Karácsonykor támadtak a szovjetek
További Történelem cikkek
- 30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben
- A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt
- Évekig náci megszállás alatt volt az ország, mégis megmenekült a zsidók 99 százaléka
- Mostantól bárki elolvashatja Rákosi Mátyás magánleveleit
- Megtalálták a világ legöregebb macskáját
A 35 évvel ezelőtti karácsony sok diplomatának és lapszerkesztőnek borította fel az ünnepre tervezett programját. December 24-én éjjeltől folyamatosan landoltak az afganisztáni repülőtereken a szovjet katonai szállítógépek, s másnap megkezdődött az ország szovjet megszállása. A történelmi példálódzások rendszerint csak részleges hasonlóságokra utalnak, ám az elterjedt analógia – Afganisztán volt a Szovjetunió Vietnamja – egyáltalán nem túlzó: a tízéves véres kaland nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a kommunista világrendszer éppen akkor és úgy omlott össze.
Geopolitikai előzményként érdemes visszatekinteni a 19. század végére, amikor a mai Afganisztán határai és közigazgatási formái kialakultak. Fontos tudni, hogy a területen a tulajdonképpeni afgán lakosság (a pastuk) az összlakosság felét sem érték el, ugyanakkor az afgán etnikum tekintélyes része a határokon túl, a mai Pakisztánhoz tartozó Beludzsisztán területén élt. Az afgánokon kívül jelentős számban élnek az országban a perzsához közel álló nyelvet beszélő, de nem síita tádzsikok, a türk nyelvcsaládhoz tartozó üzbégek, a hagyományok szerint mongol eredetű hazarák és több tucat kisebb-nagyobb etnikai közösség. A lakosság döntő többsége szunnita moszlim.
Az 1880-as évektől Abdurrahman emír idején vezettek be először egységes pénzrendszert, valamint súly- és hosszmértékeket. Az emír 1893-ban kötötte meg a brit indiai kormány külügyi titkárával, Mortimer Duranddal az utóbbiról elnevezett szerződést, amely kialakította a határvonalat Afganisztán és Brit-India között – ma is ez a határ választja el Afganisztánt Pakisztántól. A Durand-vonal elfogadása egyben azt is jelentette, hogy az afgán etnikum politikailag nem tudott egységesedni, hiszen az attól délre élők Brit-India lakosaivá váltak.
1895-ben angol–orosz megállapodást írtak alá, amelynek értelmében a Pamír hegység körzete Oroszországé lett, de a Hindukus hegység északi lejtőin egy enklávé született, amelynek értelme az volt, hogy a hosszú és vékony földsáv az afgán emír birtokaként szétválassza a közép-ázsiai orosz és a kasmíri indiai birtokokat. Ez a földsáv egészen a kínai határig húzódik, és rendkívüli stratégiai fontossága mindmáig megmaradt.
A britek három ízben is megpróbálták pacifikálni az országot – minden alkalommal sikertelenül. Az örökké békétlen, törzsi hadurak által szétzilált országban Zahir sah (uralkodott: 1933–1973) idején volt viszonylagos nyugalom, majd az uralkodó unokatestvére, Daud kán 1973 áprilisában puccsal magához ragadta a hatalmat. 1978-ban a szovjetek az Afgán Demokratikus Néppárt égisze alatt puccsot hajtottak végre, s a helyi szokások szerint a kánt és egész családját meggyilkolták.
Washington ellenlépése
Afganisztán az 1978-as iráni forradalom után lett stratégiai jelentőségű terület – a Szovjetunió ott kívánta blokkolni az iszlám várható térhódítását a moszlim többségű közép-ázsiai szovjet köztársaságok előtt. A bevonulást megelőzően 5 ezer civil és katonai „tanácsadó” kontrollálta a kommunista irányultságú rendszert. A szovjet pártvezetés már 1979 márciusában erősen fontolgatta a katonai beavatkozást, azonban mind Alekszej Koszigin kormányfő, mind a KGB parancsnoka, Jurij Andropov és Andrej Gromiko külügyminiszter az intervenció ellen foglalt állást. A fordulat akkor következett be, amikor a megbízhatóan szovjetbarát Taraki miniszterelnök 1979. szeptemberi eltávolítása, majd meggyilkolása után az új vezetés megpróbált Washingtonnal is kapcsolatba lépni. A katonai intervencióra vonatkozó elvi döntés a Politikai Bizottság 1979. november 26-i ülésén, hosszú vita után született meg.
December 24-ről 25-re virradó éjjel szovjet felügyelet alá került az afgán kommunikációs rendszer, s 27-én reggel dobták le azt az ötezer főből álló deszantos alakulatot, amelynek feladata Kabul és Bagram stratégiai fontosságú pontjainak megszerzése volt. Ezzel csaknem egy időben az ország számos pontján hajtottak végre hasonló deszantos műveleteket. A Tarakit eltávolító Amint meggyilkolták, utóda Babrak Karmal lett.
A Nyugat szokatlanul éles hangon azonnal elítélte Moszkva akcióját, még a hagyományosan szovjetbarátnak számító arab országok és szervezetek is a bevonulás ellen foglaltak állást. A szovjet intervenció számos ok mellett azért is nyugtalanította Washingtont, mert nagyszabású moszkvai geopolitikai terveket sejtett mögötte. A megszállás első szakaszának lezártával ugyanis az intervenciós erők kétharmada az ország délnyugati részén koncentrálódott. Ez a 60–70 ezres kontingens kevesebb mint egy órányi repülőútra volt a Perzsa-öböltől. A teljes megszálló erő legmagasabb létszáma 120 ezer fő körül alakult. Washington flottájának egy részét a Perzsa-öbölbe irányította, megtiltotta az amerikai gabonaszállításokat a Szovjetuniónak, és a közelgő moszkvai olimpia bojkottjára szólított fel. És ami a legfontosabb: elkezdte komolyan támogatni pénzzel és fegyverrel az afgán ellenzéki erőket – így az Al-Kaidát is…
A vereség ára
A szovjet hadvezetés nem számolt jelentős ellenállással, s főképp nem elhúzódó háborúval. A vezérkar a hadműveleteket csak néhány hónapra tervezte. A megszálló erők soha nem tudták ellenőrzésüket az ország egyharmadánál nagyobb területre kiterjeszteni, s az intervenció csak azért nem omlott össze hamarabb, mert az ország nagy részét ellenőrző mudzsáhedek erősen megosztottak voltak. Hét csoportjuk a pakisztáni Pesavarban székelt, míg további nyolc Iránban. Szovjet részről ugyan nem örültek e hosszúra nyúlt patthelyzetnek, de a kivonulás gondolatával mégsem foglalkoztak. Gorbacsov 1986 novemberében már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy a Politikai Bizottság elé vigye a kivonulás ügyét, de a tényleges döntést csak 1988. február 9-én hozták meg.
A csapatkivonást 1988 májusában kezdték meg, és 1989. február 15-re fejeződött be. A Szovjetunió – a politikai és katonai tanúságok mellett – érzékeny veszteségekkel távozott Afganisztánból: 26 660 halott és 30 ezer sebesült volt a mérleg szovjet részről, kb. 1,5 millió afgán halt meg, és több mint 5 millió kényszerült elmenekülni. A háború a súlyos gazdasági gondokkal küszködő Szovjetuniónak évi 5 milliárd dollárjába került, s anyagilag, politikailag és morálisan is súlyosan megrengette a birodalmat.