Gyárfás
16 °C
29 °C

Hogyan fordultak a skótok az angolok ellen?

85787569
2014.09.17. 00:54
I. Eduárd angol király – akinek Wales meghódítására indított hadjáratát A walesi bárdokban Arany János is megörökítette – életrajzírója, Marc Morris történész alábbi cikkében kifejti, a Hollywoodot is megihlető legendás szabadságharcost, William Wallace-t legyőző és brutálisan kivégeztető angol uralkodó egy családi tragédia nyomán hogyan tette az angol korona ádáz ellenségeivé a skótokat. Mi A rettenthetetlen című film legnagyobb történelmi tévedése, és mi köze egy norvég kislány halálának a skótok és angolok máig tartó viszályához?

I. Eduárd király 1290 elején 50 esztendőt számlált, ereje teljében és hatalma csúcsán volt. 17 éve volt Anglia királya, és már jóval az uralkodását megelőzően is legendának számított. Egy fél emberöltővel korábban legyőzte és megölte nagybátyját, a hírhedt Simon de Montfort-t az evershami csatában. Nem sokkal ezt követően, harmincegynéhány éves korában pedig keresztes hadjáratot vezetett a Szentföldre, ahol csodával határos módon menekült meg a haláltól, amikor egy orgyilkos késsel tört az életére. És persze a Wales ellen folytatott hadjáratáról se feledkezzünk meg. I. Eduárd király uralkodásának első évtizede alatt – a félelmetes haderő-fitogtatásnak köszönhetően – pontot tett a walesi függetlenség végére, s ennek tárgyi bizonyítékát mind a mai napig megcsodálhatjuk Conwy, Harlech vagy Caernarfon váránál, hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük meg Wales területéről.

És most, az 1290-es esztendő elején I. Eduárd király közel állt ahhoz, hogy még egy ennél is komolyabb célját megvalósíthassa. Wales meghódítása óta egyre inkább kezdett érlelődni benne az elhatározás, hogy újra keresztes hadjáratot indítson és visszahódítsa Jeruzsálemet. Ez a terv jó néhány éven keresztül foglalkoztatta Eduárdot. Ez részben annak volt köszönhető, hogy a pápasággal a háború finanszírozásáról folytatott tárgyalások elhúzódtak, másrészt – és ez volt a nyomósabb ok – a többi európai király figyelmét már egy ideje lekötötte az a háború, amelyben testvérek gyilkolták egymást. 1286-tól kezdődően I. Eduárd király több mint három évet Angliától távol töltött. Fel és alá ingázott a Pireneusokban, hogy tető alá hozzon egy békemegállapodást Franciaország és Aragónia között, ezen kívül még azt kívánta elérni, hogy szabadon bocsássák unokatestvérét, Szicília királyát, aki ezidőtájt börtönben sínylődött.

Amikor 1289 nyarán hazatért szülőföldjére, már úgy festett, beérik fáradozásainak gyümölcse. Szicília királya szabad volt, a békemegállapodás is elérhető közelségbe került, az év vége felé pedig a pápa felajánlott egy pénzügyi csomagot a keresztes hadjárat lebonyolítására, amelyet már annyira részletesen kidolgoztak, hogy a végrehajtásához már tényleg csak apróságokon kellett finomítani. Amikor 1290 januárjában összegyűlt a parlament Westminsterben – ez volt az első ülésük csaknem négy év elteltével – I. Eduárd király örömmel nyugtázhatta, hogy Perzsia mongol ilhánja követet küldött hozzá azzal az ajánlattal, hogy kész szövetséget kötni az angol királlyal. Eduárd cserébe megígérte, hogy egy évvel később találkoznak Damaszkusz falainál.

Tehát az 1290-es esztendő gyakorlatilag többféle szempontból is „a csodák évének” ígérkezett. Volt azonban egy másik jelentős téma, amit egész biztosan megtárgyaltak a parlamentben, mégpedig Skócia kérdése. Csaknem négy évvel korábban – nem sokkal azután, hogy I. Eduárd király elhagyta a Brit-szigeteket – az északi királyságot jelentős tragédia érte. A 44 éves, életerős és sikerekben gazdag III. Sándor skót király a tomboló vihar ellenére úgy döntött, hogy útra kel lóháton, majd lezuhant egy sziklás meredélyen. A katasztrófa mértékét tovább fokozta, hogy az első házasságából született mindhárom gyermeke már korábban életét vesztette. Sándor halálát követően pedig második felesége ugyan állapotos volt, azonban élő gyermeket nem tudott a világra hozni.

Koronák frigye

A tragédia ellenére egy ígéretes lehetőség is felcsillant, mivel III. Sándor nem halt meg örökös nélkül. Öt évvel korábban még élt a lánya, aki a norvég király felesége volt, és – az együtt eltöltött rövid idő ellenére – egy leánygyermekkel ajándékozta meg urát. A kislány – aki nagyapja váratlan halálakor még csak hároméves volt – édesanyjához hasonlóan a Margit nevet kapta. De az utókor alighanem jobban ismeri „a norvég hajadon” néven. Ő volt az utolsó esély arra, hogy Skócia királyainak vérvonalát tovább vigye, ráadásul még egy ennél is jelentősebb esemény lehetőségét teremtette meg.

Mi történik például akkor, ha ez a kisleány egy szép napon hozzámegy az angol király fiához? Ami a családalapítást illeti, I. Eduárdot csaknem ugyanolyan mértékben elkerülte a szerencse, mint III. Sándort: feleségétől, Kasztíliai Eleonórától legalább 15, de még az is lehet, hogy 16 gyermeke született. Közülük már csak hatan voltak életben 1290-ben, utóbbiak között is csak egy szem fiú volt. Azonban egy fiú már bőségesen elegendő volt a cél eléréséhez. Ha a hatéves Caernarfoni Eduárd (a későbbi II. Eduárd) elvenné a hajadont, akkor a felesége jogán egyben Skócia királyává is válna. És ha közös gyermekeik születnének, akkor egy napon közülük kerülne ki az, akire mindkét királyság száll. 1290-ben tehát nem kisebb dolog lógott a levegőben, mint a koronák frigye – több mint három évszázaddal megelőzve a végül 1603-ban lezajlott egyesülést.

Tisztában vagyok azzal, hogy a mai olvasók számára ez meghökkenést kelthet, és nem tűnik többnek nevetséges feltételezésnél. Hiszen a tankönyvekben is azt olvashatjuk, hogy Anglia és Skócia a történelmük jelentős része során egymás ellenségei voltak, és hajlamosak vagyunk mindannyian azt hinni, hogy ez mindig is így volt. „Mars vissza Angliába!” – mondja a Mel Gibson által életre keltett William Wallace angol ellenségeinek a nevetséges, bár történelminek szánt A rettenthetetlen (Braveheart) című filmben, és így folytatja: „Állj meg minden egyes háznál, ami mellett elhaladsz és könyörögj, hogy bocsássák meg a százévnyi erőszakot, rablást és gyilkolást.” A filmben szereplő számtalan tárgyi tévedés közül is kiemelkedik ez a mondat. Nemcsak, hogy nem volt fegyveres konfliktus a két királyság között az 1296. évet megelőző 80 év során, hanem ez alatt a nyolc évtized alatt – és már előtte is jó pár évtizeden át – az angolok és a skótok kifejezetten jól kijöttek egymással.

Ez javarészt annak volt köszönhető, hogy a 12. századi Skócia egyre jobban közeledett Angliához, és egyre inkább példaként tekintett rá. A skótok, akik a királyuk példáját követték, olyan társadalmi, gazdasági és erkölcsi normákat tettek a magukévá, amelyek a határtól délre már elfogadottak voltak. Ezzel párhuzamosan angolok – kereskedők, munkások és szerzetesek – kezdtek ezrével Skóciába emigrálni, részt vettek új városok vagy olyan új, vallási közösségek megalapításában, amelyek továbbra is közeli kapcsolatot ápoltak Angliával. Mindeközben a skót arisztokraták az angol kastélyok mintájára építtették meg saját kastélyaikat (például a Dumfries közelében található caerlaverocki kastélyt), és vegyes házasságokat kötöttek angol rangjukbeliekkel. És ugyanez érvényes volt a királyi családokra is. I. Eduárd király nagynénje, Johanna (élt: 1238-ig) hozzáment II. Sándor skót királyhoz (élt: 1249-ig), és Eduárd nővére, Margit (élt: 1275-ig) volt III. Sándor első felesége. Mi lehetett volna tehát természetesebb 1290-ben, mint egy angol–skót királyi nász?

Márciusban a skót nemesek a határ menti Birghamben gyűltek össze, és egyöntetűen úgy határoztak, hogy az esküvőt meg kell tartani. Az egyetlen nehézséget az okozta, hogy eldöntsék, hogyan működik majd az új kapcsolat a gyakorlatban. A skótok egy nagyhatalmú protektort akartak az infánskirálynő mellé, és I. Eduárd király mindenképpen megfelelt ennek a szempontnak. De amiatt is aggodalmaskodtak, hogy nem lesz-e túlságosan is nagyhatalmú, és nem lesznek-e majd olyan követelései, amelyek megnyirbálnák Skócia függetlenségét. Így hát 1290 tavaszán hosszú egyeztetés zajlott a két nemzet képviselői között. Számtalan pontban sikerült egyezségre jutniuk, de amikor arra került volna a sor, hogy megállapodjanak Skócia királyi várainak felügyeletéről, holtpontra jutottak. I. Eduárd határozottan meg volt győződve arról, hogy egyes-egyedül az ő joga és kiváltsága, hogy kijelölje a várkapitányokat, a skótok pedig legalább ekkora határozottsággal utasították vissza ezt a követelést.

Családi tragédiák

A tervezett frigy nyélbe ütése tehát egy időre megakadt, I. Eduárd pedig kénytelen volt másik, nagy horderejű elfoglaltság után nézni. Áprilisban például nem kisebb lépést hajtott végre, mint hogy bebiztosította Anglia hosszú távú stabilitását azáltal, hogy az angol trónörökösök körébe bevonta a lányait is arra az esetre, ha ő és a nevét viselő fia egyaránt fiú utód nélkül halna meg. Lányai közül az egyik még abban a hónapban megházasodott: nem máshoz ment hozzá, mint Gloucester grófjához. Néhány héttel később pedig I. Eduárd király parancsára édesapja, III. Henrik holttestét új nyugvóhelyre helyezték, mégpedig a westminsteri apátságba. Az új sírhelyet később káprázatos aranyozott bronzszoborral díszítették, amely a mai napig megcsodálható. Július 9-én pedig újra ünnepelhettek az apátságban, mivel a király másik lánya, Margit hatalmas pompával hozzáment Brabant hercegéhez. És végül, július 18-án I. Eduárd király egész uralkodásának „legnevezetesebb” lépését tette meg azzal, hogy egy jelentős mértékű adó kivetésének ellentételezéseként – valamint számos alattvalója örömére és megelégedésére – az összes zsidót kiűzte Angliából, akik végül több mint három évszázad elteltével térhettek csak vissza.

A nyár végéhez közeledve pedig végre sikerült áttörést elérnie a skótokkal folytatott tárgyalások terén – persze korántsem azért, mert valamelyik fél feladta volna korábbi álláspontját. A források arra engednek következtetni, hogy augusztus vége felé I. Eduárd arról értesült, hogy „a norvég hajadon” hajóra szállt Norvégiában, és úton van Skócia felé. A hír hallatán a királynak nem maradt sok választása, kénytelen volt egyezséget kötni. A várakkal kapcsolatos kulcskérdésről való döntést megkerülték, a skót küldöttek végül beérték azzal a nyilatkozattal, hogy a várkapitányokat „a skót és az angol király közös javaslata” alapján nevezik majd ki. Cserébe egyértelmű nyilatkozatot kaptak arról, hogy országuk függetlenségét garantálják. A megállapodás legnagyobb visszhangot kiváltó kijelentése az volt, amelyben I. Eduárd király ígéretet tett arra, hogy Skócia „szabad marad, és az angol királyságnak semmilyen formában nem lesz alárendelve”.

Amikor már csak néhány hét volt hátra a királyi család az évi harmadik esküvőjéig, I. Eduárd király ékszerekkel megrakodva útnak indította küldötteit Skóciába, hogy partraszállásakor méltó módon köszönthessék az arát. Ezzel párhuzamosan Eduárd megkezdte a keresztes hadjáratra vonatkozó tervei véglegesítését. A tárgyalássorozatok már abban a fázisban tartottak, hogy a pápa megtette végső ajánlatát, amit I. Eduárd kész volt elfogadni, és ezért egy kisebb gyűlést is összehívatott már a sherwoodi erdőbe októberre, hogy a nemesség jelen lehessen az ajánlat hivatalos elfogadásakor. A köztes időben Eduárd Derbyshire-ben és az északi területeken vadászattal ütötte el az időt.

A korábbi szerencse azonban egy szempillantás alatt balszerencsébe fordult, és a király tervei hirtelen szertefoszlottak. Amikor október közepén megérkezett a sherwoodi erdőbe, azzal a hírrel fogadták, hogy „a norvég hajadon” meghalt. A feltételezések szerint utazása során ételmérgezést szenvedhetett, amit valószínűleg romlott étel fogyasztása okozott. Két hét leforgása után érkezett a következő csapás. Kasztíliai Eleonóra – aki az előző évben európai látogatása során maláriás lázat kapott, ami időről időre kiújult – hirtelen súlyosan megbetegedett. A kétségbeesett erőfeszítések dacára a királyné november végén meghalt. I. Eduárd lassú gyászmenetben szállíttatta a testét Lincolnból Londonba – és a gyászos út minden egyes megállóhelyén díszes emlékkeresztet állíttatott fel –, amelyet december 17-én, a westminsteri apátságban helyeztek örök nyugalomra. A király a temetést követően a hertfordshire-i Ashridge-ben található monostorba vonult vissza, hogy a karácsonyt és újév napját is mély gyászban töltse.

Hogyan történhetett volna másképp?

Eleonóra halála személyesen jobban megviselte Eduárdot, de mégis „a norvég hajadon” halála volt az, ami túl azon, hogy örökre megváltoztatta a történelem menetét, véres következményekkel is járt. Ha a kislány életben marad, akkor a királyságok 1290 őszén egyesültek volna, és akár több száz évnyi békés együttélés jöhetett volna létre Anglia és Skócia között. A király másodjára is keresztes hadjáratra indulhatott volna, és ismét skót vitézek harcoltak volna az oldalán. És hazájukhoz közelebb is bőven nyílt volna alkalom az angol–skót együttműködés elmélyítésére. Az angolok és a skótok együttesen, egy monarchia égisze alatt – a „keresztházasságot” kötött arisztokrácia segítségével – egyesíthették volna erőiket, és arra összpontosíthattak volna, hogy a Brit-szigetek északi és nyugati határvidékeinek lakosait – a felföldi és a szigetlakó „vad skótokat és íreket” – is uralmuk alá hajtsák, melynek eredménye egy olyan mértékben egyesített és egységes királyság lehetett volna, amelyhez foghatót addig nem látott az angol történelem.

Ebből az egészből persze végül semmi sem lett. Margit halálát követően a skótok képtelenek voltak egyezségre jutni azzal kapcsolatban, hogy kit illet országuk koronája. Az angol királyt hívták segítségül, hogy legyen ő a döntőbíró, és válassza ki a két legesélyesebb jelölt közül a koronás főt. De amikor I. Eduárd király visszatért Ashridge-ből a gyászidő letelte után, akkor katasztrofális „B tervvel” állt elő, mégpedig azzal, hogy „a skót királyt és királyságot az uralma alá hajtsa”. A skótok rosszallása ellenére északra utazott, és ragaszkodott ahhoz, hogy ő Skócia jogos hűbérura. Kitartó megfélemlítéssel és sorozatos cselszövéssel sikerült rábírnia a két legesélyesebb trónvárományost – illetve több másik, esélytelen jelöltet is –, hogy elismerjék felsőbbségét. Végül John Balliolt szemelte ki, akit arra kényszerített, hogy félre nem érthető módon hűbéri esküt tegyen. Ezzel semmis lett az 1290-ben a skót függetlenségre tett garancia, ráadásul Balliolnak kötelessége volt Westminsterbe utazni, valahányszor az angol király parancsolta.

A skótokat – akik hosszú idő óta barátai és szövetségesei voltak az angoloknak – így sikerült I. Eduárd királynak az angolok legvérmesebb ellenségévé tennie. Amikor 1294-ben váratlanul háború tört ki Anglia és Franciaország között, akkor – a történelem során először – a skótok az utóbbiak oldalára álltak. A Brit-szigetek területén megindult egységesedés tehát nemcsak megtorpant, hanem a visszájára fordult. I. Eduárd király életének utolsó tíz évét azzal töltötte, hogy ütötte-vágta a skótokat és tűzzel-vassal pusztította a hazájukat, hogy megadásra kényszerítse őket.

Mindezzel olyan ellenséges viszonyt sikerült megalapoznia, amely nemcsak a középkor végéig, hanem még azt követően is fennmaradt, sőt bizonyos értelemben mind a mai napig tetten érhető. A skótok egykor arra törekedtek, hogy a határtól délre lakó „sógorokhoz” hasonlítsanak, olyannyira, hogy az 1290-es évet megelőzően sokan lelték örömüket abban, hogy fiúgyermekeik az Eduárd nevet kapják a keresztségben. 1290 után már eszük ágában sem volt ilyesmit tenni. A skótok 1320-ban a pápának küldött híres levelében szerepelt az alábbi gondolat: „Ha csak százan is maradunk életben, soha, semmilyen körülmények között nem vetjük alá magunkat az angolok uralmának.” A teljes fordulatot nemcsak egy Norvégiából érkező hétéves kislány halála okozta – kellett hozzá I. Eduárd király szörnyű ballépése is.

A skót függetlenségi harc egyik legfontosabb állomása 1314-ben következett be: a bannockburni csatában I. Róbert skót király csapatai tönkreverték II. Eduárd seregét. A csata helyszínéről és résztvevő csapatok létszámáról máig vitatkoznak a történészek – a folyamatban lévő régészeti vizsgálatokról szóló cikkünk itt olvasható.

Független ország legyen Skócia?

– igennel vagy nemmel válaszolhatnak erre az egyszerű, mégis összetett kérdésre a skótok csütörtökön, amikor arról szavaznak, hogy kilépjenek-e az Egyesült Királyságból. A népszavazásról szóló törvényt 2013 novemberében fogadta el a skót parlament, minden 16 évnél idősebb skóciai lakos szavazhat, összesen körülbelül 4 millióan. A skót függetlenségi törekvések egészen a két ország 1707-es egyesítéséig nyúlnak vissza, a kérdést most egyszerű többséggel döntik el, a legfőbb kampánytémák az északi-tengeri kőolaj, a közös valuta és a közkiadások. A kampányban híres skótokon kívül megszólalt már a királynő, Harry herceg és David Beckham, a legharcosabb maradáspárti természetesen David Cameron brit miniszterelnök. A küzdelem az utolsó napokban egyre kiélezettebb: Skóciában minden lehet, és az ellenkezője is. Itt írtunk arról, hogy a skótoknál ragadhat a brit atomflotta.