Zelma, Rajmund
-3 °C
5 °C
Index - In English In English Eng

Hitler túlélte, milliók belehaltak

2014.07.20. 00:30
Hetven évvel ezelőtt, 1944. július 20-án 12 óra 42 perckor robbant fel az a táskába rejtett pokolgép, amelynek egyetlen célja Adolf Hitler megölése volt. A bombát a megbeszélésre szállító von Stauffenberg ezredes csak annyit látott, hogy a robbanás romba döntötte az épületet, ahol a náci Németország legfontosabb emberei közül jó néhány ült, és biztos volt abban, hogy a merénylet sikerrel járt. Stauffenberg tévedett, és ez a tévedés több száz ezer ember számára bizonyult végzetesnek.

A második világháború, annak feldolgozottsága és tudományos szempontból vett érdekessége miatt az egyik legismertebb történelmi időszak. Azt a tényt azonban, hogy a náci Németországban is létezett ellenállás, csak kevesen tudják, és a kevesek közül is sokan csak azóta, hogy megnézték a moziban, hogy próbálta meg a náci egyenruhába bújt Tom Cruise felrobbantani Hitlert. Ahhoz, hogy megértsük, miért jutott oda a katonai felső vezetés jó néhány tagja, köztük számos, harctéren is bizonyított veterán, hogy egy bomba segítségével vessen véget Hitler uralmának, egészen a Führer 1933-as hatalomra kerüléséig kell visszamennünk.

A német ellenállásról az a legérdekesebb tény, hogy bár mindig létezett, sőt kifejezetten szervezett formában, a lehető legváratlanabb helyzetekben bukkant fel, valójában csak 1944 júliusában jutott el arra a pontra, ahol Hitler meggyilkolásának már értelme is lett volna. Attól függetlenül, hogy történészek szerint a náci vezetőt negyvenötször próbálták meggyilkolni (az első világháborús frontszolgálatot nem számítva).

Eltüntetett mindenkit, aki ártott volna

Hitler sokszor személyesen gondoskodott arról, hogy ne legyen számottevő politikai konkurenciája. Az első ilyen lépés a hosszú kések éjszakájaként elhíresült politikai gyilkosságsorozat volt, amelyen Hitler 1934. júliusában a náci párton belüli ellenzék (a strasseristák) és a közismerten náciellenes politikusok likvidálásával évekre előre biztosította, hogy a rendszer kritikusainak ne legyen számottevő bázisa.

Voltak persze néhányan, akik ennek ellenére szervezkedtek. Egy egész Németországot behálózó anarchoszindikalista közösséget egy besúgó segítségével buktattak meg, és a Gestapo rendszeresen tartóztatott le és végzett ki olyan embereket, akiket a náci állam elleni összeesküvéssel vádoltak. Valójában ezek csak mellékes események voltak a harmincas években. Az igazság az, hogy még azok sem mertek nyíltan ellenállni, akik a hírszerző szolgálatoknál Hans Oster vezetése alatt tevékenykedő csoport tagjai voltak. Nem feltétlenül azért, mert a náci propagandagépezettől félve bele sem mertek kezdeni a tiltakozásba, hanem mert Hitler és a párt valóban hihetetlenül népszerű volt abban az időben.

Nem lett volna értelme eltávolítani a nemzeti hőst, aki kivezette az országot a válságból, aki remilitarizálta a Rajna-vidéket, és annektálta Ausztriát. Ezért az ellenállásnak komoly gondot okozott az, hogy hogyan is történjen. Nem nagyon tiltakozhattak nyíltan, hiszen még a legelszántabb Hitler-ellenesek sem szívesen keveredtek volna a hazafiatlanság vádjába. Márpedig aki a nácik eredményeit támadta, az a német felemelkedést kérdőjelezte meg.

Megölni, eltávolítani, a lelkére beszélni

Oster és társai már 1936-ban tudták, hogy a náci rezsimet egyetlen ember tartja össze, és ezt az egy embert kell valahogy kivonni a képletből. Azonban abban már szinte senki sem értett egyet, hogy is kellene ennek megtörténnie. Sokan azt gondolták, hogy Hitlert rá lehetne venni a konszolidációra, mások szerint a vezetőt csak le kellett volna váltani, de meggyilkolni túlzás lett volna. Volt olyan csoport, aki szerint nem is Hitler volt a fő probléma, hanem Heinrich Himmler és az SS. Sőt abban sem volt egyetértés, hogy vajon mennyire erkölcsös és helyes gyilkossággal elintézni az ügyet, hiszen az ellenállás jó néhány tagja hithű keresztény volt, akik szerint a merénylet bűnös cselekedet lett volna. Látszik hát, hogy bár bőven voltak olyanok, akik eltérő jelleggel és fokig nem értettek egyet Hitlerrel; a megosztottság olyan hatalmas és sokrétű volt, hogy a törekvés tulajdonképpen egészen addig nem is tudott egy szándékba szerveződni, míg a hadiszerencse el nem pártolt a németektől Európa és Afrika hadszínterein.

Ez persze nem azt jelenti, hogy Hitlert ne fenyegette volna közvetlen életveszély. Az első, puszta szerencsével megúszott merényletet egy minden szervezettől függetlenül tevékenykedő württembergi ács követte el. Georg Elser időzített bombát rejtett abba a sörözőbe, ahol Hitler 1939. november 8-án, húsz évvel a sörpuccs elindítása után ismét beszédet mondott. A beszéd azonban a vártnál jóval rövidebb lett, így a bomba 13 perccel Hitler távozása után robbant fel. Elsert elkapták a svájci határon, és először a sachsenhauseni, majd a dachaui koncentrációs táborba szállították. Utóbbiban végezték ki 1945-ben, két héttel a tábor felszabadítása előtt. A balsikerű merénylet azonban kiváló alapot szolgáltatott a Gestapónak minden kicsit is gyanús ember letartóztatására, és ez a körülmény tovább nehezítette az ellenállás dolgát.

Az sem segített, hogy 1939 és 1942 között Hitler minden korábbinál nagyobb népszerűségnek örvendett, így az ellenállók, bár szerették volna megdönteni a hatalmát, mozdulni sem mertek, mert nem tudták, hogy reagálná le a német nép szeretett vezetőjének eltávolítását. A háttérben viszont továbbra is folyt a szervezkedés, az ellenállás hálózata folyamatosan nőtt a hadseregen belül is. Főleg a Szovjetunió ellen indított háború miatt erősödött meg a másképp gondolkodók köre, ekkor merül fel először Henning von Tresckow neve is.

Európa? Oké. A szovjetek? Na, azt már nem!

Tresckow 1941-ben határozta el magát az ellenállás komolyabb megszervezésére, amikor Hitler bemutatta a Barbarossa-hadművelet részleteit. A férfi onnantól kezdve folyamatosan azon dolgozott, hogy maga köré szervezze a Hitler elleni megmozdulásokra kész katonákat. Őt és csapatát Oster kötötte össze Friedrich Olbricht tábornokkal, aki Berlinben a tartalékos hadsereg egységeivel kapcsolatos ügyekért volt felelős. A Tresckow-féle agy így összekapcsolódott a fegyveres ellenálláshoz szükséges erővel, viszont ahhoz, hogy ezt ki tudják használni, még szükség volt valamire.

Egy tervre, aminek segítségével úgy mozgósíthatják a Berlinben, illetve Németországban állomásozó tartalékosokat, hogy azzal mind a politikai, mind a fegyveres ellenállást jogosan fejezzék le. Erre született a Walküre-terv, ami látszólag azért született, hogy fenntartsa a rendet Németországban Hitler esetleges halála után is. A hadművelet kidolgozására maga Hitler adott parancsot. A folyamatos szövetséges bombázások, a tömegével foglalkoztatott kényszermunkások, a háborús helyzet miatt növekvő belső elégedetlenség miatt ugyanis szükség volt egy olyan akciótervre, amit egy rendkívüli helyzetben, például lázadás esetén tudtak volna alkalmazni.

A tervet Tresckow tábornok úgy módosította, hogy az jobban megfeleljen a céljaiknak. Az Olbricht által eredetileg kidolgozott első változat ugyanis csak a tartalékosok harckészültségbe helyezéséről gondoskodott. Tresckow azonban alaposan kibővítette a hadműveleti leírást. Pontos utasításokat hagyott a berlini minisztériumoknak, rádióállomásoknak, telefonközpontoknak és egyéb hivataloknak, még a koncentrációs táboroknak is. A Valkűr II. tulajdonképpen úgy tudta volna rávenni a tartalékos erőket az ország feletti ellenőrzésre, mintha azt a Hitler ellen merényletet elkövető SS-egységek puccsától kellene megvédenie.

A kulcs az volt, hogy a tartalékos tisztek azt hitték volna, hogy valójában a náci vezetés az, ami a német érdek ellen tett, és ezért jogszerű lett volna a vezetők leváltása. Az összeesküvők abban bíztak, hogy a tartalékosok mindaddig teljesítik a parancsokat, amíg az érvényes forrástól, vagyis a tartalékos sereg főparancsnokságáról érkezik. Érdekesség amúgy, hogy a történészek sokáig azt gondolták, Stauffenberg volt az, aki a Valkűrt kidolgozta, de mára kiderült, hogy Tresckow már 1943-ban kész volt a tervvel, hónapokkal azelőtt, hogy egyáltalán találkozott volna az Észak-Afrikában szerzett súlyos sebesülése után a tartalékosokhoz beosztott Stauffenberggel. Két probléma volt már csak: egyrészt Hitleren kívül csak a még be nem szervezett Friedrich Fromm tábornok indíthatta csak el a mozgósítást, másrészt Hitlernek meg kellett halnia.

Könyörgöm, akasszuk fel!

Az utóbbinak többször is nekiveselkedtek az összeesküvők. Hitler 1943-as ukrajnai tartózkodására három tervvel is készültek. Az első ötlet az volt, hogy a reptér és a német parancsnokság közti úton támadják meg a Führert és kíséretét, de ezt elvetették, mert nem tartották jó öltetnek, hogy német katonák német katonákkal harcoljanak. A másik terv szerint egy vacsoránál lőtték volna le közelről, de a katonák ezt is elvetették: nem szívesen végeztek volna ki egy fegyvertelen embert. A harmadik tervet azonban végre is hajtották: a Hitlert hazafelé szállító gépre egy csomagnak álcázott pokolgépet csempésztek fel.

A csomagot Tresckow adta oda a Hitlerrel utazó tisztek egyikének, és arra kérte, vigye el egy Berlinbe, egy barátjának. Az italtartó dobozban lévő bomba brit időzítője azonban csütörtököt mondott, a detonáció elmaradt, a náci vezér ismét sértetlenül úszott meg egy bombamerényletet. Tresckow később visszaszerezte a bombához használt robbanóanyagot, az egyik töltetet a július 20-i merényletben is felhasználták. 1943. márciusa és 1944. júliusa között további merényletkísérletek fulladtak kudarcba. Volt, hogy egy bombával felszerelt öngyilkos merénylő ölelte volna át a Führert, máskor egy fiatal tiszt vállalta, hogy agyonlövi egy gyűlésen, de vagy az események szerencsétlen alakulása miatt senki nem tudott elég közel férkőzni Hitlerhez.

Stauffenberg végül magához ragadta a kezdeményezést, és elhatározta, hogy a táskába rejtett pokolgépet ő maga teszi majd oda Hitler mellé az egyik megbeszélésen, amit a keleti hadszintér főparancsnokságán, a Wolfsschanzéban tartottak. Ahogy az az egyébként történelmi szempontból meglepően pontos, Tom Cruise-féle filmben is látható, korábbi sebesülése miatt Stauffenbergnek három ujjal kellett élesítenie a savkapszulás kioldószerkezetet. A kapszula összetörése után kifolyó sav marni kezdte az ütőszeget visszatartó drótot, így a merénylőknek 15 percük volt, hogy a helyére tegyék a bombát. Szerencsétlen körülmény volt, hogy készülődés közben megzavarták őket, így Stauffenberg a két töltet közül csak az egyiket élesítette, megfelezve a bomba hatóerejét, és valamiért az élesítetlen robbanóanyagot nem tette be a táskába.

További hiba volt, hogy bár eredetileg Hitlerhez közel tette le a bombát, a célpontot nagy mértékben megvédte a tárgyalóterem vaskos tölgyfaasztala. A találkozót ráadásul nem egy betonbunkerben tartották, ahol a zárt térben a robbanás ereje megsokszorozódhatott volna, hanem egy külső faépületben, ahol a kirobbanó ablakok és falak miatt elveszett ez a hatás.

Stauffenberg csak távolról látta a robbanást, és anélkül indult el a repülőtérre, hogy meggyőződött volna Hitler haláláról. A merénylet négy emberrel végzett, Hitler azonban megint megúszta: a lábából ugyan közel száz szilánkot kellett eltávolítani, jobb keze kificamodott, tarkóján megpörkölődött a bőr, és mindkét dobhártyája súlyosan megsérült, maradandó károsodást nem szenvedett. A robbanás napján délután négykor már fogadta Mussolinit, sőt később a merénylet sebesültjeit is meglátogatta.

Pár órán át tartott a forradalom

Az összeesküvők azonban erről nem tudtak. Stauffenberg délután négyre ért Berlinbe, bejelentette, hogy Hitler halott. Többeket zavart azonban, hogy nem volt teljesen biztos a Führer halála. A tervről tudó, de a feletteseit korábban nem értesítő Fromm például felhívta a Wolfsschanzét, ahol sikerült is beszélnie Keitel tábornaggyal, aki biztosította arról, hogy Hitler életben maradt. (Az összeesküvők egyik legkomolyabb szervezési hibája valószínűleg az volt, hogy bár a főhadiszállás kommunikációs tisztjét beszervezték, a telefonkapcsolat megszakításáról nem gondoskodtak.) Fromm megtagadta a Valkűr elindítását, Olbricht letartóztatta őt, majd maga adta ki a parancsot a hadművelet végrehajtására.

A Valkűr ugyan sikeresen indult, végül véres kudarcba fulladt. A berlini tartalékosokat vezető Otto Ernst Remer hithű náci volt, és bár eleinte végrehajtotta a kapott parancsokat, Goebbels propagandaminiszter letartóztatása már gyanús volt neki. Személyesen ment a miniszterhez, aki azonnal felhívta Hitlert. Remer korábban már találkozott Hitlerrel, 1943 novemberében személyesen tőle kapott kitüntetést, így megismerte a Führer hangját, és megértette, hogy lázadás történt.

Stauffenbergék ugyan értesítették a körzetparancsnokokat arról, hogy Hitler meghalt és Erwin von Witzleben az új parancsnok, pár óra múlva a Hitlerhez hű tábornokok ugyanígy végighívtak mindenkit és megparancsolták, hogy Olbricht és Stauffenberg helyett csak Hitlertől vagy Himmlertől érkező utasításnak engedelmeskedhetnek.

Közben Remer segítségével Fromm is kiszabadult a felkelők fogságából, és attól rettegve, hogy kiderül, korábban ő sem tett semmit a merénylet megakadályozásáért, rögtönítélő bíróságot alakított. Abban bízott, hogy ha időben megöleti az ellenállók vezetőit, nem derül majd ki, hogy ő is részt vett bizonyos fokig az eseményekben. 1944. július 21-én 0 óra 30 perckor Stauffenberget, Olbrichtet és társait sorban agyonlőtték. A visszaemlékezések szerint Stauffenberg a kivégzőosztag sortüze előtt még elkiáltotta magát, de hogy pontosan mit mondott, az vita tárgya. "Éljen Németország", "Éljen a szent Németország", "Éljen szent Németországunk" - ezek a mondatok a legvalószínűbbek a kutatók szerint. Frommot 1945. március 12-én végezték ki, árulás miatt ítélték el, így igyekezete hiábavalónak bizonyult.

Ezrek és milliók

A merénylet és a puccskísérlet után Hitler véres megtorlásba kezdett, ami tulajdonképpen egészen a háború végéig tartott. A nyomozást és az ítéletek végrehajtását az SS vállalta. A megtorlás első lépése szimbolikus volt: az eredetileg katonai tiszteletadással eltemetett Olbricht és Stauffenberg holttesteit kiásatták, hogy elégessék őket, és hamvaikat szétszórják.

A számos további elítélt és kivégzett katona és civil között ott volt Stauffenberg fivére is, őt például nem simán felakasztották, hanem egy zongorahúrra lógatták fel a nyakánál fogva, és többször is újraélesztették a kivégzés folyamán. A pereket és a kivégzéseket rendre filmre vették, állítólag Hitler mindet végignézte, és a katonáknak is levetítették, hogy tudják, mi vár az árulókra. A Gestapo jelentése szerint hétezer embert tartóztattak le, a háború utáni becslések ezt a számot 15 ezerre teszik, a kivégzett emberekét pedig ötezer körülire. A meghiúsult merénylet után Hitler szinte teljesen elzárkózott mindenkitől. Himmler ekkor ért hatalmának csúcsára, az általa irányított SS szabad kezet kapott az ügyek intézésében - ez így együtt lehetetlenné tette az újabb merényletkísérletet. Az európai háború még majdnem egy éven át tartott, a németek a totális vereségig harcoltak, így a hetven évvel ezelőtti kudarc közvetetten milliók halálát okozta.