Luca, Ottilia
-4 °C
3 °C

Ha a férfi sír, nővé változik

2014.12.15. 08:43
A 16–17. századi Angliában egyre nagyobb nyomás nehezedett a férfiakra, hogy tartsák kordában érzelmeiket, nehogy bárdolatlannak tartsák őket. De attól is féltek, hogy hirtelen nővé változnak. Egy nemrég megjelent tanulmány világít rá a félelem gyökereire.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, a mai kor terméke az a jelenség, hogy széles körű viták övezik a nyilvánosan könnyező férfiak viselkedését – ahogy ez a közelmúltban számos sportesemény tudósításánál felmerült. Ám egy új tanulmány szerint a 16–17. századi angol férfiaknak is alaposan a körmükre néztek, ha nem a megfelelő módon mutatták ki érzéseiket.

A Past and Present című szaklapban publikált tanulmányában a Warwicki Egyetem tanára, Bernard Capp ismerteti azokat a forrásokat, amelyek az említett időszakban tárgyalják a férfiúi könnyezés témáját. Ebből kiderül, hogy akkoriban különös hangsúlyt fektettek az önuralom kérdésére, ugyanakkor csak a társadalom bizonyos rétegeit tartották erre képesnek.

A tanulmány szerzője így nyilatkozott a BBC History magazinnak: „A korabeli férfiak nem feltételezték a nőkről és a gyerekekről, hogy képesek lennének visszatartani az érzelmeiket, de azt gondolták, hogy a férfiaknál ez elvárható, különösen a tanult emberek és a társadalom felső rétegéhez tartozók esetében. Emögött a társadalmi elit azon meggyőződése húzódott, hogy mivel ők uralkodnak a többiek felett, saját érzelmeik felett is uralkodniuk kell.”

Ennek a mentalitásváltásnak az egyik fő oka a klasszikusok, különösen a sztoikus filozófusok munkáinak szorgosabb tanulmányozása volt. „Benyomásom szerint a középkori kultúra, különösen a társadalmi elitet illetően, nagyobb teret engedett a férfiaknak abban, hogy kendőzetlenül kimutassák érzelmeiket – húzta alá a kutató. – Az attitűdváltáshoz valószínűleg a reneszánsz kellett: a felsőbb rétegek alaposabban megismerték az antik szerzők munkáit, az önuralomról, önmérsékletről és udvariasságról alkotott gondolataikkal együtt.”

Spontán nemváltás?

Az egyik szerző munkássága éppen a férfiúi érzelmek tárgyában jelentett újdonságot a kora újkori embereknek. A 2. században élt görög orvos, Galénosz olyan nézeteket is hangoztatott, melyek szerint csupán egyetlen nem létezik, a férfi és a nő ugyanazon spektrum két szélső pontján helyezkedik el, szaporítószerveik tulajdonképpen egymás fordítottjai. „Természetesen sokat vitatkoztak azon, mennyire volt elterjedt ez az elképzelés a 16–17. században, mindenesetre számos olyan furcsa történetet olvashatunk a korból, amikor valaki spontán módon hirtelen nemet váltott, például egy erős, túlbuzgó nőnek férfi szervei nőttek. Persze ez messze eltúlzott értelmezésnek tűnik, ám alátámasztja azt, hogy a szexuális identitást bizonytalannak tételezték, s azt gondolták, az ember elveszítheti a férfiasságát, ha nem igazi férfiként viselkedik, ezért a helyes férfiúi magatartást megfelelően szabályozni kell” – fejtette ki Bernard Capp.

A maihoz hasonlóan azonban egyes szituációkban megengedettnek tartották a férfikönnyeket. A gyász elfojtását közeli hozzátartozó elvesztése esetén például természetellenesnek tartották – ám annak kifejezését kizárólag az illendőség határain belül tolerálták. Vallási kérdésekben is szabad utat engedtek az emóciók nyilvános kifejezésének, így a bűnbánat gyakorlása vagy a krisztusi megváltásért érzett hála esetében. Tekintettel arra, hogy a Biblia is ír síró férfiakról – magáról Jézusról is –, nehéz lett volna teljes egészében tiltólistára helyezni a férfiak számára a sírást.

Ahogy a 20. század folyamán is sokat változott a férfiak érzelemkimutatásának megítélése, Capp szerint semmi meglepő nincs e folyamatban. A kutató úgy véli, „az érzelmekkel kapcsolatos attitűdök soha nem állandóak – épp ellenkezőleg, ciklikusan ismétlődnek néhány generáció leforgása alatt. Ugyanakkor a 16–17. században tényleg jelentős fordulat következett be ezen a téren.”

A férfikönnyek rövid története

Az érzékenységüket felfedő férfiak megítélése gyakran igen hirtelen változott. Az érzelmi apály és dagály időszakait Bernard Capp társadalomtörténész a következőkben foglalja össze.

Középkor - „Még a királyok és az arisztokraták is hajlamosak voltak szabad utat engedni a könnyeiknek bánatukban vagy csalódottságukban, és emiatt ritkán szégyenkeztek.”

16. század - A klasszikus szerzők iránti növekvő érdeklődés és az elnőiesedéstől való félelem miatt a férfiúi emóciókra terelődik a figyelem.

1771 - A skót Henry Mackenzie saját kiadásban publikálja a The Man of Feeling (Az érző szívű ember) című szentimentális regényét. Főhőse egy lágyszívű férfi, aki néhány oldalanként könnyekben tör ki. Az írás óriási sikert aratott: rengeteg embert megindított, jelentős hatást gyakorolt az érzelemnyilvánítással kapcsolatban.

19. század -  Capp szerint „mindössze egy generációval később már szánalmasnak, nőiesnek és gyengének tartották a könyvet. Ugyanazok, akik korábban a hatása alá kerültek, immár nevetségesnek gondolták.

20. század -  A század nagy részében az "arcizmod se rezdüljön" mentalitást sugározták magukról sokan, különösen, akik a két világháború valamelyikében szolgáltak. Ez fokozatosan a munkásosztálybeli férfiak viselkedésére is rányomta bélyegét.

21. század - Csupán az elmúlt két évtized fejleménye, hogy elsősorban a sportolók, színészek esetében elfogadhatónak tartjuk a szélsőséges érzelemnyilvánítást. Természetesen a kontextust nem hagyhatjuk figyelmen kívül: ha a konzervatív miniszterelnök, David Cameron vagy a munkáspárti Ed Miliband sírná el magát, komoly bajba kerülne, és velük együtt a pártjaik is - állítja Capp.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!