Vilmos
10 °C
22 °C

Mit tudott a magyar hatalmi elit a népirtásról?

2014.06.29. 14:10
Hetven éve kezdték deportálni a zsidókat Budapest környékéről, de részvételünk a népirtásban jóval korábban kezdődött. A deportálással kapcsolatos magyar felelősséget meghatározza az a tény, hogy mennyire tudtak a döntéshozók a zsidóság megsemmisítésének tervéről. Ungváry Krisztián történész a BBC History tematikus számában, a Magyarország a második világháborúban című kiadványban nemrég megjelent, alább rövidítve közölt cikke bebizonyítja, a magyar politikai vezetés tömegesen kapott adatokat a zsidók megsemmisítéséről.

A népirtásról a magyar politikai vezetés diplomáciai úton folyamatosan megbízható adatokhoz jutott. Bukaresti képviselete útján például már 1941 nyarán naprakész értesüléseket szerzett a románok által szervezett jászvásári (Iaşi) és odesszai tömeggyilkosságról. Fülöp Pál, a bukaresti magyar követség sajtóelőadója diplomáciai iratokban szokatlanul nyíltan és őszinte felháborodással tudósított az 1941-es román holokauszt eseményeiről, a gyűjtőtáborokban uralkodó helyzetről és a román hadsereg tömeggyilkosságairól. Részletes jelentését azzal zárta, hogy „minden kommentár felesleges, mert ami a zsidókkal Romániában történik, minden képzeletet felülmúl, és az előadottak csak halvány ízelítőül szolgálnak helyzetük jellemzésére”. Ugyanígy tudósított Bolla Lajos belgrádi főkonzul is a szerbiai zsidók megsemmisítéséről, sőt ő 1943. szeptember 4-én Ghyczy Jenő külügyminiszterhez intézett jelentésében már a „gázautó” létezéséről is említést tett.

Magyarán: ekkor már minimum külügyminiszteri szinten ismert volt, hogy a keleti területeken szabályos népirtás történik. Mindezt egyébként vitéz leveldi Kozma Miklós már akkor is megérezte, amikor a tömeges megsemmisítés folyamata még el sem indult. Kozma nem volt akárki: az 1919-es ellenforradalmi szegedi „12 kapitányok” egyikeként Horthy legszűkebb környezetébe tartozott, az MTI vezérigazgatója, majd a későbbiekben Kárpátalja kormánybiztosaként komoly politikai súlya volt. Ő már 1939-ben lengyel útján feljegyezte, hogy „Himmler, Heydrich és a radikálisok azt csinálnak, amit akarnak. Lengyelországban emberirtás folyik. […] A Lublin körüli lengyel zsidó ghetto részben megoldja a zsidókérdést, oly mérvű az emberpusztulás.”

Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter is bevallottan tudott mindenről, hiszen már 1942 októberében a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Bizottság) vezetőjének írásba adta, hogy további galíciai kitelepítéseket azért nem engedélyez, mert

„olyan értesülései vannak, hogy a (…) Galíciába kitett zsidókat az ottani megszálló hatóságok legtöbb esetben agyonlövik”.

Keresztes-Fischer azonban feltehetően már sokkal korábban jóval pontosabb „értesüléseket” szerzett – erre később még visszatérek.

Sztójay Döme berlini magyar követként és volt katonai hírszerzőként pontos információkkal rendelkezett a német megsemmisítési tervekről. Jelentései szerint a lublini német helytartótól, a łódźi (Litzmannstadt) német SS-parancsnoktól és más illetékesektől szerezte információit. Kállay Miklós miniszterelnök is pontosan tisztában volt mindennel. Emlékiratában leírja Stern Samuval történt 1944. március 8-i találkozását, melynek során figyelmeztette, hogy „gazdasági és társadalmi berendezkedésünk mind mind kibírhat és kiheverhet egy német megszállást, őket azonban [a zsidókat] mind egy szálig kiirtanák”. Hogy ezt szó szerint értette, az nem lehet kétséges, mivel Stern Samu naplójában is ezt jegyezte fel: „tudtam viselt dolgaikat Közép-Európa valamennyi megszállt államában és tudtam, hogy működésük gyilkosságok és rablások hosszú sorozata... Ismertem szokásaikat, tetteiket, rettenetes hírüket.”

Mit tudott Horthy?

Horthy is többet tudott annál, amit hivatalos megnyilatkozásaiban a zsidókérdés kapcsán közölt. 1943 tavaszán Hitlerrel találkozva személyesen is meggyőződhetett arról, hogy a zsidóság megsemmisítése a legfelsőbb német vezetés kifejezett utasítására történik. Hitler ugyanis heves szemrehányásokat tett neki a zsidókérdés megoldatlansága miatt, amire ő azzal védekezett, hogy „pirulva kell bevallania”, hogy a Don-kanyarba kiküldött munkaszolgálatosok többsége elpusztult. Arra a kérdésére, hogy mit kezdjen a zsidókkal, amikor ő mindent megtett, ami megtehető, de meggyilkolni vagy más módon elpusztítani mégsem lehet őket, Hitler azzal válaszolt, hogy meggyilkolás helyett a koncentrációs tábor is megoldást jelent.

Másnap, amikor ismét visszatért a témára, Ribbentrop nyíltan kijelentette, hogy a zsidókat meg kell semmisíteni vagy koncentrációs táborba zárni. Hogy Horthy megértette ennek jelentőségét, azt egy 1943. május 7-i Hitlerhez intézett levél fogalmazványa is bizonyítja. Ebben azt írta, hogy „Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt…” Bár Horthy ezt a mondatot a végleges változatból kihagyta (a fogalmazványt a Külügyminisztérium készítette), nyilvánvaló, hogy csak taktikából tette ezt, hiszen ugyanabban a levélben azt ígérte, hogy „amint meglesznek [a zsidók elszállításának] feltételei, azt végre fogjuk hajtani”.

Azt viszont épp Horthy klessheimi megnyilatkozásából és más forrásokból tudjuk, hogy magától esze ágában sem volt megteremteni ehhez a feltételeket, sőt a folyamatot a német megszállásig minden erővel akadályozta. Ha figyelembe vesszük, hogy már 1941 augusztusában is egészen Horthy személyéig jutott az a tiltakozó akció, amely a Kamenyec-Podolszkijba történő deportálás miatt kirobbant, akkor

több mint valószínűtlen azt gondolni, hogy Horthy a későbbiekben sem kapott volna belső környezetéből semmilyen információt a zsidóság üldözéséről.

Mindezek fényében igen nehezen képzelhető el, hogy a kormányzó ne azt értette volna a „zsidók kiirtásán”, mint amit ez alatt ténylegesen értenie kellett volna. Egy eset lehetséges csak: szándékosan nem akart tudni róla, hogy mi is történik valójában.

Ezt a magyarázatot azonban csak 1944. március 19. után tartjuk valószínűnek. Előtte feltehetően nagyon is tisztában volt ezzel, hiszen ellenállásra a zsidósággal kapcsolatos embertelenségek is motiválhatták. Azok a mentegetőzések, amelyeket ő, illetve róla mások (például menye, Edelsheim-Gyulai Ilona) írtak emlékirataikban annak kapcsán, hogy mit is tudott valójában, nélkülöznek minden alapot. Sőt bizonyos mértékig éppen Horthy érdemeit csökkentik. Sokkal kisebb az ő érdeme, ha nem tudta volna, hogy mi a tétje a zsidóellenes politika elszabotálásának. Minden jel azonban arra mutat, hogy Horthy magatartása ebben a kérdésbe viszonylag tudatos volt: sem a zsidótörvényeket nem támogatta – megakadályozásukra objektív okokból sem volt lehetősége –, de esetenként megpróbálta 1944-ig enyhíteni azok következményeit. Azért pedig kifejezetten sokat tett, hogy a szélsőséges nézeteket képviselő politikusok 1944-ig háttérbe szoruljanak. Ezen későbbi, rendkívül problematikus magatartása sem változtat.

Szemtanúk a helyszínen: katonák és civilek

A magyar politikai vezetés nemcsak távoli sajtótudósításokból értesülhetett arról, hogy a román és a német hatóságok milyen sorsot szánnak a zsidóságnak. Tömegesen, tízezres nagyságrendben voltak szemtanúk, akik be tudtak számolni a tömegkivégzésekről. Ezek két csoportba sorolhatóak. A legtöbben azok voltak, akik „csak” a helyszíni bizonyítékokat látták, de ezer feletti azok száma, akik mint megmenekült áldozatok jutottak Magyarországra.

A magyar katonaság 1941-ben Nyugat-Ukrajnának éppen azon részeit foglalta el és tartotta megszállás alatt, amelynek zsidó lakosságát, több százezer embert az erre szakosodott német Einsatzgruppék, a rendőrzászlóaljak és a helyi önkéntesek kiirtották. A magyar parancsnokságok olyan városokban helyezkedtek el, amelyek szélén több ezer vagy akár több tízezer embert temettek tömegsírokba, és a környéken sokáig elviselhetetlen volt a hullabűz.

A Kamenyec-Podolszkijban történt tömeggyilkosságnak magyar részről is voltak szemtanúi: egy munkaszolgálatos a kivégzések előtt nem sokkal még fényképeket is készített, a gyilkolás második napján pedig magyar tisztek együtt rendeztek ivászatot a gyilkosokkal. A vezérkar 2. osztálya irányította a galíciai határon visszaszökő, 1941. június–augusztus között egyszer már kitelepített zsidók újabb kitoloncolását, de hozzá futottak be a határrendészet és a csendőrség ezzel kapcsolatos jelentései, a Honvédelmi Minisztérium 19. osztálya pedig külön német–magyar vegyesbizottságot hozott létre annak érdekében, hogy a helyszínen, azaz Galíciában tanulmányozhassa a „kérdést”. Egy 1942. január 15-én kelt irat neheztelően említi, hogy a „német hatóságok segítségével” egyes keresztény származású zsidó hozzátartozók visszajöttek Magyarországra. Ez egyszerre több tényre is utal: egyrészt arra, hogy a németek, a magyarokkal ellentétben a zsidók keresztény hozzátartozóival megkülönböztetetten bántak, másrészt arra, hogy a kamenyec-podolszkiji tömegkivégzés után néhány hónapig megszűntek a nagyobb gyilkos akciók, és néhány ezer személy, aki ezt az első vérengzést túlélte, egyelőre életben maradhatott.

Német és magyar parancsok ugyan szigorúan tiltották illetéktelenek részvételét a kivégzésekben, de 1941-ben még többször előfordulhatott, hogy a gyilkosságok széles nyilvánosság előtt, sőt önkéntesek részvételével zajlottak le.

Így az arra járó magyar katonák is tanúi lehettek ezeknek az akcióknak. Zsidók és partizánok, illetve civilek kivégzése „turisztikai látványosságnak” számított.

Bár a felsőbb parancsnokságok a kivégzések fényképezését több alkalommal is megtiltották, ennek ellenére újra és újra akadtak olyanok, akik perverz hajlamaikat ezek dokumentálásával élték ki. Az ukrajnai magyar megszálló parancsnokság maga is „hivatalból” együttműködött az Einsatzgruppékkal. Gettók lezárása és partizánvadászat esetében azokon a területeken, ahol a megszállás a magyarok kezében volt, a magyar fél biztosította a terület lezárását és a szükséges biztosító erőt, mivel az Einsatzgruppék minden esetben csak a kivégzések lebonyolítására voltak képesek – egy Einsatzgruppe átlag 800 főből állt, és több 20–50 fős Einsatzkommandóra oszlott, amely mindig csak a helyi megszállók infrastruktúrájának felhasználásával tudott tevékenykedni.

Bor Jenő altábornagy, a megszálló erők egyik parancsnoka naplójában is megörökítette, ahogyan tudomást szerzett a pinski zsidóság megsemmisítéséről. Szombathelyi Ferenc a Gyorshadtest parancsnokaként 1941 nyarán meg is akadályozott Zsitomirban egy tömegkivégzést. A magyar határrendészet 1941 és 1944 között folyamatosan fogott el a lengyel területekről átszökő zsidókat, akik kihallgatásaikon beszámoltak a gettókról és a tömeggyilkosságokról.

A német vezetést külön aggasztotta, hogy magyar részről milyen érdeklődés nyilvánul meg a tömeggyilkosságok kapcsán. A német külügyi hivatal egyik 1943. november 23-i feljegyzése szerint: „a magyar tisztek körében állandóan találkozhatunk azzal, hogy a zsidókérdés, illetve annak galíciai megoldása [sic!] iránt nagyon érdeklődnek. Ennek során megállapíthattuk, hogy magyar tisztek fényképeket készítettek a Sztaniszlau környékén található zsidó tömegsírokról. Mindezek a dolgok nem gátolhatók meg, mivel a magyar tisztek Galícia legkisebb sarkaiban is akadálytalanul mozoghatnak.” Más jelentések is kiemelik a tömegsírok, gettók, lágerek rendkívüli népszerűségét a fotózni vágyó magyarok (és németek) körében.

1941 júliusától a magyar hatóságok elkezdték az „állampolgárságukat igazolni nem tudó” zsidók összegyűjtését, azzal a céllal, hogy őket Galíciába deportálják. Erről 1941. július 1-jén kormánydöntés is született. A gyakorlatban sokszor olyan személyeket is deportáltak, akik generációk óta Magyarországon éltek, sőt magyar állampolgársággal is rendelkeztek. Túlnyomó többségüket 1941. augusztus 17–19. között gyilkolták meg Kamenyec-Podolszkijban, azonban ezelőtt is már számos esetben gyilkosságokra került sor, amit részben németek, részben a helyi ukránok kezdeményeztek. Ez teljesen köztudomású volt, amire Weiss Edith bárónő is célzott egy Ravasz László püspöknek írt levelében:

„Ha ezek a szerencsétlenek a határon megjelennek, a határőrök felülvizsgálat nélkül visszalökik őket a semmibe, a halálba.”

Hogy ez nem túlzás, arról szemtanúk tömege is beszámolt. Egy augusztus 18–19-én Kamenyec-Podolszkijon átutazó magyar katonai egység megörökítette a kitelepítettek kétségbeejtő helyzetét: „Igen sok a zsidó, különösen a nők, lerongyolódva, de ékszerekkel és pirosra festett ajakkal magyarul kérnek kenyeret, s minden pénzt hajlandóak megadni érte. Egyesek az arcukról lerívó kétségbeeséssel számlálják lépteiket, mások a fáradtságtól és éhségtől összeesve vonaglanak az úton, mások kisebesedett lábukat kötözik ruhájukról letépett rongydarabokkal... A város zsidó negyede tele van internált zsidókkal, közöttük igen sok a budapesti: kimondhatatlan és leírhatatlan piszokban élnek, hiányos öltözetben járnak-kelnek, utcák bűzösek, egyes házakban temetetlen hullák hevernek. A Dnyeszter vize fertőzött, a parton itt is, ott is kivetett emberi hullák.” Ugyanezt igazolta vissza gróf Apponyi György, Slachta Margit, dr. Szabó Imre és gróf Szapáry Erzsébet korabeli úti beszámolója is, akik megpróbálták enyhíteni a kialakult helyzetet, de a deportálásokat irányító hivatalnokoktól teljes elutasításban részesültek.

Már 1941. szeptember elején készült olyan magyar hivatalos irat, amelyben az szerepel, hogy „a zsidók agyonlövése a megszállt területen köztudomású”. Ez nem meglepő, hiszen a tömegmészárlásoknak sokszor magyar munkaszolgálatosok is szemtanúi voltak. Az egyik tömeggyilkosság idején egy magyar katonai konvoj vonult át a településen (a sofőrök nagy része zsidó volt). A zokogó helyi asszonyoktól értesültek a mészárlásról és nem sokára egy erdő mellett a következő látványban volt részük:

„Több száz embert láttunk ott vetkőzni... egy juharfasor mellett haladtunk – gyakorlatilag a meztelen holttestek tömege felett... hirtelen megpillantottunk egy négyzet alakú gödröt, amelynek mind a négy oldalán emberek álltak. Ártatlan emberek százait géppuskázták halomra."

Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterig bezárólag a magyar politikusok mindegyike értesülhetett a történtekről, amit egy 1941. októberi jelentés így említ meg: „A határon túl tovább folytatódnak ugyanazok a rémségek, mint amilyen a Kamenyec-Podolskiji pogrom volt. Az átjövők azt mondják, hogy számos helyen pusztítanak ki egész falvakat és településeket fegyverrel, minden válogatás nélkül, hogy megszabaduljanak tőlük.”

Az auschwitzi jegyzőkönyvek

Az úgynevezett auschwitzi jegyzőkönyveket – amelyek a megsemmisítő tábor működésének pontos leírását adták – több verzióban és több példányban terjesztették Magyarországon. Kasztner Rezső 1944. április 28-án vette át az első példányt Pozsonyban. Másnap reggel a budapesti Zsidótanács már tárgyalta ennek szövegét. Jellemző azonban, hogy közülük többen nem akarták elhinni az abban foglaltakat – ez is mutatja, hogy mekkora szakadék tátong egy információ megszerzése és a belőle levonható következtetések között.

A jegyzőkönyveket egy hét alatt magyarra fordították és elküldték az egyházak vezetőinek: Serédi Jusztinián katolikus, Ravasz László református, Raffay Sándor evangélikus püspököknek, de másoknak is. Május 17-én Ravasz László ennek hatására írásban beadvánnyal fordult Sztójayhoz, és felhívta figyelmét arra, hogy a deportálás a zsidók megsemmisítését jelenti. Horthy Komoly Ottótól már 1944. május elején megkapta a feljegyzések egy példányát, és a hónap folyamán két másik verzió is eljutott hozzá. Emellett 1944. május 25-én terjedelmes beadványt is kapott a deportálások során elkövetett szörnyűségekről.

A címzettek számára azonban az ebben foglaltak legfeljebb „technikai” nóvumot jelenthettek csupán. Nagy vonalakban mindent tudhattak, ha érdekelte őket, mi történik a német területeken a zsidósággal. Horthy emlékiratai első kiadása szerint 1944 augusztusában ismerte volna meg a jegyzőkönyvet – érthető élethazugság, hiszen akkor már a deportálások befejeződtek, így felelősségének kérdése sem merülhetett fel. A nürnbergi perben tett tanúvallomásában 1944. június végét említette. Valójában azonban teljesen bizonyos, hogy június második felében már ő is olvasta a jegyzőkönyvet. Emlékiratainak jelenlegi verzióiban július eleje szerepel, ami szintén valótlanság.

Gyakorlati jelentősége egyébként az egésznek nem sok volt, mivel nagy vonalakban Horthy mindennel tisztában volt, és ha a részletek korábban érdekelték volna, elég lett volna annyi, hogy magához rendeli az Eichmann mellé kirendelt magyar csendőrségi összekötőt, Ferenczy László alezredest, aki funkciójából adódóan a szelekció részleteiről is tudomással bírt, vagy kéri egy bizottság kirendelését a németországi „munkatáborokba”, esetleg felveszi a kapcsolatot a magyar katonai hírszerzéssel (amely a holokausztról bőséges információkkal rendelkezett), netán feltesz néhány keresztkérdést az illetékes német személyeknek. Neki azonban ilyesmi eszébe sem jutott, holott államfőként igazán rendelkezett elegendő kapcsolattal. Csak azért nem tudott az ügy részleteiről, mert szándékosan került minden lehetőséget, ami ehhez a tudáshoz segíthette volna. Ez pedig önmagáért beszél.

Sajátos, hogy legkevésbé a zsidóság vezetői akarták tudomásul venni a helyzetet.

Ebben egyébként a zsidó lakosság jelentős részével osztoztak. Asszimiláltnak hitték magukat, és nem éreztek sorsközösséget a galíciai vagy romániai jiddis zsidósággal. Hiába mondták el borzalmas élményeiket a Magyarországra menekült galíciai és romániai zsidók, magyar társaik nem tudták elképzelni, hogy ez velük is megtörténhet.

Ki kell emelnünk, hogy a Lengyelországból menekült zsidók vallomásaiból mindenről tudomással bírtak: erre példa a belzi haszid rebe, R. Aharon Rokéah, aki Lengyelországban a galíciai zsidók „főrebéjének” számított. Rokéah több lengyelországi gettón ment keresztül, és közben teljes családját is elvesztette. 1942–1944 között a mai II. János Pál pápa (akkor Tisza Kálmán) tér 12. szám alatt rejtőzködött, és ittléte nemcsak a haszidok között, hanem a magyar közigazgatás előtt is közismert volt. Csak ezért fordulhatott elő, hogy Keresztes-Fischer belügyminiszter is üzenhetett neki, meneküljön, mert nem tudja tovább fedezni.

Nemcsak a hatalmi elit, hanem zsidók és nem zsidók egyaránt osztoztak abban, hogy a megsemmisítési programról szerzett információkkal nem tudtak mit kezdeni. A külföldön lezajló kivégzések absztrakt problémának tűntek ahhoz képest, hogy az emberek teljes vagyona megsemmisülhetett egy bombatámadás során. Igaz, Magyarországot 1944-ig csak néhány szórványosan ledobott szovjet bomba érte, de katonaként vagy munkaszolgálatosként a fronton tízezrek pusztultak el, és a besorozott férfiak halálának lehetősége sokkal inkább foglalkoztatta a közvéleményt, mint az, ami egy ismeretlen és „idegen” csoporttal történt. Nem az információ hozzá nem férhetősége, hanem ez a sajátos lélektani helyzet volt az oka annak, hogy zsidók és nem zsidók egyaránt válasz nélkül hagyták a holokauszt realitását.

A magyar csendőrség szerepe

A vidéki zsidóság példátlanul gyors deportálásában és szinte teljes megsemmisítésében döntő része volt a magyar csendőröknek is. Molnár Judit, a Szegedi Tudományegyetem docense a BBC History különszámában publikált „Fehér hollók a csendőrök között” című írásában rámutat: az, hogy 1944-ben csak a csendőrök „törpe kisebbsége” vett részt a deportálásban, csupán legenda. Éppen az ellenkezője igaz: a több tízezer magyar csendőr, rendőr szervezett és zömében brutális fellépése, a magyar közigazgatás lelkes asszisztálása nélkül nem következhetett volna be 440 ezer magyar állampolgár teljes jogfosztása és deportálása, rekordidő, mindössze néhány hét alatt azt követően, hogy Adolf Eichmann és kommandója 1944. március 19-én, a megszállás napján Magyarországra érkezett.

A március 22-én kinevezett Sztójay-kormány újabb és újabb zsidóellenes rendeleteket bocsátott ki. Az április 7-én aláírt, az „ország megtisztításáról” szóló szigorúan bizalmas rendelet nyomán, a hónap közepén megkezdődött a „zsidók lakhelyének kijelölése”. A rendelet értelmében az országot 100 százalékosan meg kell tisztítani a zsidóktól, összeszedésük pedig a rendőrség és a csendőrség feladata. „ Az elszállítandó zsidók csak a rajtuk levő ruházatot, legfeljebb két váltás fehérneműt és fejenként legalább 14 napi élelmet, továbbá legfeljebb 50 kilogrammos poggyászt, amelyben az ágyneműek, takarók, matracok súlya is bennfoglaltatnak, vihetnek magukkal.” Bár Horthy a miniszterelnökhöz írt levelében már június elején szóvá tette, hogy a „zsidókérdés megoldásában” olyan embertelen intézkedések történtek, amelyek felülmúlják a német területeken végrehajtottakat, megváltoztatásukra a deportálások július 6-i felfüggesztéséig semmi nem történt.

A csendőrség katonai jellegű végrehajtó testülete a belügy- és a honvédelmi minisztérium kettős irányítása alatt állt. A fennmaradt csendőrjelentések többségükben a rendelet lelkes végrehajtásáról vallanak, s ezt a holokauszt túlélőinek visszaemlékezései is alátámasztják. A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság mintegy ötezer holokauszt-túlélővel vett föl jegyzőkönyvet 1945–1946-ban. 3666 jegyzőkönyvről tudunk jelenleg. Több mint egyharmadukban, 1246-ban említik a csendőröket a visszaemlékezők, ám az összes jegyzőkönyv mindössze 0,8 százalékában állítják az áldozatok, hogy „rendes”, emberséges csendőrrel is találkoztak: ők voltak a csendőrök között a ritka kivételek, a „fehér hollók”. A jegyzőkönyvek túlnyomó többsége hemzseg a kifosztásról, motozásról, kínzásról, összegyűjtésről, vagonírozásról, a szállítás borzalmairól tanúskodó adatoktól: Munkácson a nőkön erőszakot követtek el, a férfiakat véresre verték, Kolozsváron „tüzes vassal égették a talpukat”, Nagyváradon áramot vezettek az emberekbe (a nőknek például a méhébe), Beregszászon mindenkit levetkőztettek és megmotoztak, Kisvárdán forró vízbe tették a kezüket, gumibotozták és kikötötték a vallatottakat, a monori téglagyárban pénz és ékszer után kutatva a gazdagabb férfiakat verték össze, stb.

A csendőrséget felügyelő Faragho Gábor, bár tudott a gázkamrák létezéséről, 1944 júniusában a minisztertanács ülésén a deportálások leállítása helyett „a nullával egyenlőnek” vette, „hogy a 20 ezer magyar csendőrből pár csendőrrel szemben panaszok merültek fel”. A két belügyi államtitkár is azt hangsúlyozta június 21-én, hogy (Endre László szavaival) milyen „nagy cselekedet” a zsidóktól megszabadulni, hiszen „megindult a vértetűtől megtisztított fa erős, egészséges vérkeringése”. Ezzel szemben Shvoy Kálmán altábornagy június 22-én keserűen jegyezte naplójába: „Látszik, hogy az egész zsidó deportálás mögött a németek állanak, de […] magyarokkal hajtották végre, és erre Baky, Endre vállalkoztak […] csendőr legénységgel. Szomorú! Ezzel a magyar történelem végére magunk tesszük a pontot, mert ezt a szégyent, hogy így jártunk el mi saját honfitársainkkal szemben, semmi nem fogja lemosni.”

Június 26-án Horthy a koronatanácson hangot adott kétségeinek, jelezve, hogy „szeretné” leállítani a deportálást, de legalábbis a magyar csendőrség közreműködését – tényleges intézkedés azonban ezúttal sem történt. Sőt: ezen a napon három vonatot indítottak a halálba közel tízezer emberrel Debrecenből, Nagyváradról, Békéscsabáról Kassáig csendőrkísérettel. Majd a következő napokban folytatták Kecskemétről, Szegedről, Bácsalmásról, Szolnokról; később a Dunántúlról harmincezer ember következett.

Az eddig feltárt dokumentumok, népbírósági anyagok tehát – érvel Molnár Judit – egyértelműen bizonyítják a csendőrség részvételét a zsidók összegyűjtésében és deportálásában, amelybe szükség esetén még a csendőriskolákat, tanzászlóaljakat is bevonták. Horthy július 6-án leállította a deportálást a fővárosból, ugyanakkor hagyta, hogy a csendőrök további 24 ezer embert deportáljanak Pest környékéről, másrészt augusztusban még a folytatásról is tárgyalt a németekkel. A csendőrség pedig, amellett, hogy az 1944-es, német megszállás utáni deportálást végrehajtotta, már 1941 nyarán közreműködött közel 18 ezer „hontalan” zsidó deportálásában Kőrösmezőre, 1942 januárjában Újvidéken és környékén pedig a több ezres mészárlás során közel ezer zsidót is megöltek.

(A cikk teljes változata a Magyarország a második világháborúban című BBC History-különszámban olvasható.)

15%
3899 Ft
3315 Ft
15%
2999 Ft
2550 Ft