat az ellenlábasok, mindenekelőtt Csombe mellé állt. Erős belga, amerikai és francia közvetett beavatkozással az éppen megszületett köztársaságban igen hamar polgárháború robbant ki, amelynek fő tétje a katangai ásványkincsek feletti ellenőrzés volt. Csombe a nyugatiak oldalán ebben szerezte meg magának a főszerepet.

Katangai köztársasága mögött egy igen rossz hírű gyarmati társaság állt: a zömmel belga és brit érdekeltségű Union Minière du Haut-Katanga, amely nem akart belenyugodni mérhetetlen vagyonának elvesztésébe. A mindössze másfél millió lakosú magánország kikiáltásához az első lökést a belga hadsereg adta meg: egy ejtőernyősezred rövid úton megoldotta az elszakadást. Miután a Lumumba vezette központi kormány az Egyesült Nemzetek Szervezetének segítségét kérte az ország egységének helyreállításához, a külföldi kormányok nyílt beavatkozásának felszámolásához, Csombénak kellett gondoskodnia „köztársaságának” védelméről.

Zsoldosokat fogadott fel, elsőként Indokínában és Algériában megedzett ejtőernyősöket. Vezetőjük, bizonyos Trinquier ezredes a második világháború előtt a sanghaji francia koncessziós terület helyőrségének parancsnoka volt, és a háború után először Indokínában, majd Algírban próbált szerencsét. Az ezredes az algíri ultrák széles körű támogatásával úgynevezett „városvédelmi egységeket” szervezett, amelyek házról házra, lakásról lakásra járva terrorizálták az arabokat. 1958 májusában, a de Gaulle-t hatalomra segítő algériai puccs napján Trinquier alakulata azonnal átállt a puccsisták oldalára. Ekkor jelentette ki cinikus önteltséggel: „Adjatok nekem száz gyilkost, és én terrorizálom velük egész Párizst. Felőlem mondhatják önök, hogy én fasiszta vagyok, de a népet móresre kell tanítani, hogy könnyebben vezethessük...”

Gyilkosság, merénylet és gépeltérítés

A zsoldosok nemcsak szakértelmüket bocsátották áruba, hanem azt is, ami az ambiciózus Csombénak még fontosabb volt – széles ismeretségi körüket. Az ötvenes éveiben járó Trinquier és társai ugyanis személyesen ismertek több száz Indokínát, Algériát, Madagaszkárt és a gyarmati háború más poklait megjárt hivatásos martalócot. Ily módon Csombe „köztársaságát” 1961-ben már mintegy kétezer európai és amerikai zsoldos által irányított félszázezres hadsereg védelmezte. A franciák és a belgák leplezetlenül, az Egyesült Államok, valamint Anglia alig burkolt támogatással állt ki a „független” állam mellett.

Miután a belga ejtőernyősök Katangában uralomra segítették Csombét, a másik bányakincsekben dúskáló tartomány, Kaszai szakadár vezetője is bejelentette kiválását a Kongói Köztársaságból. Az ország legitim vezetője, Lumumba az ENSZ-csapatok segítségét kérte. A kéksisakosok meglehetősen tisztátlan játékba keveredtek: inkább keresztezték a központi kormány szándékait, mintsem szorgalmazták a szeparatizmus felszámolását. 1960 szeptemberében Kaszavubu köztársasági elnök alkotmányellenesen leváltotta Lumumbát, akit egy héttel később a puccsista vezérkari főnök, a Zaire-i Köztársaság későbbi elnöke, Joseph Mobutu letartóztatott, majd kiszolgáltatott Csombénak. A Katangába hurcolt Lumumbát 1961 januárjában két harcostársával együtt Csombe belga zsoldosai kegyetlenül megkínozták, majd mindhármójukat kivégezték.

Amint kezelhetőbb politikusok kerültek a központi kormány élére, a Nyugat számára úgy vált egyre terhesebbé a szakadár tartományok külön politikája. Most már Brüsszel és Washington is amellett volt, hogy Katanga adja fel „függetlenségét”. Csombe azonban megkedvelte a nagypolitikát, ellenállt patrónusainak és a világszervezet lépéseinek, valószínűleg része volt abban a máig tisztázatlan repülőgép-katasztrófában is, amelyben életét vesztette a hozzá fegyverszüneti tárgyalásokra utazó ENSZ-főtitkár, a svéd Dag Hammarskjöld.

1963 januárjára az ENSZ-csapatok elfoglalták Elisabethville-t, és Csombe menekülni kényszerült. 1964 júniusában Kaszavubu hívta vissza, majd miniszterelnökké nevezte ki. Kevesebb mint másfél évig élvezhette e posztot; 1965 novemberében Mobutu, a vezérkari főnök puccsal magához ragadta a hatalmat – haláláig, 32 évig birtokolta –, és Csombénak ismét menekülnie kellett. Spanyolországban élt, míg 1969-ben Mobutu egy egyszerű repülőgép-eltérítéssel el nem rabolta, és börtönbe nem zárta, ahol rövidesen szívrohamban meghalt. Erőszakos halálról persze szó sem eshetett.