A celeb csak értékesebb lesz, ha erkölcstelen

További Történelem cikkek

Semmi nem tudja annyira felvillanyozni a médiát, mint a híres és gazdag személyiségek bukása. Nemrégiben Nagy-Britanniát két ilyen botrány is megrázta: Rolf Harris énekest, műsorvezetőt, valamint az ország egyik legismertebb PR-tanácsadóját, Max Cliffordot egyaránt bűnösnek találták és bebörtönözték kiskorúak ellen elkövetett szexuális bűncselekményekért. Chris Bowlby történész, a BBC rádió munkatársa kérdéseire válaszolva két történész igyekszik megvilágítani, mennyire új a hírességek botrányait övező felhajtás, és milyen történelmi tapasztalatok állnak a háttérben.

A média botrányéhsége nem új keletű: az egész 20. századot végigkíséri a bulvársajtó felháborító esetek taglalásával egybekötött moralizálása – fejti ki Adrian Bingham, a Sheffieldi Egyetem jelenkor történeti tanszékének docense. A sajtó mindig is tisztában volt azzal az alaptétellel, hogy a szex adja el az újságot, és ezt a követelményt az úgynevezett családi magazinok típusának megteremtésével is igyekeztek összekapcsolni.

Ám az erkölcsi prédikációk mellett az is gyakran előfordult, hogy szemet hunytak egyes botrányok felett. Egészen az 1960-as évekig Nagy-Britanniában a társadalom felső rétegei egyetértettek abban, hogy semmi baj nincs a szerelmi viszonyokkal, amennyiben titokban tartják őket, és nem viszik a nagy nyilvánosság elé.

E felfogás megszilárdulásához olyan jelentős újságtulajdonosok is segédkezet nyújtottak a 20. század első felében, akiknek szintén volt rejtegetnivalójuk – például Lord Beaverbrook, a Daily Express, a London Evening Standard és a Sunday Express tulajdonosa, valamint Rothermere vikomtja, a Daily Mail és a Daily Mirror megalapítója, aki az 1920-as években a magyar revízió egyik fő támogatójaként volt ismert.

Később a privát és a nyilvános szféra határai eltolódtak. Az 1963-ban kitört híres Profumo-botrányban (a konzervatív hadügyminiszter viszonyt folytatott egy kétes hírű nővel, aki vele egy időben egy szovjet ügynököt is kegyeiben részesített) az egyik legfurcsább dolog az volt, hogy a lapok elég sokat tudtak, sőt bizonyítékok is voltak a kezükben a részletekről, ám ameddig John Profumo a parlament alsóházában be nem ismerte, hogy korábban hazudott, nem hozták nyilvánosságra azokat. Ez az eset viszont egyértelműen arra sarkallta az újságokat, hogy a jövőben sokkal tolakodóbbak legyenek.

Ezzel párhuzamosan azonban szigorodtak a sajtóvétséggel kapcsolatos szabályok, amelyek teljesen megkötötték az újságírók kezét, hacsak nem volt megdönthetetlen bizonyítékuk. Jimmy Savile televíziós műsorvezető – akiről 2011-ben bekövetkezett halála után kiderült, hogy több száz szexuális bűncselekményt követhetett el – például perekkel fenyegetőzött, hogy elkerülje a róla szóló szaftos írások megjelenését. Bár a hírekben állandó jelzője volt az excentrikus és a furcsa, vagyis az újságírók előtt sem volt ismeretlen a jelleme, soha nem rejtette véka alá, hogy bírósághoz fordul, amennyiben egyetlen súlyosabb állítást is elejtenek róla.

A kecske és a káposzta

Ezt a fajta óvatosságot az 1980-as években érték az első komolyabb kihívások, amikor a Kelvin MacKenzie, a The Sun 1981 és 1994 közötti főszerkesztője által megszemélyesített, önjáró, pimasz bulvársajtó néhány esetben átlépte a korábbi határokat. MacKenzie jelmondata az volt, hogy lehet, hogy fizetnünk kell, de ez benne van a pakliban. A jó hírnévhez fűződő jogokra egyre kevesebb figyelmet fordítottak – ezt a fajta hozzáállást a laptulajdonosok és sajtómágnások új nemzedéke is támogatta, például az ausztrál Rupert Murdoch, aki messziről jött emberként fittyet hányt arra, hogy tiszteletre méltó és magas rangú személyiségek szennyesében vájkál-e, vagy sem.

Ám még mindig sokan tartottak attól, hogy összerúgják a port a hírességekkel, akik a kedvenc újságíróiknak időről időre érdekes sztorikat szivárogtattak ki.

Míg egyes újságok – például az 1961-ben alapított Private Eye nevű, leleplezésekre utazó szatirikus magazin – nagy lelkesedéssel vetette bele magát a perpatvarokba, a legolvasottabb újságok zöme visszafogottabban viselkedett. Leginkább a hírességek publikus botrányaira specializálódtak. A News of the World például felvásárolta az ehhez hasonló sztorikat, melyek ugyan nagy port vertek fel, de a sztárok ügynökeivel összejátszva gyártották őket. Ezek az úgynevezett botrányok nem tépázták meg senkinek a renoméját, mégis magas példányszámokat produkáltak. Ez a megoldás mindenkinek kedvére való volt: a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt.

Hasonlóan gyümölcsöző kapcsolatot ápoltak egyes politikusok vezető politikai újságírókkal, valamint néhány tudósító a rendőrséggel – ahogy ezt a több ütemben zajló, 2011-ben kezdeményezett Leveson-vizsgálat sajtóetikai jelentései és ajánlásai is kimutatták.

A házasságtörések elhallgatásához hozzájárulhatott az az adottság is, hogy a médiabirodalmak hierarchiáját sokáig kizárólag a férfiak uralták. Ez a hímsoviniszta képlet egészen az 1980-as évekig működőképes volt a szigetországban – alig-alig találhattunk nőt vezető beosztásban. Ennek megfelelően a férfias viselkedési minták szolgáltak kiindulópontként a szerkesztőségi attitűd formálásában.

A fenti jelenségek – szögezi le Adrian Bingham – meglehetősen rossz fényt vetnek az elmúlt évtizedek sajtóetikai gyakorlatára. Ám a nagyközönség mindig is vevő volt a bulvársajtó által szállított botrányokra és álbotrányokra, azaz bizonyos mértékig mindenki felelős a jelenlegi helyzetért.

Hősök és antihősök

A hírességek olyan jelentős szerepet töltenek be a mai társadalomban, hogy egyre gyakrabban gondolkodunk el azon, honnan is ered ez a befolyás – nyilatkozta lapunknak Simon Morgan, a Leeds Metropolitan University tanára. Az erről a témáról publikáló tudósok – például Daniel Boorstin amerikai történész – szerint a celebek a legújabb kor, a felszínes film- és tévékorszak termékei, míg korábban, az aranykorban a helyüket hősök foglalták el.

Ám a hírességek felemelkedése és imázsuk ápolása, manipulálása a 20. század második felénél sokkal korábbi jelenség. A közéleti szereplők jó ideje tisztában vannak a róluk alkotott kép jelentőségével, és igyekeztek is befolyásolni a korabeli médiát. Ezt a fajta érzékenységet a könyvnyomtatás feltalálásáig, sőt jóval messzebb is nyomon lehet követni. Az uralkodók például az általuk kibocsátott pénzérméken keresztül nyilvánították ki hatalmukat és vésettek magukról előnyös képet.

Már a 19. században is globális méreteket öltött a híres emberekről készített ábrázolások kereskedelme. Amikor a Tamás bátya kunyhója írónője, Harriet Beecher Stowe 1853-ban Nagy-Britanniába látogatott, az edinburghi utcagyerekek az üzletek kirakatába rakott nyomatokról rögtön felismerték.

Az sem mindegy, hogy egy adott társadalom kit emel a hírességei közé. Harriet Martineau angol írónő és filozófus 1838-ban azt az éles elméjű megállapítást tette, hogy egy nemzet jellemének megismeréséhez elég, ha egy pillantást vetünk hőseire és bálványaira.

Nem csak ma fordul elő, hogy a szexuális bűncselekményekkel vádolt személyiségeket ugyanaz a média kezdi ki, amelyik korábban piedesztálra emelte. Egy évszázaddal korábban – olyan társadalomban, amely a jelenlegihez képest gyökeresen eltérő erkölcsfelfogással rendelkezett – Oscar Wilde drámaírói hírnevét is megtépázta az, hogy milyen, akkoriban szodomitának nevezett szexuális magatartást tanúsított, amelynek részletei az 1895-ös Wilde v. Queensbery becsületsértési perben, majd a bebörtönzéséhez vezető későbbi bírósági eljárásban kerültek napvilágra. A viktoriánus üzletember ideáljának, a vasút királyának kikiáltott George Hudson is hamar elveszítette az emberek kegyét, amikor kiderült, hogy csaló és szélhámos volt.

A sötét oldal csábítása

Hírességnek lenni elég tág fogalom: sok egyéb mellett a hírhedtséget is magában foglalhatja. Gondoljunk csak a 18. századi útonállókra, akik hatalmas népszerűségnek örvendtek, és hősökként tekintettek rájuk. A celebek kereskedelmi értéke korántsem csökken attól, hogy erkölcstelennek bizonyulnak. A 19. század Angliájában valamennyi notórius bűntettet alaposan kiaknáztak, például a nevezetes staffordshire-i porcelánfigurákból is sokat készítettek ezek alapján, és nagy számban értékesítették őket.

Ami meglepő, hogy a hírességek a múltban és ma is egyre nagyobb figyelmet követelnek maguknak, és hogy a közvélemény mekkora érzelmi tőkét invesztál beléjük. A hatalmon lévők régóta igyekeznek magukévá tenni a hírességekből áradó kisugárzást, főleg, ha meg kell alapozniuk ismertségüket. Ennek persze az is a velejárója, hogy jelentős sokkot okoz, amennyiben a hősiesség minden attribútumával felruházott vagy jócselekedeteiről ismert celebritásról kiderül, áttért a sötét oldalra. Mivel hatalmasra nőnek az emberek szemében, csaknem olyanok lesznek, mint a bankok, amelyekről a gazdasági válság előtt azt hittük, túl nagyok ahhoz, hogy csődbe menjenek. Igen nagy az ellenállás, hogy olyan lépéseket tegyünk velük kapcsolatban, amelyek esetleg a sárba ránthatják őket.

A történészek érdeklődése a hírességek iránt nagy valószínűséggel csak növekedni fog a jövőben, tekintve, hogy a szerepüket egyre kevésbé lehet figyelmen kívül hagyni. Persze ezzel magunkra fogjuk vonni mások bírálatát, hogy úgymond ennyire triviális kérdésekre vesztegetjük az időnket. Ugyanakkor a modern társadalom működését és anomáliáit lehetetlen megérteni anélkül, hogy a híres emberek iránti rajongást és ragaszkodást fel ne derítenénk.

A tudósok a hírességek világára egyfajta rendszerként tekintenek, amelyben az egyes individuumok felemelkedése és bukása múló, efemer jelenség. De nagyon fontos, hogy ne csak rájuk, hanem befogadó közönségük kulcsszerepére is rávilágítsunk – hangsúlyozza Simon Morgan –, e nélkül ugyanis csupán a nagy emberek történetét írnánk.

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.