Örménymészárlás: népirtástagadó „konferenciát” rendeztek Pesten
További Történelem cikkek
- 30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben
- A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt
- Évekig náci megszállás alatt volt az ország, mégis megmenekült a zsidók 99 százaléka
- Mostantól bárki elolvashatja Rákosi Mátyás magánleveleit
- Megtalálták a világ legöregebb macskáját
A keleti nyitásban mindennek ki kell tárulnia, két éve megnyílt a Török Kulturális Központ is a Terror Háza mellett. Itt tartottak kedd este egy konferenciaként meghirdetett valamit az örmény tragédia 100. évfordulója kapcsán. Bár a hivatalos emléknap csak a jövő héten lesz, az eseményt nálunk előrehozták, feltehetően két okból: egyrészt, a törökök most hasonló rendezvényekkel turnéznak szerteszét a világban, be kell osztani a fellépőket; másrészt, a hivatalos örmény megemlékezések napjáról, április 24-ről amúgy is mindenhogy megpróbálják elvonni a figyelmet.
Az örmények azt szerették volna, ha 100 év után a világ figyelme most egy napra a „Medz Yeghern”-re, az örményül csak „nagy bűn”-nek hívott 1915-ös halálmenetekre, mészárlásokra, egy nép javának az elpusztítására összpontosulna. Nem lehet így: Törökország ugyanakkorra hirdette meg saját ünnepségeit, amelyek viszont Gallipoliról szólnak. Vagyis Recep Tayyip Erdoğan elnök a török nép saját világháborús történelmi kataklizmáját arra használja, hogy ezzel is betegyen az örményeknek.
Valójában az egész ellenpropagandájuk erre a nem túl összetett stratégiára épül, ami, hogyha ugyanannyira átlátszóan csinálják, mint most az Andrássy úton, annyira ellenszenves, hogy annál nem sok kontraproduktívabb dolgot tehetnének.
Az államért vannak a bátrak
A konferenciának nevezett diplomáciai rituálénak az volt az alig leplezett célja, hogy az örmények iránti részvét ellen minél inkább beoltsa az érdeklődőket. Más kérdés, hogy ilyenekből valójában nem sok volt, jórészt olyan arcokat lehetett látni, amilyennek az ember a rendező nagykövetségek/egyéb állami szakszolgálatok kirendelt/megbízást teljesítő alkalmazottait képzeli, akik szorgalmasan kattintgatják és dokumentálják az előadásokat.
A szeánsz moderátora egy mérsékeltnek számító exjobbikos volt. Hegedűs Tamás az elsők között vitte be a Vona által is kultivált turáni vonalat a politikába. Az ősi török–magyar rokonság híveként ismerte fel idejekorán a keleti nyitásban rejlő lehetőségeket, és, bár a politikával 2014-ben elmondása szerint végleg szakított, az „Interparlamentáris Unió Magyar–Török Baráti Tagozatának” volt elnökeként továbbra is fontos szerepet játszik a török-magyar kapcsolatokban.
A két országos cimboránk, Törökország és Azerbajdzsán által rendezett programnak már a címe sem hagyott kétségeket: ebben „az igazság másik arcát” ígérték az 1915 és 1918 közötti „örmény kérdéssel” kapcsolatban. Ez a másik igazság a – becslések szerint 600 ezer - másfél millió örmény áldozatot hozó – tragédia hivatalos török olvasata lenne, ami meglehetősen eltér attól, amit a világ más részein (kivéve Azerbajdzsán, ott még olyanabbakat gondolnak) szoktak mondani.
A török álláspontot az érdekesség kedvéért egy idősödő idegenlégiós képviselte: a történész Jeremy Salt egy ankarai egyetemen van állásban, de egyébként ausztrál, és nagyon jól lehet mutogatni, mint a nyugati mainstream nézetekkel szembehelyezkedő bátor nonkonformistát, aki kimondja az igazságot – és ez az igazság véletlenül pont az, amit nagyon sok török hallani akar. Főbb elemei:
- Szó sem volt genocídiumról.
- Ha mégis szó lenne, akkor az örmények (és a balkáni keresztények, a kurdok, a zsidók, stb.) is elkövették azt.
- A genocídium és a megtervezett, állami szintű népirtás bizonyítékai hamisítványok.
- Jóval kevesebb örmény áldozat volt, mint azt nyugaton hiszik.
- Kölcsönös öldöklések voltak, a bűnök szimmetrikusak.
- Vagy ti, vagy mi – zéró összegű játszma volt.
- Minden háborúnak megvan a maga dinamikája.
Próbáljuk elképzelni, hogy hangoznának ezek az érvek a holokauszt kapcsán.
Fellépése volt még egy Bakuból iderendelt nőnek, aki az előadását az azeri nép örményektől elszenvedett évszázados sérelmeinek szentelte. Megtudtuk, hogy az oroszok alakították ki álnok telepítésekkel az örmény többséget a Jerevánt is magába foglaló ősi azeri földön. Az 1800-as évekről sok minden elhangzott, volt XX. század is az 1992-es háborúig bezárólag (a baltás gyilkosig nem jutottunk el), csak pont az 1915 és '18 közötti éveket ugrottuk át – amiről elvileg a rendezvény szólt volna.
Senkinek sem könnyű
Törökország és ellenfelei számára a legnagyobb tétje most már hosszú ideje annak van, hogy lehet-e ezt az elgondolhatatlan borzalmat genocídiumnak nevezni. Szó sincs arról, hogy ennek a kérdésnek nincs jelentősége, van jócskán, szimbolikus, erkölcsi, politikai is, de nem segít a perspektívák közelítésében az, hogy feloldhatatlan fogalmi vitává redukálódott ez az egész komplexum.
Törökországban akkor ítélhet el a bíróság, ha népirtásról beszélsz, Franciaországban, ha tagadod. Az álláspontok Ankarában közben megint jegesednek. Erdoğan nemrég még gesztusokat tett Örményország felé, tavaly nagy dolog volt, hogy részvétét fejezte ki az 1915-ös események miatt, de már látszik, hogy az idei 100. évforduló csak távolabb viszi a feleket.
A török állam képviselői és megbízottai továbbra is „genocídium-lobbiról”, meg globális örmény-lobbiról beszélnek, akik mindenkit elhallgattatnak. Ezek az állami ideológia igényeinek megfelelően tartalomszolgáltató török történészek a meghatározó nemzetközi tudományt szokták bélyegezni áltudományosnak, annak képviselőit vádolják (törökellenes) összeesküvés-elméletek propagálásával – miközben az ő szövegük sokszor megfelelő tankönyvi illusztrációja lehetne a konspirációs teóriáknak.
Szó sincs arról természetesen, hogy ne lenne rengeteg fontos kutatnivaló arról, hogy mi vezetett 100 évvel ezelőtt az anatóliai terrorhoz. Azzal is könnyen lehet empatizálni, hogy sok török szeretné, ha külföldön többet tudnának az ő őseik szenvedéseiről; arról, amikor az Oszmán Birodalom muszlimjai voltak az áldozatok, a Balkánról való tömeges elűzetésükről, a görög megszállók gyilkosságairól, a háború alatti százféle halálról, és a keresztények által elkövetett mészárlásokról is.
De arra építeni az egész szöveget a XX. század egyik legnagyobb tömeggyilkossága kapcsán, hogy oké, voltak durva túlkapások, de nekünk sem volt könnyű, az egyszerűen propagandaszempontból is olyan szintű bénaság, hogy nyilván nem is gondolják komolyan, hogy ez bármennyire is működni fog külföldön, a szélesebb nyilvánosságban. Ebből is látszik, hogy ezek az innen nézve sokszor eszement szövegek valójában belpolitikai fogyasztásra vannak forgalomban; máskor is, de a júliusi török elnökválasztás előtt most aztán különösen.
Hogy akkor mégis ki kíváncsi erre nálunk, azon kívül, aki szeretné nagyon felhúzni magát? A rendezvény alapján elég kevesen. A török–azeri propagandaműsoron az aktív politikusok közül csak a Miniszterelnökségre nemrég leszerződött Szili Katalin volt ott, de mint az Indexnek hangsúlyozta, ő is csak magánszemélyként, és az elhangzottakat sem akarta kommentálni.
Hegedűs Tamás szerint az lenne jó, ha minden fél törekedne a kiegyezésre, a múlt közös megismerésére. Amikor erről az egészről beszélgettünk a végén, a volt jobbikos képviselő a magyar Trianon-sokk hatásához hasonlította, hogy a törökök és az azeriek ezen a rendezvényen is a saját traumáikról beszéltek inkább az örményekéi helyett. Bár én azzal replikáztam, hogy a holokausztmegemlékezéseket sem biztos, hogy olyan jó trianonozó robotokkal meghekkelni, alapvetően szerintem is igaza van: az anatóliai, transzkaukázusi múlthoz való viszony valójában nagyon hasonlít a Kárpát-medenceihez, csak nyersebb, kendőzetlenebb.
A „ki szenvedett többet” áldozati versenyt ott sem nyerheti meg senki.