Valér
-1 °C
0 °C

Nyanyákkal foglaltuk vissza a Felvidéket

2014.12.18. 21:19 Módosítva: 2014-12-18 21:20:19
Milyen a reggel, miután teljesül egy ország álma? Az 1938-as visszacsatolás után nem lett minden fenékig tejfel a Felvidéken. A bevonuló magyar honvédek lába elé szórt virágok elhervadtak, és betrappoltak a tisztfeleségek, hogy jó áron felvásárolják a csehszlovák ipar remekeit. Pozícióharc a budapesti ejtőernyősökkel, csendőrpertu, besúgók és a helybéli magyarok felhasználása az országos játszmákban: ilyen volt a revíziós évek sötétebb oldala.

Az egész Horthy-kor legfontosabb célja volt a trianoni döntés revíziója. Így amikor az 1938-as bécsi döntés után visszakaptuk Szlovákia magyarlakta déli sávját, a bevonuló honvédeket a magyarok részéről érthető extázis fogadta. Az utókor nem is nagyon emlékszik másra, csak ezekre az örömkönnyekre.

Az 1945-ig tartó felvidéki magyar idők azonban nem csak erről szóltak, tele voltak csalódással, érdekharccal és a helyiek politikai kihasználásával is. A revíziós éveknek ezt az elfeledett oldalát mutatja be Simon Attila. A rimaszombati születésű történész új könyve fontos kísérlet a magyar–szlovák viszony egyik tabusított kérdésének átbeszélésére.

Simon nem affektál se pestiesen, se álnépies, gyöngyösbokrétás stílben. A könyvbemutatón ízes tájszólásban beszélő szerző nem a mai Trianon-kultuszban utazik, könyve sem a visszatért Felvidék örömmámoráról szól. Bár az országváltást valódi felszabadulásként élték meg az akkoriak, „ez a hat év a be nem vált remények időszaka volt” – írja.

Csonka Magyarország nem ország, Egész Magyarország mennyország

Trianonnal 7-800 ezer magyar került csehszlovák fennhatóság alá, ők húsz év után is ideiglenesnek tekintették a határt, mely az anyaországtól kompakt magyar területeket szakított el. A magyar külpolitika is itt tartotta leginkább lehetségesnek a revíziót. Még élt az illúzió, hogy a szlovákokat vissza lehetne édesgetni a magyar hazához, fő ellenségnek ezért nem is őket, hanem a „cseh imperializmust” tartották.

Irreális lett volna egyedül, katonailag szembeszállni a kisantanttal, a csehszlovák hadsereg önmagában is jóval erősebb volt a miénknél. Tartós revízióra csak nemzetközi jóváhagyással volt esély, a külpolitikai helyzet pedig 1938-ban váratlanul gyorsan megérett az erőből lenyomott, de békés megoldásra. A szudétanémet válság hirtelen a revíziós álmok gyors megvalósulásával kecsegtetett, ez azonban csak a németek farvizén volt lehetséges.

Ez azt is eldöntötte, hogy a visszakapott területek sorsa hosszabb távon a harmadik birodalmon múlik.

A közép-európai erőviszonyok között a szlovákok elfogadták, hogy le kell mondaniuk bizonyos területekről, de a háttérben ők is Németország kegyét keresték a jobb alku reményében.

Magyarország és a kisantant haderőinek mérete és felszereltsége az 1920-as években.
Magyarország és a kisantant haderőinek mérete és felszereltsége az 1920-as években.

Amikor 1938. november 2-án kihirdették a német–olasz döntőbíróság ítéletét, a felvidéki magyar falvak, városok, utcák zászlódíszbe borultak. A bécsi döntés maximum pár tíz kilométerrel tolta arrébb a határt, a legtöbb helyen nagyjából a tényleges nyelvhatárnak megfelelően, de azért a hozzánk visszakerült népesség közel negyede így is szlovák volt. A szlovákok az egyértelműen magyar régiókról elég könnyen lemondtak, felháborodást a nagyobb szlovák lakosságú területek, Losonc környéke és főleg a mindkét nemzet tudatában sajátnak és szimbolikusnak elkönyvelt Kassa elvesztése váltott ki. Ezek miatt aztán Szlovákiában még a „Mindent vissza!” és a „Nem, nem, soha!” jelszavak tükörfordításai is elterjedtek.

Minden drága, vissza Prága!

A folklór szerint a bevonulás után ez a jelszó is elhangzott magyar szájból. Ha így is történt, ez csak kivétel lehetett, de az elégedetlenkedés általános volt. Már a virágesővel fogadott magyar katonák sem tettek mindenhol jó benyomást. Bár a falvakban szinte minden magyar a felállított díszkapuknál várta a bevonuló csapatokat, a honvédség biciklis előőrsei, ócska páncélosai láthatóan gyengébbek voltak a távozó csehek egységeinél. Pár nap múlva aztán megérkeztek a magyarországi „úrinők”. Ők azok a tiszt- és politikusfeleségek voltak, akik tömegesen vásárolták fel a magyarnál jobb és olcsóbb helyi iparcikkeket, méretet nem nézve vittek ruhát és cipőt, ürítették ki az edényboltokat.

A magyarok többsége gazdaságilag nem járt jól az országcserével. A pengőre váltással a bérek sokat vesztettek értékükből, az ígért nagyberuházásokból a háború miatt nem lett semmi, az átkerült vidékek csehszlovákból magyar periféria lettek. Pedig a visszacsatolás után az új rezsimmel szemben nagy volt a várakozás. A közigazgatás megszervezése sok új álláshelyet jelentett, a meghirdetett „őrségváltás” jegyében mindenki azt remélte, hogy az addig háttérbe szorított felvidéki magyarok tömegével jutnak biztos megélhetést nyújtó állami sarzsihoz. Mintha hirtelen mindenki rendőr, postás, vasutas akart volna lenni, de legalább egy – akkor is sokszor politikai alapon osztogatott – trafikhoz jutni.

A vezető tisztségekben azonban megjelentek a budapesti ejtőernyősök, az „anyaiak”.
 

Sokak csalódására „nyanyásoknak” is gúnyolt anyaországiakat ültettek a nagyobb városok polgármesteri székébe, de lejjebb is az volt az alapelv, hogy az állam kenyerét csak az eheti, aki teljesen lojális az új hatalomhoz. Igazolóbizottságok alakultak, hogy felmérjék, ki léphet állami szolgálatba, és bagatell ügyek miatt is elutasították azokat, akiket a „magyar állameszme és államhűség” szempontjából kifogásolhatónak találtak. Az igazolások a feljelentések besúgórendszerekre jellemző hullámát indították el – írja könyvében a felvidéki történész.

És a jámbor tótok?

1938 után a közigazgatásból, vasúttól eltávolították a szlovákok nagy részét, de igazán keményen a csehszlovák időkben betelepített cseh „kolonisták” ellen léptek fel. Nekik csak napjaik voltak a távozásra, a történelmi igazságtétel és személyes bosszú mellett a vagyonuk megszerzése is sokakat motivált.

Amíg a visszacsatolás után a felvidéki magyarok többsége a szlovákokkal szembeni mérsékelt politika mellett állt ki, talán mert ők a kisebbségi helyzettel járó nehézségeket maguk is ismerték, a Csonka-Magyarországról frissiben érkezettek jóval harciasabbak voltak. És a sérelmeket megtorolni akaró hivatalnokok bosszúja legkönnyebben akkor is a kisembereken, földműveseken, falusi tanítókon csattant. Akadt csendőr, aki az iskola udvarán égette el a szlovák nyelvű tankönyveket, de felsőbb szinten is történt sok méltánytalanság: kényszerrel magyarosítottak szlovák iskolákat ott is, ahol az etnikai arányok ezt egyáltalán nem indokolták.

Összességében azért nem volt jellemző a vérgőzös szlováküldözés, a politikában annyit sokan megtanultak Trianonból, hogy a túl durva kisebbségellenesség igencsak visszaüthet. Meg aztán a revíziós politika egésze szempontjából is fontos volt bemutatni, hogy Magyarország képes a méltányos kisebbségi politikára. Ezt leginkább Teleki Pál vette komolyan, így az erőszakos magyarosításnak a miniszterelnökség lett a fő ellensége.

A revízió azonban azt is megmutatta, mi történik, ha a kisebbségi magyar elitet a budapesti politika képes kizárólagosan a maga eszközévé tenni. A sokszínű felvidéki magyar politikai színtérről az elvtelen, később az 1944-es deportálások megszervezésében is főszerepet játszó Jaross Andor lett a kulcsfigura a visszacsatolás után . ‘39-től Jaross éppen Telekivel szemben lett Imrédy fő szövetségese, és saját érdekeinek megfelelően az eredetileg balosabb felvidéki magyar pártját szervilis módon beállította a szélsőjobboldali miniszterelnök mögé. Jarossék háttéralkut köthettek az elkötelezetten németbarát miniszterelnökkel, cserébe a visszacsatolt rész az EMP kizárólagos monopóliuma lett, a földosztásnál és az állami állásoknál a pártelit családtagjai élveztek előnyöket.

Bat'a cipős demokrácia

B1286067

Miközben az országos vezetés klientúraépítéssel üresítette ki és instrumentalizálta a helyi magyar politikát, tartottak is a „cseh demokráciától és a kommunizmustól megfertőzött” felvidéki magyaroktól. A két háború között ugyan a magyarok nem érezhették magukat otthon a szláv testvériség eszméjére építő Csehszlovákiában, hiszen a jobb állások nekik elérhetetlenek voltak, és még a magyar himnusz éneklését is büntették, de azért voltak ennek az államszervezetnek előnyei is. Fejlettebb szociális rendszer, általános és titkos választójog, viszonylag liberális nyelvtörvény – a magyarnál demokratikusabb volt a két háború közötti csehszlovák világ.

A fiatalabbaknak így hát tényleg kultúrsokkot jelentett a revízió után megismert magyarországi atmoszféra, a Horthy-társadalom számukra idejétmúlt, urizáló, kultúrfölényt hajtogató kurzusa, a „neobarokk” társadalom kellékei. Csupa méltóságos uram, kérlek alássan; a rangkülönbségeket megalázóan éreztető magyar hivatalnokokhoz képest a csehszlovák bürokrácia utólag modernnek, a kisemberrel szemben is előzékenynek tűnt.

Bár Budapest mindig hajlamos archaikusnak hinni a határon túli magyar kultúrát, a csehszlovákiai magyarság politikailag modernebb volt az anyaországinál. Amíg Csonka-Magyarországon az uram-bátyám világ határozta meg a társadalmi érintkezést, a szociálisan érzékenyebb és mélyebben keresztényinek gondolt „felvidéki szellem” keveset adott a rangkülönbségekre. Képzelhető, hogy mit érezhettek Kassán, amikor a visszacsatolás után a reflexből fiamozó „anyás” katonatiszt felpofozta az öntudatos helyi magyar taxisofőrt, mert az vissza merte tegezni az új urat.

Ez a Bat'a-cipős demokrácia még rajtahagyta kézjegyét a visszakerült területek életformáin (...), s nem ez volt a legrosszabb, amit a csehek ellenünk elkövettek

– írta a Kassán született Márai.

A Bat'a cipő egyébként is szimbólum lett, a minőségibb cseh ipar és a sokak számára elérhető szerény jólét jelképe, a revízió után meg az ügyeskedésé: a cég a visszacsatolást kihasználva hódította meg a magyar piacot, hogy aztán egy másik korszakban, az államosítás után az ő gyárukban készüljön a Tisza cipő.

1945-től a felvidéki magyarok megint Csehszlovákiában találták magukat, de az már egy idegenebb ország volt, mint amire a revízió előttről emlékezhettek. A szlovák köztudatban a hétéves magyar uralom újbóli elnyomásként maradt meg, a Benes-dekrétum ideológiai alapja pedig a bevonuló magyar honvédeket virággal fogadó felvidékiek „hűtlensége” lett. Mint Simon Attila írja könyvében: a magyar országzászlók helye üresen maradt, a turulszobrok helyére vörös csillag került.

A kitelepítések után a magyar évekről sokáig még családi körben is csak óvatosan mertek legfeljebb beszélni. A Magyar évek a Felvidéken, 1938–1945 most Szlovákiában is segíthet tovább oldani a nemzeti tabukat. Magyarországon meg egyéb érdemei mellett azért is hasznos olvasmány, mert a határon túli magyarokat a jó szándékú patronálás mellett öntudatlanul is lenéző és keményen felhasználó, valóságukról csak nagyon szelektíven tudomást vevő, gyarmatosító nemzetpolitika ma is meghatározó.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!