Friderika
12 °C
29 °C

Ha az elnök teszi, nem illegális

50439462 10
2014.08.08. 17:49 Módosítva: 2014-08-09 09:23:58

Minden döntéssel, amelyet közszereplőként hoztam, mindig azt próbáltam tenni, ami a legjobb a nemzet számára

– ezzel a mondattal kezdte Richard Nixon negyven évvel ezelőtt, 1974. augusztus 8-án este azt a beszédét, amelyben a Watergate-botrány következményeként lemondott hivatalából.

A Watergate-ügy az 1970-es évek, és talán minden idők egyik legnagyobb politikai botránya volt az Egyesült Államokban. A kiinduló esemény az 1972. június 17-i betörés volt a Demokrata Párt választási központjába, amelyet az esetnek nevet kölcsönző Watergate-irodaház épületében rendeztek be. Az öt elkövetőt elfogták, és egy harmadrangú betörésből két év alatt összetett és máig nem minden részletében tisztázott politikai akciósorozat bontakozott ki.

Tagadás és győzelem

Először G. Gordon Liddy, az elnök újraválasztásáért dolgozó szervezet (Committee for the Re-Election of the President, CREEP) jogtanácsosa állt elő a Demokrata Pártot célzó illegális akciók tervével. Jeb Stuart Magruder (a CREEP ügyvezető elnöke), John Dean (elnöki jogtanácsos) és John Mitchell (igazságügyi miniszter, majd a CREEP elnöke) hallotta először az elképzeléseket 1972 januárjában, de végül egy finomított változatra bólintottak rá két hónappal később.

Bár két vezető demokrata politikus, Robert Spencer Oliver és Larry O'Brien telefonját sikerült bepoloskázni, az első akció nem szolgált igazán értékes információval, ezért a Virgilio González, Bernard Barker, James McCord, Eugenio Martínez és Frank Sturgis alkotta csapat egy újabb betörésre is parancsot kapott. A pontos cél máig tisztázatlan, de a legelfogadottabb verzió szerint a motiváció egy Nixon pénzügyi manővereire nézve terhelő dokumentum megszerzése lehetett O'Brien irodájából. Mindenesetre ez a második kísérlet végződött a lebukással, miután az épület biztonsági őre kiszúrta az ajtókon a bezáródást gátló ragasztószalagokat, és kihívta a rendőrséget.

Nixon a kezdetektől igyekezte elbagatellizálni az esetet. Egy augusztus végi sajtótájékoztatón például azt állította, hogy John Dean alapos nyomozása nem talált semmi különöset, holott ilyen nyomozás nem is történt. Ugyanekkor azt is kategorikusan kijelentette, hogy a Fehér Házban és a kormányban senkinek semmi köze nem volt ehhez a „bizarr incidenshez”.

A nyomozás során azonban az egyik betörőnél találtak egy 25 ezer dolláros csekket, amely egyértelműen a CREEP-hez volt köthető, de később arra is fény derült, hogy az akciót megelőző hónapokban is ők állták a csapat költségeit. A pénzügyi manipulációk útját visszakövetve az FBI 1972. október 10-én hivatalosan is megállapította, hogy a meghiúsult betörés csak a CREEP által koordinált, nagyobb szabású és illegális politikai akciósorozat egy kisebb részlete volt. Mindennek ellenére Nixon ellenlépései ekkor még sikeresnek bizonyultak, hiszen 1972. november 7-én újraválasztották, méghozzá elsöprő fölénnyel.

Fejétől bűzlik

A fordulópontot az jelentette, amikor John Sirica, a Watergate-ügy bírója 1973. március 23-án a nyilvánosság elé tárta az egyik betörő, James McCord (korábbi CIA-ügynök) levelét, amelyben a vádlott hamis tanúzásról és felsőbb megrendelésről vallott. Ekkor felgyorsultak az események, és a lavina az elnök egyre több fontos emberét sodorta magával. Április 30-án Nixon lemondatta H. R. Haldemant (a Fehér Ház kabinetfőnökét), John Ehrlichmant (az elnök tanácsadóját) – két legközelebbi munkatársát – és Richard Kleindienst igazságügyi minisztert, továbbá kirúgta John Deant, aki később a vád kulcstanújává vált.

1973 februárjában megalakult a Szenátus Watergate-bizottsága, és május 17-én elkezdődtek a meghallgatások. Ezeket augusztusig a három nagy tévéadó felváltva sugározta, így minden eddiginél nagyobb nyilvánosságot kapott az ügy. Gyűltek a bizonyítékok, Nixon stábjának korábbi tagjai közül is többen tettek terhelő vallomást.

1973 júliusában derült ki Alexander Butterfield, a Fehér Ház egyik akkori titkárának vallomásából, hogy Nixon titkos hangrögzítő rendszert szereltetett fel az elnöki hivatalban. Az elnök eleinte megtagadta a felvételek átadását – még a nyomozást vezető Archibald Cox különleges ügyészt is eltávolíttatta, mert nem volt hajlandó elállni a kiadatásuktól –, de hosszas viták után a Legfelsőbb Bíróság végül kimondta, hogy a nyomozás rendelkezésére kell bocsátania a szalagokat. (Az ügyész kirúgatása és az ezt követő lemondások az igazságügyi minisztériumban “szombat esti mészárlásként” vonult be a történelembe.)

Füstölgő szócsövek

A felvételek hatására – amelyeknek már maga a vulgáris és cinikus stílusa is sokakat megbotránkoztatott – egyre többen fordultak el Nixontól, nem csak a szavazók és saját pártja körében, de a republikánus sajtón belül is. „[Nixon] az érzéketlenségig humortalan. Körmönfont. Tétovázó. Közönséges. Készségesen tűri, hogy irányítsák. Aggasztó tudásbeli hiányosságokat mutat. Gyanakvó a saját stábjával szemben.” – írták például az eddig az elnököt támogató Chicago Tribune szerkesztői.

Az 1974. július 30-án nyilvánosságra hozott felvételek szolgáltatták a végső bizonyítékot arra, hogy az elnök maga is igyekezett eltussolni a történteket, és beleegyezett a Watergate-betörés vádlottjainak megvesztegetésébe. Néhány nappal később nyilvánosságra került egy újabb felvétel, amely mindössze néhány nappal a betörés után készült (erre utal a „füstölgő puskacső” elnevezés, ahogy azóta a felvételt emlegetik), és igazolta, hogy korábbi állításával szemben az elnök már a kezdetektől részese volt az ügy elsimítására tett kísérleteknek. Mindez együttesen vezetett végül ahhoz, hogy Nixon – a vádemeléssel történő eltávolítását megelőzendő – 1974. augusztus 9-én benyújtotta a lemondását.

Alig egy hónappal ezután, szeptember 8-án Nixon alelnöke, a lemondás után elnökké előlépő Gerald Ford teljes és feltétel nélküli kegyelemben részesítette bukott elődjét, hogy pontot tegyen az egész országot megrázó események végére. A döntés természetesen nagy port kavart, sokan a két politikus közötti titkos, hatalomváltó egyezségnek tudták be, és feltehetően az egyik fő oka volt, hogy Ford alulmaradt a következő választáson. A kegyelem megítélése pedig azóta is ellentmondásos. Jóval később, 2001-ben a John F. Kennedy Könyvtár Alapítványa például a Profile in Courage Awarddal díjazta Fordot egykori döntéséért. Ezt a kitüntetést olyanoknak szokták megítélni, akik akár saját karrierjük kockáztatásával is kiállnak morális igazuk mellett.

A Watergate-botrány eredményeként összesen 69 kormánytisztviselőt állítottak bíróság elé, akik közül 48-at ítéltek el, továbbá az információszabadság és a kampányfinanszírozás szabályozására is hatással volt az eset. A történtek a kor Amerikájának a vietnami háború által már egyébként is kikezdett büszkeségét és magabiztosságát még inkább megtépázták, és súlyos bizalmi és morális válságot gerjesztettek. Az ügy utórezgései pedig egészen napjainkig nyúlnak: Nixon egy 1975-ös, titkos vallomásának leiratát 2011-ben hozták nyilvánosságra, míg a főbb vádlottakkal (a „Watergate-i Hetekkel) kapcsolatos, több száz oldalas dokumentumok feloldásáról 2012-ben született határozat.

Oknyomozók, mítoszok

A botrány kirobbanásában és a részletek kiderítésében nagy szerepe volt a Washington Post két újságírójának, Bob Woodwardnak és Carl Bernsteinnek, akik a cikkeik után számos könyvet is írtak a történtekről. A betörés mindennapos rövidhírével kapcsolatban olyan gyanús dolgokra figyeltek fel, mint az esethez mérten látszólag túl profi felszerelés vagy az egyszerű betörőket védő sztárügyvédek, majd folyamatosan élen jártak a fejlemények felderítésében és a nyomozás sürgetésében. Először jelentettek minden fontos momentumot a CREEP-kapcsolattól a szélesebb körú illegális kampány létén át az FBI parkolópályára állítására tett kísérletig. Munkájukért aztán meg is kapták a Pulitzer-díjat.

Mély torkok és mélyinterjúk

Az álnév egy azóta szintén legendássá vált pornófilm címéből jött, amelyet 1972. június 12-én, vagyis mindössze öt nappal a betörés előtt mutattak be. Woodward, Bernstein, Mély Torok, és úgy általában az egész történet mitizálásához egyébként nagyban hozzájárult az azt feldolgozó, megszámlálhatatlan könyv és film is. A legismertebbek a kor paranoiás hangulatát tükröző Az elnök emberei, amely a két újságíró közös könyvéből készült már 1976-ban, vagy a 2008-as Frost/Nixon, amely David Frost brit újságírónak azt az 1977-es tévéinterjú-sorozatát dolgozza fel, amelyből e cikk címe is származik. (A sorozat legnézettebb interjúját 45 millióan látták, ami ebben a kategóriában máig rekord.) Az egyik legutóbbi filmes kapcsolat váratlanabb helyen, az X-Men: Az eljövendő múlt napjaiban található. A film a hangfelvételek híres hiányzó részletét annak tulajdonítja, hogy Nixon a mutánsstratégia megvitatása alatt kikapcsoltatta a hangrögzítő rendszert.

Persze segítette őket Mély Torok (Deep Throat), az azóta legendássá vált, titokzatos informátor is, akiről bő harminc éven át folyamatosan találgatták, hogy ki lehet, de az újságírók továbbra is rendíthetetlenül védték a forrásuk identitását. Csak 2005-ben, 92 évesen állt elő az igazi Mély Torok: Mark Felt, aki a botrány idején az FBI igazgatóhelyettese volt. Nixonék már akkor is gyanakodtak rá, de rutinos titkosszolgálati módszereivel – titkos jeladásokkal és paranoiásan túlbiztosított éjszakai találkozókkal – sikerült végigvinnie a kettős játékot: úgy segítette az újságírókat, hogy közben az ő dolga lett volna az FBI-nál az informátor lebuktatása. Motivációjáról megoszlanak a vélemények, egyesek bátor hősként tisztelik, más feltételezések szerint pedig az motiválhatta, hogy Hoover halála után Nixon nem őt nevezte ki az FBI élére.

Barry Sussman, aki a Post Watergate-tudósításáért felelős szerkesztő volt, később azt mondta, Mély Torok szerepe inkább a saját értesüléseik megerősítése volt, szinte semmilyen új információt nem adott hozzá ehhez ő maga, sőt arra is volt példa, hogy lebeszélte őket egy később találónak bizonyult sztori megírásáról. Összességében Sussman szerint a Mély Torok-mítosz messze eltúlozta az informátor jelentőségét, és valójában a két újságíró saját oknyomozói tevékenysége és más források legalább ilyen hangsúlyosak voltak.

A hiányzó részlet

1973 december 7-én kiderült, hogy a nyilvánosságra hozott felvételek egyikéből hiányzik egy tizennyolc és fél perces részlet. (Később törvényszéki szakértők megállapították, hogy legalább öt, de lehet, hogy kilenc helyen is hiányos a felvétel.) A titokzatos lyuk Nixon titkárnője szerint akkor keletkezett, amikor a leirat készítése közben véletlenül beletörölt a felvételbe, de ezt a magyarázatot már akkor is rengetegen vitatták. Azóta is többször próbálták meg helyreállítani a törölt rész tartalmát, sikertelenül.

Egy héttel ezelőtt, 2014. július 29-én John Dean, a botrány vádlottként és tanúként is érintett kulcsszereplője, új könyvet jelentetett meg, amelyben még egyszer visszatér a negyven évvel ezelőtti ügyhöz, hogy megválaszolja az olyan, mindeddig megválaszolatlanul maradt kérdéseket, mint amilyen az ominózus tizennyolc és fél percé is. A Nixon-védelem (The Nixon Defense) című könyvhöz Dean több mint 1000 felvétel leiratát készítette el (amelyek közül 600 eddig érintetlen volt), és 150 ezer oldalnyi kapcsolódó anyagot is tanulmányozott.

Dean szerint a hiányzó rész Haldeman és Nixon párbeszéde ugyan, de egyáltalán nem olyan fontos, mint ahogy mindenki feltételezi, csak annyit bizonyít, hogy Nixon az elejétől fogva és nyakig benne volt az eltussolásban, de ezt már más felvételek is egyértelműsítették. Azt viszont egyértelműen kijelenti, hogy Nixon nem adott parancsot a betörésekre, és nem is tudott róluk előzetesen. G. Gordon Liddy szervezte őket, Dean szerint azért, mert Nixon nagy hangsúlyt fektetett a hírszerzésre a politikai csatározásaiban, Liddy pedig ebben a légkörben úgy láthatta, hogy ez az egyetlen lehetőség a demokrata O'Brien ártalmatlanítására. A második betörésekre pedig azért került sor – szintén Liddy szervezésében –, mert Mitchell nem volt elégedett az első akcióból származó információval. Nixont viszont már órákkal a lebukás után tájékoztatták.

Egyikünk sem gondolt akkor a cselekedeteink bűnügyi vonzatára, csak a cselekvés hiányának politikai következményeire.

– mondta Dean, aki szerint az összeesküvés és az igazságszolgáltatás akadályozása nem olyan dolgok, amelyeket menet közben olyan könnyű észrevenni. Azt viszont, hogy Nixon beleegyezett abba, hogy Magruder hazudjon a kihallgatáson, már más helyzetnek tartja, hiszen a hamis tanúzásra biztatás akkor is egyértelmű bűn volt, és innentől egyik törvénytelenségből a másikba menekültek előre. Nagyjából ekkoriban vált Dean tettestársból koronatanúvá.

Tricky Dicky

2003-ban egyébként a szintén elítélt egykori tanácsadó, az idén májusban elhunyt Jeb Stuart Magruder azzal a minden, eddig napvilágot látott információval ellentétes bejelentéssel állt elő, hogy Nixon nemcsak az elsimításban vett részt a kezdetektől, de ő maga rendelte el a betörést. A harmincéves késéssel született vallomás nemcsak Dean verziójának mond ellent, de mások is sokan cáfolták vagy tartották hiteltelennek. Mindenesetre azóta sem érkezett a Magruder szavait megerősítő vallomás vagy bizonyíték, és mivel a szereplők nagy része már nem él, lehet, hogy a történetnek ez az aspektusa már soha nem is fog kiderülni.

Mindenesetre nem a Watergate-botrány volt Nixon legvisszatetszőbb ügye, hiszen például szándékosan nyújtotta el a vietnami háborút, mert nagyban csökkentette volna az elnöki esélyeit, ha az még az 1968-as választások előtt véget ér. De később a háborút ellenző amerikai állampolgárok titkosszolgálati eszközökkel történő megfigyelésére is felhatalmazást adott, illetve a háborúellenes hangoknak teret engedő médiát is hasonlóképpen igyekezett ellehetetleníteni a volt CIA-s – a Watergate-botrányban szintén elítélt – Howard Hunt vezetésére bízott ügynökcsapattal, akik a "Fehér Ház-i szerelők" (White House Plumbers) néven váltak később ismertté. Magával a Watergate-tel kapcsolatban is számos törvénytelen részlet látott még napvilágot, attól kezdve, hogy Nixonék a CIA-val tervezték leállíttatni a nyomozásban túl jól haladó FBI-t, vagy hogy utóbbi segített nekik néhány bizonyíték megsemmisítésében; olyan kisebb fogásokig, mint hogy a nemkívánatos újságírókra ráküldte az adóhatóságot, vagy éppen őket is lehallgattatta.

Az a Watergate, amelyről 1972 és 1974 között a Washington Postban írtunk, nem az a Watergate, amelyet ma ismerünk. Valójában csak egy futó pillantás volt valami sokkal rosszabbra. Mire visszavonulásra kényszerült, Nixon már jelentős mértékben bűnszövetkezetté alakította át a Fehér Házat

írja most, 40 évvel később Bernstein és Woodward az Egyesült Államok történetének egyetlen lemondásra kényszerült elnökéről.