Móric
6 °C
23 °C
Index - In English In English Eng

Száz éve kezdődött az örmény népirtás

2015.04.24. 20:30

A világ nagyobbik fele ma emlékezik a Törökország által máig el nem ismert örmény népirtás áldozataira. A keresztény kisebbség közel felének brutális kegyetlenséggel végrehajtott elpusztításához az Oszmán Birodalmon belső problémái, illetve az első világháború eseményei vezettek

Az örmény kisebbség legbefolyásosabb, Konstantinápolyban élő tagjait 1915. április 24-én hajnalban tartóztatták le a török hatóságok. A 250 embert előbb az ország belsejébe, Anatóliába szállították, majd többségüket kivégezték. Az intézkedés mögött azonban egy még sokkal sötétebb cél húzódott meg: azért kellett vezetőitől megfosztani a kisebbséget, hogy ne legyen olyan személyiség, aki hatékony ellenállást tudjon szervezni az örmények tervezett deportálása és kiirtása ellen. A következő hónapokban, években aztán le is zajlott az a népirtás, amelynek a becslések szerint legalább 300 ezer, de egyesek szerint akár 1,2 millió áldozata is lehetett.

Hű nemzetből az ellenség ügynökei

A borzalmas események bekövetkeztekor a törökök és az örmények már hosszú évszázadok óta éltek együtt, többnyire békében. Ahhoz, hogy megérthessük, miért következett be a véres fordulat, vissza kell mennünk az időben. A régészeti leletek és a történeti források szerint az örmények közel három évezrede éltek a Fekete-, a Földközi- és a Kaszpi-tenger között elterülő hegyes, fennsíkokkal tagolt régióban. Ez a nép alapította a világ első keresztény államát, a hagyomány szerint 301-ben lett az új hit az Örmény Királyság államvallása. A kereszténység, illetve a vele kialakuló, a környező népektől teljesen eltérő örmény kultúra aztán nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az örmények a következő évszázadok során is jól elhatárolható népességként maradjanak fent a történelem viszontagságai közepette.

Az egykori örmény államalakulatok területének nagy része a 16. században került a terjeszkedő Oszmán Birodalom fennhatósága alá. A számtalan népet, kultúrát és vallást magába olvasztó birodalom nem igyekezett a moszlim hitet rákényszeríteni a kisebbségekre, így az örmények is viszonylagos békében élhettek keretein belül. Persze nem voltak azért teljes jogú állampolgárok: büntetőadók, fegyverviselési tilalmak sújtották az örményeket, akik tanúvallomást sem tehettek a bíróságok előtt, ha moszlimok is érintettek voltak a tárgyalt ügyben. A millet nevű közigazgatási egységekre osztott állam azonban ezt leszámítva békét és biztonságot adott az örményeknek, akik még némi korlátozott önrendelkezéssel is bírtak a szultánok fennhatósága alatt.

Ahogy az európai zsidóság esetében is történt, sok örmény a többségtől eltérő módon igyekezett biztosítani boldogulását, így a nagyjából kétmilliós kisebbség tagjai közül sokan tettek szert nagy vagyonokra – és ezen keresztül jelentős befolyásra – kereskedőként. Az idők során az örmények az egész mai Törökország területén szétszóródtak, de az orosz határ környékén még a 20. század első éveiben is sok helyen homogén tömbökben, viszonylagos függetlenséggel bíró paraszti közösségekben éltek.

A kulturális-vallási különállás, illetve a számarányhoz mérten aránytalan vagyon és befolyás már előrevetítette a későbbi konfliktusokat, de amíg az Oszmán Birodalom szekere jól ment, az ellentétek a felszín alatt maradtak. Azonban a dolgok egyre kevésbé mentek jól. A 17-18. században a törökök lassan feladni kényszerültek a birodalom peremterületeit (gondoljunk csak a Magyar Királyságra), az igazi bajok a 19. században kezdődtek.

Az elmaradott, elképesztő mértékű korrupcióval is terhelt ország az 1800-as években egymás után vesztette el a háborúkat, és ezzel olyan területeket, például a Balkán-félsziget túlnyomó részét, amelyekre a törökök a birodalom elidegeníthetetlen részeként tekintettek, és amelyeken jelentős muszlim népesség is élt. A legnagyobb csapást az 1877-1878-as orosz-török háború jelentette, ennek során a cári seregek már Konstantinápolyt fenyegették, a konfliktus lezáró békében a törököknek le kellett mondaniuk Szerbia, Montenegró és Románia területéről.

Oroszország ráadásul a szláv (és keresztény) népek védelmére hivatkozva vonult fel a Balkánon, a békeszerződésben pedig a török határokon belül maradt keresztény kisebbségek, elsősorban az örmények jogainak garantálását is feltételül szabták. Az örmények így – jórészt akaratukon kívül – belesodródtak a kor világpolitikájának legjelentősebb konfliktusába, mégpedig a többségi népességgel ellentétes oldalon. Valahol érthető tehát, hogy a török vezetés egyre inkább ellenséges elemként tekintett az örményekre, ennek hatására pedig a kisebbség soraiban is egyre népszerűbbek lettek az autonómiát, függetlenséget követelő, nacionalista eszmék.

A helyzeten az 1876-os, az ifjútörök (Ittihad) mozgalom által kikényszerített reformok sem javítottak. Ugyan a puccsal hatalomra segített II. Abdul Hamid szultán kezdetben elkötelezte magát a modernizáció, a vallásszabadságra és egyenlőségre épülő társadalom és az új, a kisebbségek jogait is garantáló alkotmány mellett, a háború közbeszólt. Az alkotmányt már 1877-ben felfüggesztették, a vereségek miatt bűnbaknak kikiáltott örmények ellen pedig pogromok indultak.

Hiába döntötték aztán meg az ifjútörökök (többek közt örmény pénzügyi támogatással) a szultán hatalmát 1909-ben, az 1912-es balkáni háború újabb vereséget és újabb területveszteségeket hozott. A harcok során ráadásul kölcsönös atrocitásokra került sor a keresztény és moszlim népesség között, tízezreket mészároltak le, több százezren pedig menekülni kényszerültek.

Az újabb válság ismét puccsot hozott, 1913-ban az ifjútörök mozgalmon belüli radikális nacionalista szárny ragadta magához a hatalmat, a bevezetett katonai diktatúra vezetése tulajdonképpen egy triumvirátus, Enver pasa hadügyminiszter, Talaat pasa belügyminiszter, illetve Dzsemál pasa konstantinápolyi kormányzó kezébe került. Az új hatalom a birodalom megmentésének zálogát a vallásilag, nyelvileg, kulturálisan egységes nemzetállam megteremtésében látta, ennek pedig legfőbb akadályaként a különböző moszlim vallású népekkel ellentétben az asszimilációra képtelennek ítélt örményekben látta.

A világháború leple alatt

Ilyen előzmények után tört ki az első világháború, amelybe 1914 novemberében az Oszmán Birodalom is belépett a központi hatalmak oldalán. Enver pasa az oroszok más frontokon való lekötöttségét kihasználni akarva támadást is indított a Kaukázusban, azonban serege döntő vereséget szenvedett, a téli visszavonulás során pedig a közel százezres haderő maradványainak legnagyobb része is odaveszett a hóval borított hegyek között.

A hadügyminiszter persze nem magát, hanem a határ mentén élő örményeket okolta a katasztrófáért. A török újságokban megindult a propagandahadjárat, cikkek jelentek meg például arról, hogy az örmények általános felkelés kirobbantását tervezik, de olyan hírek is napvilágot láttak, hogy az örmények mérgezett élelmiszert adtak az éhező katonáknak. Mindennapossá váltak az atrocitások, gyilkosságok, az örmények egy része pedig valóban fegyverkezni kezdett vagy egyenesen átszökött az orosz hadseregbe.

A következő év februárjában aztán brit, ausztrál és új-zélandi csapatok szálltak partra a Gallipoli-félszigeten. A hadművelet célja az Oszmán Birodalom gyors kiütése volt a háborúból. A török haderő ugyan hónapokig tartó, véres harcok után visszaverte a támadást, de a végveszélyt érző török vezetés elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra leszámol a háború erőfeszítést „aláásó” örményekkel.

Már az április 24-i akció előtt is megkezdték az örmények összegyűjtését és elszállítását, a hadseregben – ekkor már csak fegyvertelen munkaszolgálatosként – szolgáló örményeket lemészárolták. Április végén és május elején aztán teljes sebességre kapcsolt a gépezet. Az örmény városokban, falvakban először a közösség vezetőit gyűjtötték össze, majd végezték ki vagy szállították el, majd a hadsereg, a csendőrség, köztörvényes bűnözőkből szervezett egységek és felfegyverzett – jelentős részben kurd – szabadcsapatok megszállták a környéket. A férfiakat és fiúkat általában már a helyszínen lemészárolták, a megmaradtakat pedig gyalogmenetben, néhol vasúton indították útnak a kitelepítésre kijelölt, a mai török-iraki-szír határ környékén kijelölt sivatagos területekre.

A szerencsétlen deportáltak jó része már az utat sem élte túl. A hatóságok semmilyen ellátást nem biztosítottak a heteken át erőltetett menetben hajtott embereknek, a túlélők arról számoltak be, hogy még azért is kivégzés járt, ha valaki megpróbált inni az útba ejtett folyókból. Sokakat egyébként is egyszerűen kivégeztek az út során, a lányokat, asszonyokat pedig tömegesen erőszakolták meg.

Egy akkor 21 éves túlélő lány félvaknak és nyomoréknak tettette magát, hogy ne hívja fel magára az őrök figyelmét, de egész családját elvesztette az úton. „Saját szemeimmel láttam, hogy terhes nőknek felvágták a hasát, majd magzatukat a sziklákhoz csapták.” Egy másik túlélő, az akkor 12 éves Mesrob Kloian apját és bátyjait a szeme láttára mészárolták le, amikor a menetüket egy szorosban körbezárták a szabadcsapatosok, majd tüzet nyitottak rájuk. Egy pajtában elbújva végignézte azt is, ahogy a gyilkosok arra kötnek fogadásokat, ki tudja egy kardcsapással teljesen széthasítani az összegyűjtött kisgyerekek koponyáját.

Azok sem jártak sokkal jobban, akik átvészelték az utat. A meneteket ugyanis általában egyszerűen megállítottak a sivatagos vidék egy pontján, ahol semmilyen épített tábor vagy ellátás nem várta őket. Az őrök csak azzal voltak megbízva, hogy ne hagyják elmenekülni foglyaikat, akiknek többsége így lassú kínhalált halt a szomjúságtól, az éhezéstől vagy a kitörő járványok következtében.

Szisztematikus őrület

Az intézkedések törvényi hátterét egy május 27-én elfogadott törvény adta meg, amely felhatalmazta a hatóságokat a „belső béke fenntartására veszélyt jelentő csoportok” tömeges áttelepítésére, vagyonuk elkobzására, minden szükséges erő bevetésével. Ugyan néhány török politikus tiltakozott a törvény és végrehajtása ellen, és az akciónak külföldön is híre ment, a kormány nem visszakozott.

A szemtanúk és az országban tartózkodó külföldiek számára egyértelmű volt, hogy a cél a teljes örmény kisebbség megsemmisítése. Egy német – tehát török szövetséges – katonai attasé például úgy fogalmazott, „nem sok kétség merülhet fel azzal kapcsolatban, hogy a törökök célja a megmaradt örmények szisztematikus kiirtása”. Az Egyesült Államok konstantinápolyi nagykövete, Henry Morgenthau meg volt győződve, hogy „az egész emberiség történelmében nincs még egy ilyen szörnyű epizód”.

A török vezetők nem is nagyon rejtették véka alá szándékaikat. Ugyan ragaszkodtak ahhoz, hogy az intézkedésekre biztonsági okokból került sor, többször is „elszólták” magukat abban a tekintetben, hogy a végső cél az örménymentes Törökország megteremtése, Talaat pasa például megpróbálta kikérni Morgenthautól két amerikai biztosítótársaság örmény ügyfeleinek névsorát, mondván „ők már úgyis halottak, örökösöket pedig nem hagytak hátra”. Ő volt az is, aki arra a kérésre, hogy az ártatlanokat kíméljék, egyszerűen annyit felelt: „Akik ma ártatlanok, holnap bűnössé válhatnak.” Egy eligazításon meg is indokolta, miért nem maradhat életben senki: „Nincs kegyelem asszonyoknak, öregeknek, gyerekeknek. Ha egy is életben marad, később bosszút állna.” Enver pasa pedig azt is kijelentette, hogy „maga a kormány rendelte el a deportálásokat, az ország teljesen az ellenőrzésünk alatt áll."

A háború végéig a becslések szerint legalább 300 ezer, de valószínűleg inkább 6-800 ezer örmény vesztette életét, de a kétmilliós kisebbség maradéka is földönfutóvá lett, a túlélők az egész világon szétszóródtak.

Az antanthatalmak természetesen – részben nyilvánvaló politikai okokból is – tiltakoztak a borzalmak miatt, utóbbiak egy 1915. május 24-i deklarációban nyilvánították ki, hogy a résztvevőket személyesen vonják majd felelősségre. A semleges nemzetközi közvélemény is felháborodva követte a tudósításokat, de sem a New York Times közel 150 cikkes sorozata, sem például a pápa tiltakozása nem segített.

A békeszerződés ugyan előírta a felelősök kiadását, azonban a főbűnösök soha nem álltak bíróság elé. Talán ez is az oka, hogy az 1923-ban megalakult Török Köztársaság azóta sem ismerte el, hogy az örmények tudatos, kitervelt népirtás áldozatai lettek volna. A szórványosan – és néhol egyébként több-kevesebb sikerrel – zajló örmény fegyveres ellenállásra hivatkozva az eseményeket polgárháborúnak titulálják, illetve arra hivatkoznak, hogy a háborúban a törökök is sokmilliós veszteségeket szenvedtek. Ugyan az Európai Unióhoz való közeledés jegyében Erdogan miniszterelnök ugyan 2014-ben részvétét fejezte ki az örmények "tragédiája" miatt, azonban sem ő, sem más török hivatalos szerv nem hajlandó elismerni, hogy az ENSZ 1948-as, a népirtás fogalmát meghatározó egyezményének hatálya alá esne mindaz, ami egy évszázada történt.

(A BBC History magazin május végén megjelenő, 2015. júniusi számában Richard G. Hovannisian professzor cikkét közli a témáról.)