Rafael
17 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

A második világháború leghevesebb ütközete

89115340
2014.08.01. 22:19 Módosítva: 2014.08.02. 09:18
Hét évtizede, 1944. augusztus 1-jén robbant ki a varsói felkelés. A lengyel főváros teljes pusztulásával, nagyjából 200 ezer lakosának halálával végződő esemény feldolgozását az ország szovjet megszállása is megnehezítette. Az évfordulón megpróbáljuk összefoglalni a történteket és a felkelés hátterét.

A második világháború története sajnos bővelkedik a tragikus epizódokban, a varsói felkelést pedig minden romantikus, hősies felhangja ellenére is ezek közé kell sorolnunk. A német hadosztályok, tankok és repülők ellen fegyvert fogó lengyelek, illetve civilek tízezrei egy megnyert háború végén, látszólag hiába áldozták életüket hazájuk szabadságának oltárán – ráadásul az elvileg szövetséges szovjet hadsereg néhány kilométerről, ölbe tett kézzel nézte végig a borzalmas pusztítást.

A varsói felkelés történetét elfogulatlanul feldolgozni is nehéz volt a következő évtizedekben, a lengyel kommunista vezetés igyekezett az események jelentőségét a lehető legkisebbnek beállítani, míg nyugaton szinte csak a felkelők hősiességéről „illett” beszélni, tudomást sem véve az ellentmondásokról és kérdőjelekről. A hetvenedik évforduló remélhetőleg jó alkalom lesz arra, hogy az ideológiai felhangoktól mentesebb képet alkossunk a történtekről.

Eljött az idő

Lengyelország 1944 júliusában immár csaknem öt éve állt német megszállás alatt. A háború elejétől Londonban működő lengyel emigráns kormány, és a hozzá lojális ellenálló szervezetek (amelyeket Lengyel Földalatti Állam összefoglaló néven emlegettek) már hosszú ideje terveztek valamilyen fegyveres akciót a náci uralom ellen, ám ennek feltételei sokáig nem voltak adottak. 1944 nyarán azonban úgy látszott, hogy eljött az idő.

A német hadsereg a keleti fronton vereségek sorozatát elszenvedve vonult vissza, június elején pedig a partraszállással végre a várva várt nyugati front is megnyílt. A Vörös Hadsereg egységei július 13-án átlépték a régi lengyel határt, és úgy tűnt, megállíthatatlanul nyomulnak Varsó és egyben Berlin felé. Az egyre ziláltabb Wehrmacht ugyan még mindig félelmetes erőt képviselt, de a Hitler ellen július 20-án megkísérelt merényletbe számos főtiszt keveredett bele, tovább fokozva a náci vezetés és a hadsereg közti kölcsönös bizalmatlanságot, ezzel pedig az általános zűrzavart.

A lengyel ellenállás és elsősorban a Honi Hadsereg (Armia Krajowa, AK) vezetése tehát joggal gondolhatta, hogy egy a szövetségesek támogatását élvező fegyveres felkelésnek van esélye az ország egyes részeiről kiszorítani a német erőket. A helyzetet viszont bonyolította a barátinak finoman sem nevezhető szovjet–lengyel viszony. A két ország közötti évszázados ellentéteket tovább mélyítette, hogy 1939-ben Sztálin Hitlerrel szövetségre lépve szállta meg Lengyelország keleti felét, a katyńi mészárlás híre (a lengyel tisztek tömeges kivégzését ugyan Sztálin a németek bűnének igyekezett beállítani, de már akkor is sejteni lehetett, hogy az ő parancsára történt) pedig mélypontra juttatta a kapcsolatokat.

Moszkva 1943-ban meg is szakította a diplomáciai viszonyt a londoni lengyel kormánnyal, 1944 júliusában pedig megalakult a szovjet gyámkodás alatt álló Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság (PKWN), amely a Vörös Hadsereg nyomában átvette a lengyel területek feletti hatalmat, és magát nyíltan a háború utáni Lengyelország jövendő vezetőjének hirdette.

Az emigráns kormány fő célja viszont az ország mielőbbi felszabadítása mellett a háború utáni függetlenség és demokratikus berendezkedés biztosítása volt. A lengyel vezetők abban reménykedtek, hogy sikerülhet a fővárost a szovjetek megérkezése előtt felszabadítani, és hogy egy látványos akcióval jobb pozíciókat harcolhatnak ki hazájuk számára a háború utáni rendezésről szóló tárgyalásokon.

Persze nem volt teljes az egyetértés a felkelés ügyében, sokan értelmetlen véráldozatnak tartották a vállalkozást. Végül 1944. július 26-án a Honi Hadsereg főparancsnoka, Tadeusz Komorowski, földalatti nevén Bór tábornok, meghozta a döntést a felkelés kirobbantásáról, a Lengyel Köztársaság kormánymegbízottja, Jan Stanisław Jankowski és a Nemzeti Egység Tanács elnöke, Kazimierz Pużak beleegyezésével.

Fegyverbe!

Miután a szovjet területről sugárzó rádióadók július végén már napok óta a nácik elleni harcra szólították fel a lengyel népet, a Vörös Hadsereg Varsó külvárosainál harcolt, a főváros német kormányzója pedig erődítési munkákra 100 ezer férfit és nőt akart kivezényelni (az intézkedés az AK legtöbb katonáját is érintette volna), tovább nem lehetett halogatni a parancs kiadását.

A „W” órát végül augusztus 1-jén, délután ötre tűzték ki. A Honi Hadseregnek a felkelés kezdetén nagyjából 20–30 ezer fegyverese volt a fővárosban – később a Földalatti Államon kívül álló szervezetek, valamint sok civil is csatlakozott a felkelőkhöz, így összesen közel 50 ezren fogtak fegyvert a megszállók ellen. Velük szemben Varsó német helyőrsége nagyjából 11 ezer katonát számlált, természetesen a reguláris német egységek fegyverzete összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a szedett-vedett lengyel alakulatoké. Mivel a várost már csaknem elérte a front, a környéken több erős német alakulat is állomásozott, így a harcok folyamán a németek újabb és újabb erősítéseket vezényeltek a makacs ellenállás letörésére, bevetették légi erejüket és nehéztüzérségüket is.

Az első napokban a lengyelek nagy sikereket arattak, a belváros nagy részét és több stratégiai pontot ellenőrzésük alá vontak. Nem sikerült viszont a német helyőrség megerődített épületeinek nagy részét bevenni, és a fő stratégiai célpontok közé sorolt repülőtereket, sem pedig a Gdańsk pályaudvart nem tudták elfoglalni. A lengyel ellenőrzés alá került területeken bámulatos gyorsasággal szinte saját közigazgatás állt fel, a felkelők tábori konyhákat, kórházakat, tűzoltóságot hoztak létre, hevenyészett lőszer- és fegyvergyárakat létesítettek, postaszolgálatot működtettek, újságokat adtak ki, sőt még a víz- és áramellátást is sikerült ideig-óráig helyreállítaniuk.

A meglepetés erejét kihasználva a Honi Hadsereg és szövetségesei egészen augusztus 4-éig támadásban maradtak, ekkor azonban Erich von dem Bach SS-tábornokot nevezték ki a német erők parancsnokává, miközben számos jól felszerelt SS- és Wehrmacht-egység is a helyszínre érkezett. Megindult a felkelők lassú visszaszorítása, de ehhez a németeknek házról házra, szobáról szobára haladva kellett felszámolniuk az utolsó erejükig harcoló lengyelek ellenállását. „Ez a leghevesebb ütközetünk a háború eleje óta. Összehasonlítható a sztálingrádi utcai harcokkal” – mondta szeptember végén Himmler a német tábornokoknak.

Hiába volt azonban a lelkesedés, a fölényben lévő németek augusztus végétől szeptember közepéig fokozatosan visszafoglalták a várost, egymás után vonva ellenőrzésük alá a kerületeket. A lengyelek ugyan a város kiterjedt, labirintusszerű csatornahálózatát használva fenn tudták tartani egységeik között a kapcsolatot, a további harc külső segítség hiányában egyre reménytelenebbnek tűnt. A hónap utolsó heteiben már csak az Óváros néhány kerületében tartották magukat a felkelők, és mivel a németek a harcok lezárása érdekében hajlandónak mutatkoztak az ellenállókat hadifoglyoknak tekinteni, a Honi Hadsereg parancsnokai október 2-án aláírták a kapitulációt. Varsó újra elesett, és csak 1945. január 17-én került szövetséges, pontosabban szovjet fennhatóság alá.

Rettenetes bosszú

Ugyan a felkelés végén magukat megadó lengyel katonák többségét a németek valóban hadifogolytáborokba szállították, korábban iszonyatos kegyetlenséggel léptek fel mind a fegyveresek, mind a civilek ellen. A náci vezetők a háború végére még jobban elhatalmasodó őrületét jól mutatja, ahogy Himmler a felkelés kitörésének hírét Hitlerrel közölte. „Nehéz pillanat ez. [De] történelmi szempontból a lengyelek tette áldás. Most végezni fogunk velük... Varsót likvidáljuk, és ez a város, amely annak a tizenhat–tizenhét milliós nemzetnek a szellemi fővárosa, amelyik az utolsó hétszáz évben, az első tannenbergi csata óta elzárta utunkat kelet felé, megszűnik létezni. Sőt ezen kívül még maguk a lengyelek sem fognak többé gondot okozni gyermekeinknek...”

Nem a levegőbe beszélt. Az augusztus elején a németek által visszafoglalt Wola és Ochota kerületekben a harcoló csapatok mögött különleges alakulatok fésülték át a házakat, és válogatás nélkül mindenkivel végeztek, korra és nemre való tekintet nélkül. Néhány nap alatt csak itt legalább 30–40 ezer, de a legmagasabb becslések szerint közel 100 ezer civilt mészároltak le az SS szervezte különítmények. Később aztán valamelyest enyhült a terror, de az utcai harcokban, bombázásokban továbbra is számolatlanul hullottak a varsói civilek is. Összességében a 63 napig tartó harcokban körülbelül 18 ezer fegyveres és nagyjából 150–200 ezer civil vesztette életét. A német erők a bevetett irreguláris erőket is figyelembe véve közel 16 ezer halottat és 9 ezer sebesültet vesztettek.

A megadás után a németek a város teljes kiürítését rendelték el, több mint félmillió embert telepítettek ki Varsóból átmeneti táborokba. Ezután következett a bosszú beteljesítése: a varsói gettólázadás és a felkelés alatt is már félig romba dőlt várost a német műszaki alakulatok szisztematikusan lerombolták. A háború végére a varsói épületek mintegy 85 százaléka semmisült meg, a megszállók különös figyelmet szenteltek mindarra, aminek kulturális vagy történelmi jelentősége volt.

Az utókor szemében

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy volt-e értelme ennek a borzalmas véráldozatnak. Ha csupán a puszta tényeket nézzük, nem sok. A felkelőknek nem sikerült kiűzniük a megszállókat sem Varsóból, sem az országból, a háború utáni Lengyelország sorsa pedig a szövetséges nagyhatalmak jaltai konferenciáján dőlt el, és a főváros utcáin életüket áldozóknak nem sok hatásuk volt a döntésre. A lengyel emigráns kormány helyett a PKWN és a kommunisták vették át a hatalmat, az ország további sorsát pedig jól ismerjük: a német megszállás után negyven évre a másik ősi ellenség szállta meg Lengyelországot, ahogy a többi közép- és kelet-európai államot is.

Azonban igazságtalanság lenne azt állítani – amivel a felkelés vezetőit egyesek vádolják –, hogy teljesen értelmetlenül halt meg ez a rengeteg ember. Először is ne felejtsük el, hogy a felkelés nélkül Varsó valószínűleg amúgy is Budapest sorsára jutott volna: erőddé nyilvánítva, az utolsó golyóig igyekeztek volna tartani a németek.

Ráadásul a kommunista rendszer idején a felkelés emléke is segített a rezsimmel szembeni ellenállás megalapozásában, a független és szabad Lengyelország vágyképének fenntartásában, ma is fontos hivatkozási alapja a lengyel politikusoknak, mozgalmaknak. Nem véletlen, hogy szinte tilos volt a felkelés történetének kutatása, sőt azok is letartóztatásra, de legalábbis zaklatásra számíthattak, akik gondozták az elesettek sírjait, vagy a romok alatt igyekeztek meghalt bajtársaik nyomára bukkanni. A hősies és véres gesztus nyugaton is sokat javított Lengyelország megítélésén.

Az elmaradt segítség

A náci rémtettek árnyékában azért arról sem szabad elfeledkezünk, hogy a szövetségesek sem legjobb arcukat mutatták a varsói harcok idején. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ugyan természetesen pártolta a felkelők ügyét, ám a szovjetekkel való jó viszony fenntartását fontosabbnak értékelték annál, mintsem hogy minden erejükkel igyekeztek volna rávenni Sztálint a közbelépésre.

A szovjet vezér pedig igazán kimutatta a foga fehérjét. Soha nem kedvelte a lengyeleket, és esze ágában sem volt megadni nekik a lehetőséget, hogy a háború után maguk döntsenek a sorsukról. Valójában igencsak kapóra jött neki, hogy páholyból nézhette végig a Honi Hadsereg szinte teljes pusztulását és a lengyel ellenállás összeomlását. Hadserege néhány kilométer távolságból szemlélte a felkelés eltiprását, Varsó elpusztítását.

Sztálin már a felkelés tervének ismertetésekor arra hivatkozott, hogy a lengyeleknek rosszul felfegyverzett katonáikkal esélyük sincs a németek ellen, ő pedig „nem hajlandó támogatni egy ilyen veszélyes kalandot”. A harcok idején Churchill, Roosevelt és diplomatáik sürgetése ellenében is erre, illetve katonáinak a hosszú offenzíva utáni kimerültségére, az utánpótlás hiányára hivatkozott, amikor megindokolta, hogy miért nem próbálja felmenteni a várost. Szeptember közepén azután a szovjet hadseregben szervezett lengyel hadtest, a Berling-hadsereg engedélyt kapott, hogy átkeljen a Visztulán, de miután sikerült összeköttetést létesítenie a felkelőkkel, a túlerő hamar felmorzsolta.

Az angolszász légierők ugyan több száz bevetésben próbáltak utánpótlást ledobni a varsóiaknak, ezek egy része azonban nem érte el a célját, a hatékonyságot pedig erősen korlátozta, hogy a pilóták arra sem kaptak engedélyt, hogy a szovjetek által elfoglalt területeken szálljanak le utántölteni gépeiket a repülések után – Sztálin megint csak arra hivatkozott, hogy ilyen módon sem akar „belefolyni” az eseményekbe. Amikor az utolsó napok előtt a Honi Hadsereg a Lengyelország más részein állomásozó egységeit Varsóba akarta irányítani, a Vörös Hadsereg körbevette és fegyverletételre szólította fel a katonákat, vezetőik pedig gyorsan az NKVD kihallgatói előtt találták magukat.

Magyar vonatkozások

Hazánk több szempontból is szerepet játszott az 1944-es eseményekben. Magyar területen lőttek le legalább három, lengyel személyzettel repülő szövetséges gépet, amelyek Varsónak igyekeztek utánpótlást szállítani, az áldozatok emlékére pedig később több szobrot is emeltek a helyszíneken, a budapesti Lengyel Nagykövetség kezdeményezésére.

Német kérésre a magyar vezérkar közel 40 ezer katonát vezényelt Varsó közelébe. A Lengyel Béla altábornagy parancsnoksága alatt álló egységek azonban nem voltak hajlandóak harcolni a felkelők ellen, sőt „hajlamosak fraternizálni a helybeliekkel és nem jósolható meg, meddig maradnak meg tisztjeik irányítása alatt. A felszerelésük minimális, s emiatt harcértékük nulla” – állapítja meg a német 9. hadsereg egy tisztje. Az is felmerült, hogy a magyarok egyszerűen átállnak a felkelők oldalára, azonban erre végül nem került sor, mindenesetre ez a több könyvben és filmben is feldolgozott történet is hozzájárult a lengyel–magyar „örök barátság” eszméjének továbbéléséhez.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!