Koronavírus adatok

2021. nov. 26.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Stefánia
3 °C
8 °C

Hongkong és a többiek: gyarmatvárosok a világ élén

2015.02.16. 08:35
Amikor a Brit Birodalmat elnyelte a történelem, azok a városok, amelyek segítettek összekovácsolni, a 21. század gazdasági motorjaivá váltak. Tristram Hunt, történész, a BBC műsorvezetője, brit munkáspárti parlamenti képviselő vázolja fel.

Nagy Britannia Hongkong feletti 99 éves bérleti jogviszonya 1997. június 30-án lejárt. Ezzel kihunyt a Brit Birodalom utolsó szikrája. Amikor éjfélt ütött az óra, a God Save the Queen hangjaira leeresztették az Egyesült Királyság lobogóját, a Union Jack-et, a hongkongi rendőrök letépték egyenruhájukról a királyság címerét, és a kínai csapatok beözönlöttek az országba. Az utolsó brit kormányzó, a Konzervatív Párt korábbi elnöke, Chris Patten feljegyezte, miként zárták le a gyarmati korszakot, annak minden könnyes dicsőségével, „skót dudások és hatalmas zenekarok, zuhogó eső, ünneplő tömeg, bankett a hatalmasságok és a nem annyira hatalmasok részére, egy libaléptű kínai díszőrség, egy elnök és egy herceg” kíséretében. A Victoria kikötőből a Britannia uralkodói jacht fedélzetén hajóztak el, miközben a királyi haditengerészet a Rule Britanniát, valamint a Land of Hope and Gloryt játszotta: „Aznap éjjel a világ egyik legnagyobb városát hagytuk el, egy kínai várost, amely most Kína része lett, egy gyarmatot, amely nagyon más most, mikor visszatér a hatalmas anyaországa kebelére, mint amilyen százötven évvel ezelőtt volt, amikor brit fennhatóság alá került.”

Londonban e melankolikus soroknál sokkal élesebb hangot ütöttek meg. „Sok nyugati megaláztatásként és tragédiaként éli meg, hogy átadtuk Hongkongot Kínának – mennydörögte a The Economist. – Korábban Nagy-Britannia egyetlen gyarmatát sem adta át közvetlenül egy olyan kommunista rezsimnek, amelyik még csak színlelni sem igyekszik, hogy tiszteletben tartaná a hagyományos demokratikus értékeket.” Paul Johnson konzervatív történész így foglalta össze véleményét: „A brit történelem szégyenletes és megalázó fejezete, hogy átengedtük Hongkong szabad gyarmatát a totalitárius kommunista kormánynak.” Csak néhány bátor kommentátor utalt rá, hogy az átadás napjának némileg bonyolultabb előtörténete van. Martin Jacques baloldali történész és újságíró szerint „a ceremónián szó sem esett semmiféle megbánásról, alázatról vagy múltról. A legerőszakosabb és legszentimentálisabb brit álszenteskedés volt.”

A gonosz és a jó birodalma

Nagy-Britannia gyarmatbirodalmának végső elenyészésével párhuzamosan, az elmúlt évtizedben a gyarmati múlt örökségével és jelentésével kapcsolatban kínos nyilvános viták zajlottak. Niall Ferguson, a Harvardi Egyetem professzora 2003-ban megjelent könyvében (Empire: How Britain Made the Modern World) a globalizáció és a haladás erőit támogató formációként ábrázolta a Brit Birodalmat. „Egyetlen szervezet sem tett többet a történelem során a javak, a tőke és a munkaerő szabad áramlásának propagálásáért, mint a Brit Birodalom a 19. században és a 20. század elején. Egyetlen szervezet sem tett többet annak érdekében, hogy a törvények, a rend és a hatalomgyakorlás nyugati normáit elterjessze a világban” – írja. Mivel a globalizáció és a modern világ Ferguson szemében „jó dolognak” számít, ez egyúttal azt jelenti, hogy a Brit Birodalmat – az összes zavaros bűnével és súlyos hibájával egyetemben – szintén pozitívan ítéli meg. „A brit világuralom nélkül nehéz elképzelni, hogy a liberális kapitalizmus struktúrái ilyen sok ország gazdasági rendszerében sikeresen gyökeret verhettek volna.” Az ő véleménye szerint a 20. századi káosz jó része a transznacionális birodalmak hanyatlása miatt következett be.

Ferguson határozott elmélete dühödt reakciót váltott ki mindazok körében, akik vele ellentétben kifejezetten negatív jelenségnek tartották a brit imperializmust. Az amerikai imperializmussal való politikai szembenállás összefüggésében a 21. század fordulóján a Brit Birodalomról folytatott vita (különösen a politikai baloldalon) a rabszolgaság, az éhínség, a kivégzések, a föld és a munkaerő kifosztásának kérdéseire redukálódott. A radikális baloldali történész és újságíró, Richard Gott szavaival „a Brit Birodalom urait egy napon ugyanúgy fogják megítélni, mint a 20. századi diktátorokat – az emberiség elleni bűntettek elkövetőivel együtt említik majd őket”. A Gott által felhozott esetek közül sok az utóbbi években hivatalos megerősítést is kapott, mivel az európai kormányok nyilvánosan is elismerték a gyarmati bűntettek sorát. 2004-ben Németország elnézést kért amiatt, hogy a mai Namíbia területén 65 ezer hererót mészároltak le; 2008-ban Olaszország jelentette be, hogy jóvátételt fizet Líbiának az észak-afrikai állam fölött gyakorolt harminc éves uralom idején elkövetett igazságtalanságokért, és 2011-ben a holland kormány kért bocsánatot, mert 1947-ben civileket gyilkoltak a rawagedei mészárlás során Indonéziában. Aztán 2013-ben az Egyesült Királyság kormányát (miután bocsánatot kért az 1845 és 1852 közötti nagy ír éhínség miatt, és hivatalosan is sajnálatát fejezte az atlanti-óceáni rabszolga-kereskedelemért) legfelsőbb bírósági ítélet kötelezte arra, hogy jelentsen be egy 20 millió fontos (mintegy 7,7 milliárd forintos) kompenzációs csomagot az 1950-es kenyai ún. Mau Mau felkelés 5228 áldozatára emlékezve.

Mivel manapság a birodalom öröksége a hivatalos bocsánatkérések, a törvények és a kompenzációs megállapodások területére korlátozódik, fennáll a veszély, hogy egyre kevesebb lehetőség marad arra, hogy független történelmi ítélet hozzunk a kérdésben. A birodalom története nem egyszerűsíthető le az uralkodó és az alattvalók viszonyára – mint azt számos epizód bizonyítja, így például az amerikai brit gyarmatok 1776-os elszakadása vagy Írország tisztázatlan helyzete a Brit Birodalomban. Sőt, ahogy Linda Colley, a Princetoni Egyetem professzora, a brit gyarmati múlt szakértője állítja: „az egyik ok, amiért abba kell hagynunk, hogy egyszerűen ’jó’ vagy ’rossz’ dologként akarjuk megítélni a birodalmat, és helyette nyitottan gondolkozzunk a birodalom időszakának sok valós és látszólagos ellentmondásán – az éppen a mindmáig velünk élő ugyanilyen jelenségek ténye”.

Új könyvemben (Ten Cities That Made an Empire, 2014) kifejtem, hogy a várostörténet lehetőséget ad arra, hogy kiegyensúlyozottabban és megfontoltabban közelítsük meg a Brit Birodalom történetét. Felvázoltam a brit birodalmi politika jellegzetességeit az építészet, az intézményrendszer, az utcanevek, az erődítmények, az anyagi kultúra és a szokások terén. A városi múlt komplexitása lehetővé teszi, hogy amikor mérlegre tesszük a birodalom ügyeit, túllépjünk a „jó” és „rossz” kettősségén. Kutatásaim alapján a gyarmatosítás története sokkal szerteágazóbb kölcsönhatásokat és alkalmazkodási formákat sejtet.

A történész John Darwin „nem csupán a hatalom és leigázás történeteként”, hanem sokkal bonyolultabb folyamatként írja le a birodalmat: az új és hibrid társadalmak gyújtópontjaként, amelyekben „az uralkodás fogalma, a gazdasági igények, a vallási és erkölcsi értékek, a vagyonról és az igazságról alkotott elképzelések ütköznek és keverednek, és ezeket aztán újra fel kell találni, átalakítani, kipróbálni vagy abbahagyni”. A konszenzusok és a kölcsönösség árnyalt összefoglalása leginkább a brit birodalmi városok magas intellektuális és kulturális miliőjében jelenik meg – Bombay (mai nevén: Mumbai) indo-szaracén építészetében, Fokváros kelet-afrikai mecsetjeiben vagy a brit tudomány által életre segített bengáli reneszánszban, Kalkutta városában.

Bostontól Fokvároson át Liverpoolig

E települések története mutatja, hogyan változott meg időben és térben a birodalmi politika indoklása és felfogása. Ahogyan a betelepülők és a bennszülöttek kölcsönösen hatottak egymásra, és az a mód, ahogyan ezek az erők a város épületeit és a műtárgyait alakították, a birodalmi rendszer pontosabb, hétköznapi realitását mutatják.

Időrendben, majd (tágabb értelemben) földrajzilag is keletről nyugat felé haladva követtem ezeknek a városoknak a fejlődését, igazgatási elveiket és helyüket a brit gyarmati rendszer történetében. A történet Bostonban kezdődik; ez a város az Amerika atlanti partjai mentén elterülő első brit gyarmatok, valamint az anyaország és Massachusetts között egészen az 1776-os amerikai függetlenségig fennálló, szoros kulturális kapcsolat kiindulópontja.

A barbadosi főváros, Bridgetown jól példázza a 17–18. század során a brit gyarmatosítást és az iparosítást elősegítő rabszolga-kereskedelem jelentőségét. Az atlanti háromszög harmadik városa Dublin, ami egyszerre jelzi Írországnak a brit gyarmatbirodalom történetében elfoglalt sajátos helyzetét, valamint Londonnak a Brit-szigetek egyesítésére irányuló, 18. század végi törekvéseit. Az Egyesült Királyság csak ezt követően vágott bele nagyobb léptékű globális ambícióinak megvalósításába.

Ezek a törekvések azon múltak, hogy a brit Királyi Haditengerészet mennyire tudta elhárítani a többi gyarmati hatalom próbálkozásait. A hollandok ellen Fokváros birtoklásáért vívott háború a nyugat-európai államok világtengereken lejátszott szélesebb, geopolitikai küzdelmének modelljeként is felfogható. Fokváros megszerzésével a britek „Keletre lendülése” biztonságossá vált, és Kalkutta, Brit-India fővárosa lett a Kelet-indiai Társaság és az India feletti brit uralom, a „radzs” kiindulópontja. Ha Kalkutta képviselte a kereskedelem szellemét, akkor Hongkong a szabadkereskedelem megtestesülése volt – az új laissez-faire felfogás emlékműveként magasodott, és a brit „informális birodalom” eszköze lett Kínában.

De az összes magasröptű retorika ellenére a hongkongi pénzügyi körök a Középső Birodalom, azaz Kína ópiumkereskedelmétől függtek. A mák először Bengálból érkezett, majd a malwai ópium az akkori Bombay városát is bekapcsolta a drogkereskedelembe.

Az ópium és a gyapottermesztés Bombayt a Brit Birodalom egyik első ipari városává tette, előhozva az összes – a városi egészségügy és a tömeges migráció területén ezzel járó – problémát is. A 19. század közepén a viktoriánus Bombay története a modern gyarmati fejlődés és az ipari kapitalizmus közötti szoros kapcsolatot példázza.

Melbourne lett a globális kereskedelmi láncolat újabb kikötővárosa: a „Dél királynőjének” fejlődése jelzi, mennyire sürgős volt a brit gyarmati rendszer számára a tőkebefektetés, valamint rámutat, hogy az úgynevezett Fehér Domíniumok (Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika) mennyire különböző helyet foglaltak el a gyarmati horizonton. Victoria gyarmat (a későbbi Hongkong központja) csak az egyik szál volt az angolszász népek családját egyesítő „rokonság bíbor kötelében” (a kifejezést az ausztrál államférfi, Henry Parkes alkotta).

Az Eduárd-kori, azaz a 20. század első évtizedében tapasztalható „radzs” a hatalomról és az uralkodásról szólt, és egyetlen város sem jelképezte a világon nagyobb pompával és világtörténeti önérzettel a birodalmi kifinomultságot, mint Újdelhi. Az örökké tartó gyarmati uralom emlékművének épült – de jóformán alig fejezték be, amikor a független India fővárosává vált.

Kutatásom kiterjedt a birodalom végének időszakára is. Ekkor találkoztam a Brit-szigeteken található egyik „gyarmatváros” szívfájdító sorsával. Liverpool, néhány más várossal egyetemben, nagyon erőteljesen fejlődött a brit gyarmati piacokból, valamint a globális kapcsolatokból profitálva – a birodalom megszűnte után viszont egyetlen város sem járt nála szerencsétlenebbül. A birodalmi időszak Janus-arcát, a dinamikus gazdagodást és a hirtelen elszegényedést csak mostanság sikerül legyőzni a Mersey folyó mentén lévő dokkokban és kikötőkben.

Bizonyos szempontból kézenfekvő a városok történetén keresztül összefoglalni a gyarmatbirodalom történetét. Jóllehet a gyarmatosítás vidékies tevékenységként kezdődött, hiszen elsődlegesen az ásványi vagy mezőgazdasági javak kivonását jelentette az idegen országokból, a javak elszállításához már fejlett városi infrastruktúrára volt szükség. Ez első lépésben kikötővárosok alapítását jelentette – ilyen volt például Bridgetown, amely a cukor, Melbourne, amely az arany, vagy Boston, amely a halászati termékek kereskedelmére épült, azonban villámgyorsan kiépült köréjük a háttérgazdaság: a hajóépítés, a pénzügyi szolgáltatások rendszere, az élelmiszer- és a szabadidőipar, valamint a kiskereskedelem. Az általam vizsgált városokban tízből kilenc kikötőre épülő gyarmati gazdasági központként kezdte életét.

Legtöbbjükön felfedezhetők a gyarmatvárosok Anthony D. King várostörténész által megfogalmazott meghatározó jellemvonásai: a hatalom elsődlegesen a nem bennszülött kisebbség kezében összpontosul; ez a kisebbség technológiai, katonai és logisztikai fölénnyel rendelkezik; és az elsődlegesen európai, keresztény telepesek, illetve a bennszülött többség között faji, kulturális és vallási különbségek állnak fönn. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk őket, a brit gyarmatvárosok történetét össze lehet vetni német, spanyol vagy leginkább francia városokéval, mondjuk Pondicherry, Casablanca vagy Saigon (ma: Ho Si Minh-város) fejlődésével, amelyek hasonló betekintést nyújtanak a francia gyarmati fejlődés mechanizmusába.

Birodalmi harcok Hongkongban

Hongkong vagy Mumbai, Sanghaj, esetleg Dubaj (ez a két város nem szerepel ebben az összevetésben) esetében figyelemre méltó, miként játszanak a brit gyarmatvárosok egyre jelentősebb szerepet a világ átalakulásában, más európai hatalmak korábbi gyarmatvárosaihoz képest. A brit gyarmatbirodalom csúcsán, a 19. század végén és a 20. század elején a birodalom gazdasági és kulturális motorja a nagyobb gyarmatvárosok láncolata volt – Bombay, Szingapúr, Melbourne. A gőzhajózás és a telefonhálózat terjedése, a Szuezi-csatorna megnyitása, a hajózás és a globális kereskedelem növekedése – az első világháborút megelőzően –, valamint ezeknek a városoknak a közraktározásban és export-központként kifejtett szerepe erőteljes, fél-önrendelkezéssel bíró helyekké tette őket a gyarmati hierarchiában. A világgazdaság növekedésének motorjai voltak. A London, Párizs és Berlin bankházaiból származó magántőke hozzájárult a nagyobb infrastrukturális tervek – dokkok, vasutak, villamosok – megvalósításához, valamint ahhoz, hogy megnyissák a gyarmati hátországot.

Manapság, száz évvel később azt látjuk, hogy újjáélednek a globális városállamok. Nem csupán arról van szó, hogy a világ népességének fele manapság városi környezetben él (szerte Afrikában, Kínában és Indiában minden egyes eltelt évben tízmilliókkal gyorsítva az urbanizáció ütemét), hanem arról is, hogy a top 23 megapolisz teremti elő a globális GDP 14 százalékát. Saskia Sassen neves amerikai szociológus, közgazdász alkotta meg a „globális város” vagy „világváros” fogalmát – amely a „világgazdaság megszervezésének parancsnoki hídjaként működik”; „kulcspozíciókról gondoskodik a különböző területekre szakosodott szolgáltatók számára”; és „a termelés és innováció színtereként működik”. Ezek a modern kor gazdasági erőművei, amelyek – akár egykor az európai birodalmak kikötővárosai – a nemzetállam kereteiből kiszakadva élik az életüket.

Mi itt, Nyugaton egy mindinkább posztgyarmati korszakban élünk, azonban ez nem jelenti azt, hogy a birodalmak kora leáldozott. Miközben a régi európai birodalmak uralma elhalványult, új nemzetek emelkedtek föl, hogy betöltsék ezt az űrt. A 21. században Kína és India szerepe erősödik, az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig nagyobb ütemet diktálnak a világ alapkérdéseiben. A birodalom korábbi városaiban most nehézkes átalakulás zajlik, a hanyatló gyarmati örökség változik a feltörekvő nemzetek magabiztosságává.

A város – legyen az Hongkong, Bridgetown vagy akár London – ismét birodalmi hatalmi harcok színtere. A számtalan mód, ahogy a városok visszaállítják vagy kitörlik gyarmati múltjukat, illetve elítélik vagy megbecsülik azt, és a „jó” és a „rossz” szűk választóvonalán túl mérlegelik a birodalmi jelent, újabb színteret nyit a birodalom lenyűgöző történetében.

A cikk teljes szövege a BBC History 2015. januári számában olvasható.