Rafael
18 °C
32 °C

A karácsony, amikor bejöttek az oroszok és majdnem elkártyázták az apámat

fortepan 42573
2014.12.24. 16:38

70 évvel ezelőtt, 1944 karácsonyára Budapest úgy akart készülni, mintha normális idők jártak volna. Bár a külvárosokban november eleje óta ijesztő közelségből lehetett hallani az ágyúkat, a pesti oldalt körülzáró oroszok dacára a város szentestére készült. December 24. délutánján nagyanyámék is rokonlátogatóba mentek a Hűvösvölgybe. Félig sváb család, tántik és sok unokatestvér, úgy képzelem, hogy a háborús szűkölködés ellenére is vitték magukkal a szokásos családi süteményeket, a fehértetejűnek nevezett szegfűszeges „kwitz-stanglit”, és a lekváros boszorkánypogácsát.

30834
Fotó: FORTEPAN

Nagyanyám kedvenc karácsonyi éneke a „Fel nagy örömre, ma született” kezdetű volt. Ő ‘44 decemberében nyolc hónapos terhes, férje katona valahol a közeledő fronton, így hát szüleivel villamosozott el a vendégségbe. Vissza azonban már csak gyalog jutottak, a Budagyöngyénél kiabáló német katonák ugráltak fel a villamosra.

Licht aus!

— ordították, és az elsötétített járat nem is ment tovább. Hideg tél volt, nem lehetett könnyű nagy hassal hazagyalogolni, de mások is jártak hasonlóképpen, azon a 24-ei délutánon az egész budai közlekedés leállt. Sokan el sem akarták elhinni, hogy miért: megjöttek az oroszok.

Az oroszok már a vaskályhánál vannak

Először a 81-es villamos végállomásán lévő ügyeletes beszkártos hívta fel remegő hangon a hadtestparancsnokságot:

Tudják-e, hogy itt vannak az oroszok? Mit csináljak?

„Igyekezzen nem feltűnni. Mást nem tudok csinálni, köszönöm a bejelentést” — érkezett a megnyugtatónak nem nevezhető válasz, amint az a Budapest ostroma című munkában olvasható. Ungváry Krisztián könyve arról tanúskodik, hogy a főváros lakossága egyáltalán nem volt felkészülve arra, hogy egyik napról a másikra megjelennek a szovjet csapatok, akik a róluk szóló rémhírek ellenére addig valahogy kevésbé tűntek konkrét, hús-vér figuráknak.

„A budapestiek egyszerűen nem akarták észrevenni, hogy a háború elérte már a házuk küszöbét” — írta Gosztonyi Péter történész is. Előző este az Operában az Aidát adták, a második felvonás előtt egy katonaruhás színész lelkesítette a közönséget: „Budapest magyar marad és gyönyörű fővárosunknak nincs mitől félnie”.

A német-magyar katonai vezetést már kevésbé érhette meglepetésként az oroszok feltűnése Budán. A folyamatos jelentésekből egyértelműnek kellett lennie, hogy a szovjetek megpróbálják gyorsan bezárni az ostromgyűrűt a város körül. A pesti oldalt már november eleje óta támadták, december 20-án pedig a Velencei-tó gyengén védett térségében értek el áttörést, innentől komoly ellenállás nélkül haladhattak északi irányba.

Érthetetlen, hogy miközben a németek Budapestet erődvárosnak nyilvánították és ‘44 végén nemzetközileg is az egyik legfontosabb céljuk volt a megtartása, mégis ölbe tett kézzel nézték, hogy az oroszok a korábban forszírozott keleti offenzíva helyett átcsoportosítják erőik tekintélyes részét nyugatra, oda, ahonnan korábban nem érte támadás a várost. A páncélosokkal jól felszerelt, de Budapestnél súlyos gyalogsági hiányban lévő németek mégsem tettek semmi érdemlegeset. Hiába javasolták a vezérkarukból még a pesti hídfő teljes feladását is, és tettek többször is hivatalos javaslatot Buda védelmének megerősítésére, Hitler ezt megtagadta, stratégiai döntések helyett a bűnbakkereséssel volt elfoglalva.

Sült gesztenye és mézesillat

23-án éjjel az oroszok a várostól délre, Nagytéténynél is átkeltek a Dunán, az egyik szárnyuk innen haladt Budafok és Kelenföld felé, a nyugati oldalon pedig Budakeszi felől tartottak befelé, elsőként a Budagyöngye és a Normafa irányába. Az egyik szovjet felderítőszakasz tagjai, miután akadály nélkül eljutottak a fogaskerekű svábhegyi végállomásához, a váróteremben felállított karácsonyfa mellett ácsorgó árustól vettek egy-egy zacskó sült gesztenyét, és majszolgatva felszálltak a menetrend szerinti járatra. Amikor az idegen egyenruha láttán valaki meghúzta a vészféket, a katonák közismert szenvedélyüknek hódolva összeszedték az utasok karóráit, majd felszívódtak a budai hegyvidéken.

20704
Fotó: FORTEPAN

A gyors csapatmozgás miatt 24-én még nem voltak nagy koncentrált szovjet erők a város belsejében, az első szakaszban behatoló húsz páncélossal az orosz gyalogosok sem nagyon tudták tartani a lépést, nélkülük pedig a városi harcban nem lehetett sikert remélni. Közben a németek a Führer előzetes engedélye nélkül is megkezdték az elodázhatatlan átcsoportosítást, de a karácsonyi bevásárlásokat intéző emberek miatt ez csak nagyon nehézkesen ment.

December 24. délutánján ugyan már több helyen voltak összecsapások, a Hűvösvölgyi úton három szovjet tankot is kilőttek, de még nem volt frontvonal, az ellenséges katonák kis csoportokban próbálták szemmel tartani a rózsadombi utcákat. „Gyerekkacagás és mézesillat járta át a házat, amikor bekérezkedett a nappaliba egy nagyon szomorú, holtfáradt fiatal német katona. A sok gyerek és a karácsonyfa láttán még szomorúbb lett, s mikor én egy darab mézeskalácsot tettem eléje, keservesen zokogva borult rá” — idézi könyvében Ungváry egy asszony visszaemlékezését, aki a házában közben zsidókat és menekülteket bújtatott.

Amíg a keresztény középosztály zöme rettegett az oroszoktól, másoknak az első vörös csillagos csapatok érkezése a túlélést jelentette. Egy budakeszi gyermekotthonba, 24-én reggel éppen behatolt egy nyilas különítmény, de az erősödő ágyúdörgésben inkább ott hagyták az intézetben elhelyezett zsidó gyerekeket.

Apám a tét

Budapest körül 27-ére zárult be teljesen a szovjet gyűrű. Néhányan, akik ismerték a kisebb pilisi utakat, még ki tudtak jutni, de hamarosan áthatolhatatlan lett a blokád. Ettől kezdve még másfél hónapon keresztül zajlott az egész második világháború egyik legkíméletlenebb és legvéresebb városostroma, amiben összesen 37 ezer civil halt meg.

Nagyanyám sógorának idős szülei a gettóban haltak éhen, nem sokkal annak felszabadulása előtt. A mi közvetlen családunk túlélte a háborút. ‘44 karácsonyán, miután szerencsésen hazagyalogoltak Hűvösvölgyből, másnap még egy karácsonyfa is került a házhoz. A nagyim extrém tettekre amúgy is hajlamos nővére hozta a fát, németek és oroszok között holttesteket kerülgetve kúszott át vele a Kondorosi úton. Nem lőttek rá, fontosabb dolga is lehetett a katonáknak, vagy talán csak nem tudtak célozni a röhögéstől, amikor látták, hogy egy fenyő laposkúszásban igyekszik keresztülvergődni a senkiföldjén.

44116
Fotó: FORTEPAN

Ugyanezt az utat tette meg egy szánkón fekve két héttel később a nagymamám is, haza a szülésznőtől, a néhány órája világra hozott, bebugyolált kisbabájával együtt. Ők is megúszták, a golyók elszálltak a fejük felett. A náluk elszállásolt oroszok, talán még az ortodox karácsonyi hangulatban, a kisdedtől és a vodkától megihletődve feltették az újszülöttet az ebédlőasztalra, és fölötte iszogatva-dohányozva „benne kártyáztak”. Aki vitte a kört, megnyerte egy rövid időre a gyereket is, afféle utókarácsonyi ajándékként, az énekben foglaltakat is megjelenítve:

Nem ragyogó fény közt nyugoszik,
Bársonyos ágya nincs neki itt.
Csak ez a szalma, koldusi hely,
Rá meleget a marha lehel.